A már említett Kiya lassan rótta a lépcsőket a harmadik emeletig. Nem fáradt volt, szándékosan vánszorgott. A fejében kavargó zűrzavaron próbált úrrá lenni, lehetőség szerint még a lakásba érkezése előtt, még addig, míg egyedül van.

Amikor felébredt, vagy visszatalált önmagához, már nem volt ott a furcsa idegen. Így aztán nem kérhetett számon semmit, azt se tudta, van-e mivel elszámoltatni a fickót. Egyáltalán mi történt? Nagyjából egy órát lehetett öntudatlan, az alatt bizony elég sok minden megeshet, akár a világ is elpusztulhat. Nem érzett semmi különöset, zavarodottságán kívül sem teste, sem lelke nem jelzett változást. No, de akkor minek altatta el az állítólagos kami?

Végigvett minden lehetséges opciót. Nem hiányzott semmilyen értéke, nem érzett fájdalmat, egész biztosan nem erőszakolták meg. Tapasztalatból tudta, milyen az. Igaz, akkor nem aludt és alig volt még serdülő. Tizenkét évesen gyakorlatilag még gyerektesttel rendelkezett, a környékükön lakó felső-középiskolás fiú mégis őt vélte vágyai netovábbjának.

Megrázta fejét, hogy eltüntesse belőle a feltoluló emlékeket. Ezekre most aztán végképp nincs szüksége. Semmit sem old meg, ha régvolt dolgokon rúgózik. Ami történt, azt már el nem törölheti, meg nem változtathatja, ha viszont most ilyenektől zaklatottan lép a lakásba, Rin azonnal észleli a „bajt”, és akkor nem szabadul. Különben is a múlt maradjon a helyén, a mostani eseményről pedig mit se tud. Jelenleg bizonytalansága minden. Az is meglehet, hogy az egésznek semmi jelentősége. Apró, jelentéktelen, egyszeri epizódka, mint a pillanatnyi áramkimaradás, amit mindössze egyetlen pittyenés vagy villanás jelez, s néhány perc múltán már abban sem vagyunk biztosak, megtörtént-e.

Tőle telhetően higgadtan lépett be jobb időket is látott ajtójukon. Még be sem tette maga után, Rin kérdése fogadta.

− Ki vagy?

− Az adóhivatal – vetette oda teljesen komolyan.

− Kei-chan! – felkiáltással Rin rávetette magát és szorosan átölelte, mintha legalábbis hónapok óta nem találkoztak volna, miközben alig néhány órája váltak el.

Félig cipőben, félig a nélkül, feszengve tűrte barátja és lakótársa megszokott rohamát.

− Szeretnék levegőt és némi mozgásteret – közölte közömbös hangon, ami meg rá volt jellemző.

− Gonosz vagy, mint mindig – dohogta a fiú és visszavonult a konyhába, hogy a vacsorának szentelje figyelmét.

− Volt már néhány éved rá, hogy megszokd a természetem – felelte Kiya, miközben arra gondolt: nincs itt semmi furcsaság, csak a megszokott hétköznapok, a maguk sajátos kapcsolata és minden, ami ezzel jár.

Hiszen ez a jól ismert forgatókönyv játszódott le köztük majd' minden este különböző variációkban.

Meglehetősen apró konyhájukat és nappalijukat a rádióból zengő aktuális sláger, a készülő étel ínycsiklandó illatfelhője és a mindig energikus Rin vidám dudorászása töltötte be. Kiya letelepedett a dohányzóasztalon fekvő laptopja elé. Amíg a gép halk surrogással éledezett, addig lakótársa ténykedését figyelte.

Megint elővette a gondolatot, vajon mégis milyen megfontolásból kapta barátja a Rin nevet? Akárhonnan nézte, sehogy sem lehetett összeegyeztetni a személyt a rideg vagy komoly jelzőkkel. Daishi Rin mindig tele volt energiával, érzelmeit sosem rejtette véka alá, sőt… Bár az ő életének is megvoltak a maga sötét foltjai, olyan optimizmus ragyogott belőle, ami bántóan vakított, nem egyszer ingerelte környezetét. Tény, hogy néha bosszantó volt, de Kiya valahol inkább csodálta, ahogy a fiú szinte mindenben megtalálta a jót.

Az életnek egyetlen olyan területe volt, ahol szerepelt nála a komolyság. Szakácsként komolyan vette munkáját. Nem kereste a könnyű utat, de magasra akart elérni. Így az iskola, majd két egyéves tanfolyam után az egyik legszínvonalasabb étterembe jelentkezett. Még csak egy éve dolgozott ott, messze voltak még a meghódítani kívánt magasságok, ám ezt egyáltalán nem bánta. Hiszen még csak huszonegy éves volt, a siker pedig nincs ingyen.

A külseje még kevésbé tükrözött ridegséget vagy komolyságot. 162 centijével, kissé gömbölyded alakjával, puha, szinte riasztóan világos bőrével, rövid, mahagóni árnyalatú, hullámos tincseivel, telt, rózsás ajkaival, már-már pisze orrával és hatalmas, kerekded, meggyvörösen ragyogó szemeivel inkább tűnt egy ennivalóan édes gyerkőcnek, aki akaratlanul is mosolyt csal az emberek arcára.

Nem mintha rá jobban illett volna a neve. Áldottnak semmilyen szempontból sem érezte magát. Szerencsésnek meg – tudja fene, ez mindig relatív. Tény, hogy lehetne sokkal rosszabb az élete, szóval ráfoghatjuk. Végül is mindegy, az ő neve így vagy úgy Keiko lett.

Összekuporodott az életre kelt képernyő előtt. Megnézte mailjeit, értesítés kapott bankjától, megérkezett utolsó munkájának díja. Kapott egy újabb megrendelést is, esküvői meghívót kellett összedobni, azzal hamar meglesz. A kívánságok alapján igencsak puccos rendezvény lesz. Őszintén, elég giccses elképzeléseket kell megvalósítania, de nem a véleményéért fizetik. Ha ez kell, megkapják. Rövid választ írt, miszerint holnapután küldi a tervet, amin természetesen módosíthatnak még.

Sosem voltak igazi tervei a számítógépes grafikai tudásával, amit ráadásul nem is lehetett kiemelkedőnek nevezni, olyan jóféle középszernek inkább. Mióta egyetemre került viszont jól jött, mint kereseti forrás.  Bár nevelőapja simán kifizetett volna neki mindent, ő nem élt a lehetőséggel. Az ok nevelőanyja nem egyszer éreztetett neheztelése volt. Nyíltan sosem mondta ki, azonban úgy vélte, épp eleget tettek már meg egy idegenért. Mindennek tetejébe akkoriban várták első közös gyermeküket. Azóta a lurkó már talán a harmadik évét is betöltötte és útban volt a kistesó. Érthetően volt más helye a pénznek. Kiya nem is hibáztatta nevelőanyját. Ha rosszul esett valami, az inkább az volt, hogy sohasem láthatta a picit, sőt nevelőapjával is mindig házon kívül találkoztak. Nevelőanyja egyszerűen kizárta a családból, pontosabban soha nem is engedte részesévé válni.

Megélhetése miatt nem sokat aggódott, apja (ő apának hívta, mert nagyon jól kijöttek már az első perctől fogva) így is támogatta, segített neki elintézni minden szükséges papírt. Az első időkben ő hozta a megrendelőket, ebből a körből nőttek aztán ki későbbi ügyfelei. Azért nem voltak olyan sokan és nem is keresett sokat, sőt voltak rázósabb időszakok, de azokat is megoldotta. Ha tudott, alkalmi munkát vállalt vagy Rin és Makoto segítette ki. Már alapvetően sokat jelentett, hogy Rinnel és már egy éve Makotóval együtt állták albérletük költségeit, így az utóbbi évben szert tett némi megtakarításra.

Arra, hogy apja mindennek dacára még most is mennyire aggódott érte, jó példája volt az üzenet, amivel a frászbúkján (sic! by Kiya) szembesült. Másnapra találkára hívta, ami még hagyján, hisz már egy hónapja nem látták egymást és az náluk hosszú idő, ám ehhez még hozzátette, hogy szóljon neki nyugodtan, visz pénzt is, holott már megtárgyalták néhányszor a dolgot oda-vissza és minden irányban. Fejét ingatva neki is küldött egy választ.

Felnézett néhány híroldalra is. Fogalma sem volt, minek? Valami tudattalan mazochizmus vihette csak rá, mint minden áldott nap. Értelme nem sok, még annyi sincs. Jobb kedvre nem derít. A tájékozottságod sem feltétlenül nő, sokkal inkább tajtékzás lesz belőle, főleg a megfelelő közönségnél. Ezt szépen mutatják a kommentek, sőt kommentháborúk. Ha a szavak töltények lennének, már rég zajlana a harmadik világháború. A média mindenhol torzít, ez hatványozottan érvényes Abszurdiára, következésképp igazságot lelni sem egyszerű. Tisztelet az egyre kisebb számú kivételnek, ez a műfaj a szellemi ringyóké. A helyzetet csak súlyosbítja, a becsületes tényfeltáró könnyen fejét vesztheti, ha képletesen is.

Arról nem is szólva, a politika - akárhol nézzük – lényegében a hatalom megragadására és/vagy annak megtartására, valamint a nyereség maximalizálására irányuló játszmák sorozata. A különbség csak külcsín, van, aki ügyel rá és akad, aki nem. Mondhatott Keikónak akárki akármit már a hatalom szótól is hányingere támadt; ez a fogalom olyan volt számára, mint egy torz, nyálkás, elátkozott teremtmény.

Még mielőtt magába szippantotta volna az ilyenkor menetrendszerűen megjelenő depressziós örvény, mely mindent kiöl belőle, kifosztja, majd elhajítja, hirtelen Rin karjai fonódtak köré.

− Kei-chaaan! – duruzsolta a hátának.

− Hmmm?

− A vacsora előállt.

− Ha leszállsz rólam, megyek – mormolta Kiya.

− Csak tudnám, ilyenkor hol jársz! Ott van az orrod előtt.

Duzzogása kevéssé tűnt meggyőzőnek minek után a végére hangos nevetésben tört ki.

A lány zavartan pislogott a laptop mellett gőzölgő tányérra. Tartalma nem is vacsora volt, hanem kész ételköltemény.

Törökülésbe helyezkedett, ölére vonta a tányért, balkezében a villával, jobb kezében az egérrel utána nézett a kezdődő féléve óráinak.

Rin hitetlenkedve figyelte, ahogy a képernyőre meredve, fél kézzel egy-egy falatot szájához visz, majd némi gondolkodás után rágni kezdi. A harmadik alkalom után megunta és lezárta Kiya laptopját.

− Mi van? – érdeklődött a lány villáját rágcsálva.

− Esetleg ehetnél rendesen – javallotta barátja.

− Oké-oké, anyuci – engedett Keiko.

Ezt is eljátszották már párszor. Nem volt kedve milliomodik alkalommal elmondani, a kajának édes mindegy hogyan jut a gyomrába, neki viszont dolga van. Mindig így evett, már ha hagyták.

Néhány percig csak ültek egymás mellett és ettek. Közben a rádió hírekbe kezdett. Hallgathatták hány okos, bölcs mondás hagyta ma el politikusaik száját, hány ember halt meg terrortámadásban, otthonában a saját családtagja jóvoltából, kórházban fertőzés miatt vagy autóbalesetben. Beszámoltak a rabló és gyilkos hullákról, a nemlétező fejleményekkel egyetemben. A nap szenzációja címet az a hír kapta, miszerint xy sztárocska z celeb ölébe hányt a t személy szülinapi partiján. A lehengerlő információáradatot reklámblokk követte. A sok vegyél ezt, ez a legjobb között ódát zengtek arról is, kormányuk mennyi jótéteménnyel árasztotta el népét.

Kiya felvonta szemöldökét és a békésen falatozó Rinre meredt.

− Mert ezt hallgatni sokkal egészségesebb. Az eddig lenyelt kaja is kikívánkozik.

Ezzel felállt és kivitte tányérját a mosogatóba.

− Te tényleg nem tudod, hogy kell élvezni az ételt. Az ízekre kellett volna figyelned! – tolta le Rin.

− Azt nem tudom, te milyen mutáns vagy, de nekem még mindig nem a fülemben vannak az ízlelőbimbóim – felelte a lány, és kinyomta a zaj-, sőt szennyládát.

− Egyébiránt hangoztattam már, feleslegesen pazarlod a tehetséged rám – tette hozzá.

Rin mellé lépett és amint szabaddá tette kezeit, újabb szorongatásban részesítette ódzkodó barátnőjét.

− Jaj, örülök, hogy ízlett! – örvendezett. – Bár egy finom volt vagy köszönöm jobb lett volna.

Kiya levegő után áhítozott, csontjai ropogását is hallani vélte, amint az újabb érzelemkitörés ellen tiltakoztak.

− Ha kimondom a varázsszót, elengedsz? – préselte ki magából.

Válasz helyett a bejárati ajtó nyikordult, minek hatására Rin rögvest elfelejtette és rohant szerelme karjaiba.

Kiya kimondhatatlanul hálás volt Makoto megjelenéséért, egyáltalán létéért, így nem rá zúdult Rin összes energiája és érzelme. Azt ugyan nem tudta, hogy egy átlagos emberből, mit váltana ki a Daishi Rin névvel élő jelenség, őt megviselte. Persze ez nem csoda, hisz annyira hadilábon állt az érzelmekkel és kapcsolatokkal, hogy azt sem tudta volna megmondani, szeretett-e valaha valakit, egyáltalán mi az a szeretet. A különböző érzelemmegnyilvánulások, főleg a testi érintkezés, inkább visszatetszést, idegenkedést keltettek benne.

Kihasználva az alkalmat fogta a pulton árválkodó hamutartót, a szekrényből magához vett egy doboz cigit és gyufát, aztán kisurrant az erkélyre.

Az aprócska hely semmilyen funkcióval nem büszkélkedhetett. Méretéből adódóan semmit nem tárolhattak rajta, még Makoto biciklije is a lakásban volt. Ha mindhárman kimentek, már olyan volt, mint a metró a reggeli csúcsban, heringek a dobozban. Friss levegőt, szép kilátást remélni merő ostobaság. Most, hogy már leszállt az éjszaka még annyit sem állapíthatott meg az ember, hogy mennyire ronda. Az utcában egy lámpa égett, a másik időről időre felvillant. Fény ezen kívül csak a szemben álló épület egy-egy lakásából szűrődött ki. Innen a szentélyre nem nyílt kilátás, ám gondolatai akaratlanul is arra felé kalandoztak, mialatt a sejtelmes fényű, kietlen környéket bámulta. Természetesen, ha már arra járt, felbukkant a fura fickó alakja és még intenzívebben a hangja, az a borzongatóan szép hangja… A mondat: Úgy nevezel, ahogy akarsz.

− Daiki – súgta bele a csöndes, csak távolabb morajló városi éjszakába.