Ez az elég hosszú, és sokféle regény egy igen érdekes utazásra hív, ami után nekem időre volt szükségem, hogy ne csupán annyit tudjak reagálni: ööö… rendben. Szerintem ez egy kissé őrült sztori, a középpontban egy szerelemmel, még inkább szerelmi háromszöggel (vagy sokszöggel). Elég vegyes érzésekkel olvastam, mert egyrészt egy lenyűgözően színes mese, utazás, elgondolkodtatni is képes, másrészt sok, nagyon sok a hihetetlenül eltúlzott szerelmi szál benne. Utóbbi nem akkora csoda, hisz főhőseink, a mesélő által istenített figurák, Ormusz és Víná, elődeik, Orpheus és Eurüdiké sorsát követik, amiről tudjuk, nem happy enddel zárult.

E két sztár, egyszerre isteni és emberi lény, útjai szerteágazóak, sokféle vidékre elkalauzolnak, amint közös ismerősük, nem mellesleg a harmadik személy e háromszögben, a későbbi fényképész, Ráí meséjében olvashatjuk. Ormusz és Ráí szülőföldjétől, Indiától elkezdve, Anglia kalózrádiós hajóján át Amerika csillogó városaival bezárólag mindent végigjárunk. Követjük a mitikus szerelmesekkel azonosított Ormusz és Víná kapcsolatának minden stációját, a találkozást, ideiglenes elválást, a sztársághoz vezető utat, a furcsa, tízéves jegyességet, az újabb elválást, melyet a végső követ. Víná halála már az első oldalakon elénk tárul, majd az egész történetük után még elkísérjük Ormuszt is utolsó útjára, a rövid visszatérés után a halálba.

Annak, aki imádja a romantikát, akit megigéz ez az új Orpheus történet, már ennyi is elég ahhoz, hogy kedvet kapjon a regényhez, ám másnak, köztük nekem is, talán marad még ellenérzése, kétsége. Mivel jó magam pusztán egy kevés, pláne sok romantikától nem esek ámulatba, ezért számomra több érdekességet tartogatott a mesélő, az ő története és gondolatai. Ráí, a harmadik, Víná szeretője, aki bár többet szeretne, tudja, sosem ér fel Ormuszhoz, hogy ő és a nő egy teljesen más szintet képviselnek, ő csak egy ember, míg amazok isteni magasságokba emelkedtek. Bár nem tagadom, van a karakterében idegesítő dolog, pont ez a szenvedése, de nélküle szegényebb lenne a történet, és nem kapná meg azt a dimenziót, amit éppen az ő szüleinek története képvisel először.

A legtöbben talán találkoztunk már a mondással, miszerint a legstabilabb dolog a világon a háromszög. Ha csak a mi kultúránkat vesszük, a hármasnak nagy jelentősége van. De valóban igaz lenne, hogy a három a legmaradandóbb, a legbiztosabb? Nos, a nagy megoldás nincs a varázskalapomban, viszont Ráí nagy volumenű meséje alapján úgy fest, nem leszünk nyertesek, ha a háromszögre fogadunk. Ez pedig nem csak abban az esetben van így, ha klasszikus szerelmi háromszögről beszélünk. Ráí szülei például nagyon szeretik egymást, mégis tönkremegy kapcsolatuk. A fiú úgy írja, mind apjának, mind anyjának két szerelme volt: a másik és a város, aminek több részét építészként ők hívták életre. Valószínűleg, akinek a munkája csupán munka, ezt nem igen érti, de ilyen is van, amikor az ember számára a hivatás, az alkotás ennyire fontos. Csakhogy előbb-utóbb a két szerelem összeütközésbe kerül, és az egyiknek mennie kell, akárcsak az Ormusznak, majd később Ráínak is megjelenő két világ esetében. Ez a másik világ, ami mindkét férfival kapcsolatba kerül, akárha a mi valóságunk alternatívája lenne, ám a kettő nem létezhet egyszerre, találkozásukkor eldől, melyik dimenzió marad fenn, s melyik lesz az enyészeté. Ugyanezt feltételezi Ormusz és Víná kapcsolata és zenei karrierje. Sztárok, amíg tart a tízéves jegyesség, majd ahogy szerelmük beteljesedik, a zene elhal. Maga Ráí pedig a fotózás és Víná bűvöletében él, bár bizonytalan benne, a fotózás valóban szerelem vagy csak pótléka?

Lehetséges egyáltalán, hogy bárkinek kettő vagy több szerelme legyen? Szükségszerű, hogy idővel ezek összetűzésbe keverednek? Az egyik mindenképp alulmarad? Hogy a válasz mennyire függ a kérdés, a helyzet változóitól, mi sem mutatja jobban, minthogy Ráí is új, másik szerelemre talál Víná halála után, miközben régi érzései sem múltak el. Ezzel szemben Ormusz szélsőséges imádata Víná iránt magát az életet gátolja, habár – akárcsak mítoszbeli megfelelője, Orpheus – megpróbálja visszahozni szerelmét az Alvilágból, ami lehetetlen, nincs visszatérés. A szerelem mítoszát lerombolja a halál, e véglegességben és vereségben értelmét veszti a kérdés, melyet Ráí jár körbe egy alkalommal: Orpheus vajon gyáva, amiért nem halt meg szerelmével/szerelméért, ahelyett hogy a lehetetlennel kísérletezett? Én mindig úgy voltam ezzel, értem aztán senki se akarjon meghalni, inkább éljen (de leginkább magáért). Ha nagyon hatásvadász akarok lenni, úgy is mondhatnám, a szerelemnek addig van igazán jelentősége, míg a föld a szerelmed talpa alatt van, és nem felette két méterrel. A többi csak legenda.

Végezetül azt kell mondjam, jó kis utazás volt ez, annak ellenére, hogy jó magam nem tartozom az ilyen nagy-nagy szerelem hívőinek táborába (és azt hiszem, ezzel teljesen elbuktam női mivoltomban; viccelek.) Azt azért érdemes megfogadni, bárkit és bármit is szeressenek, bármilyen számban, higgyünk bár az egyetlenben vagy épp ellenkezőleg, a legendák és mítoszok kergetése és beteljesítésére való görcsös törekvés helyett inkább éljünk, amíg tehetjük.

Salman Rushdie, Talpa alatt a föld, Helikon Kiadó, 2016.

kép: https://moly.hu/konyvek/salman-rushdie-talpa-alatt-a-fold