Állt kint a hatalmas fa előtt, mely otthonául szolgált. A falu lakóinak többsége ugyanilyen óriás törzsek belsejében élt. Ahogy állt ott, torka összeszorult, szívverése felgyorsult, elöntötte a pánik. Elkezdődött, megérkezett az ősz. A hirtelen megélénkülő szélben úszó falevelek zizegése, akár egy óramutató hangos kattogása.

Amikor megismerte sorsát, kétségbeesésében mágikus erejét felhasználva megállította az órákat, amerre csak járt, de az idő felett nem volt hatalma, azt nem tudta megfékezni.

A pánik először megbénította, csak állt földbe gyökerezve, majd addig-addig nőtt benne az érzés, izmai megfeszültek, aztán megmozdult. Egyik lépés követte a másikat, a kattogás egyre hangosabb lett, s egyre gyorsult, futásnak eredt. Nem számított merre, csak el innen. El lehet-e menekülni az idő vagy a sors elől?

Már előbb meg kellett volna tennie, hisz várható volt, mindenki tudta. Köztudott volt, hogy ha meghal a Hold menyasszonya, akkor a következő a falu magára maradt hajadona lesz, akinek már nincs családja, vagy ha árva nem akad, akkor a kevésbé jelentős családokból választanak egy arát. A Hold a menyasszonyért cserébe megajándékozta őket fényével, melyben azok a növények nevelkedtek, amivel táplálkoztak.

Mióta három éve édesanyja is elhunyt, ő volt az egyedüli árva lánya a falunak, mégse ment el. Ostoba reményeket dédelgetett, először azért, mert az akkori menyasszony igen fiatal volt még, másodszor azért, mert remélte a gyászév végéig lesz még más jelölt.

Rohant, de sem zihálása, sem fülében doboló szívverése nem nyomta el a szaladó idő ritmusos kattanásait. Talán a pánik tette, úgy érezte, az elsárgult, vörösre festett, vagy megbarnult levelek már betöltik a föld és ég közötti tér egészét. Amikor alkonyodni kezdett, rókává változott, hogy a Hold ne ismerhesse fel, úgy szaladt tovább. Mancsai alatt száraz levelek zörögtek.

Nem hallgatták meg panaszát, még barátnői sem értették ódzkodását.

- Hisz neked nincs is szerelmed! Úgy hallottam, a mostani menyasszony azonnal beleszeretett, amint megpillantotta a Holdat. Ez kiváltság. – Mondták.

Nem értették, hogy ő hétköznapi, földi szerelemre vágyakozik és gyerekekre. Már pedig tudta, a Hold menyasszonyainak sosem született gyermeke. Bár e tényt soha senki nem ellenőrizhette, sem igazolni, sem cáfolni nem tudták, ahogy azt sem, boldog életet éltek-e az arák.

Hiába változott át, hiába futott a fák között, érezte, az ezüstös holdfény utána kutat, a sarkában van. Rejtekhely után kezdett kajtatni, sehogy sem lelt. Félelme úgy szorította, azt hitte, kettéroppantja gerincét. Végső megoldásként, amikor teljesen eluralkodott rajta ez az érzés és kiszorított elméjéből minden mást, lekushadt és befúrta magát egy kupac avarba. Nemsokára kimerülten álomba merült, amiből többé nem ébredt fel.

A rejtekhelye ugyanis annak a fának a leveleiből állt, mely parazitaként szívta ki mindenből az életet. A szomszédos népek a völgyet, amely végül az ő végső nyughelye is lett, Halálgödörnek hívták.