Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Álom és ébrenlét mezsgyéjén bolyongtunkban már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre. Persze ez az állapot csak azok kiváltsága, akik nem rohannak valahova időre, akiket nem a vekker vagy a telefon idegölő hangja ver fel nyomban szétfoszló álmukból. Idegölő, hogyne lenne az! Elvégre egy kedves, lágy dallam minden csak nem ébresztő. Ilyen célra valami olyasmi megfelelőbb, ami azonnal képen törli az embert.

Az említett kiváltságos állapotnál előfordulhat, hogy visszabújunk az alvás feliratú szoba kényelmébe, már ha nem ront ránk a fránya külvilág ajtóstul, tokostul; például Daishi Rin képében, ahogy az Kiyával történt.

− KEI-CHAN! ÉBRESZTŐ!

A zargatott felkapta párnáját és hozzávágta Rinhez, pontosabban a sebtiben behúzott ajtóhoz. Dühösen meredt a szekrénykén világló órájára. 5:45

− Rin! Az isten verjen meg téged! Mi a fene bajod van neked? Mi a töknek kell vasárnap hajnalban felkelteni? Elment az eszed?

Kiya még tovább tombolt volna, ám Rin újra benyitott, ezúttal kellő óvatossággal, felkészülve a lehetséges támadásra. Krokodilkönnyeket ejtve, szipogva adta elő sajátos duzzogását.

− Olyan kegyetlen vagy, Kei-chan! Pedig kávét is hoztam.

Panaszos hangjára a lány felkelt és odasomfordált, hogy kikapja Rin kezéből a bögrét, aztán hátat fordított és visszahuppant az ágy szélére. Belekortyolt az életmentő italba.

− Ez jár annak, aki ilyen értelmetlen időben felkelt! – felelte barátja rosszalló tekintetére.

− Kegyetlen! Gonosz vagy – vágott vissza sértődötten Rin.

− Te is – csatlakozott Makoto.

− Én? Ugyan miért? Nem ilyenkor szoktatok futni?

− És?

− A szokás nem egyenlő a szopással – nyilatkoztatta ki Kiya.

Makoto felnevetett:

− Kivéve a királyi tévén.

A lány elhúzta száját.

− Ja, meg egész Abszurdiában.

− Szörnyűek vagytok! – csóválta fejét Rin.

− Már megint miért? – sóhajtotta Kiya.

− Miért, miért… A sok negativitás!

− Az elég pozitív, ha mosolyogva vágom hozzád a csészét?

− Azt máshogy hívják – felelt Makoto, és a békesség kedvéért magához vette az immár üres bögrét. – Inkább öltözz fel és gyere, majd futás közben megzenülsz.

− Aha. Persze. És te közben leteszel a random nyelvújításról?

Makoto még visszafordult az ajtóból.

− Hmm… nem is tudom. Attól függ, mit ajánlasz cserébe – válaszolta hamiskás mosollyal, mire Keiko utána vágta a párnát.

− Melyik részét nem érted annak, hogy nem tudok semmit?

Tíz-tizenöt perccel később elköszöntek Rintől, majd az ajtóban belebotlottak egyik szomszédjukba.

− Jó reggelt, Tetsumi!

− Remélem, nem mi ébresztettünk fel – szabadkozott Kiya látva a nő nyúzott, kialvatlanságról árulkodó arcát.

− Sziasztok! Nem, nem, dehogyis – felsóhajtott. – Csak újfent átszervezték a beosztást, kétszer is! Tegnap előtt szóltak, hogy az egyik kolléganő beteg, helyettesítsem ma éjjel. Tegnap megint hívtak, hogy ma a nappali műszakra is kellene valaki. Mondhatod ezeknek, hogy ott a saját gyereked! Legalább az éjszakás társam vállalta, hogy marad még 10-ig…

− Tetsumi, tudod, hogy szívesen vigyázunk Renre – szakította félbe Kiya. – Mondd, hogy mikor és megoldjuk.

El kell ismerni, Kiya olykor nyersnek, már-már bunkónak tűnhet, ám aki ezt gondolja, csupán a felszínt látja. Jelen esetben például pontosan tudta, mi következik. Ismerte már annyira Tetsumit, hogy tudja, segítséget szeretne kérni, hogy olyan a természete, szégyell segítséget kérni, ezért érzi szükségét minduntalan, hogy felvázolja a körülményeket, amelyek miatt mégis megtenni kényszerül.

Tetsumi annyira belemerült mondókájába, hogy meglepetten pislogott Kiyára vagy egy percig.

− Semmi gond. Tudod, hogy itt vagyunk mindhárman – biztatta Makoto.

− Persze. Csak… − a nő elhallgatott, majd legyintett. – Most délután négyig egy barátjánál lesz, de nekik utána programjuk van. Szóval, ha megtennétek, hogy elhozzátok, és este vigyáztok rá, azt megköszönném. – újra elnémult.

Keiko sejtette, éppen azt latolgatja, megengedheti-e magának a pihenés luxusát, mintha egy mindenféle segítség nélkül élő, egyedülálló anyának nem lenne joga egy kiadós alváshoz.

− És esetleg reggel el tudnátok vinni az oviba? – bökte ki végül.

− Természetesen. Hétre, ugye?

Megbeszélték a részleteket és már ment is ki-ki dolgára.

Szokott útvonalukon futottak, észben tartva Rin óhaját, miszerint beszerezhetnének némi péksüteményt és kenyeret út közben. A jól ismert helyük azonban zárva volt. Ennek Kiya örült is egy kicsit, semmi kedve nem volt összefutni a Japán-rajongó Kisukével, aki nem mellesleg teljesen belezúgott és nem igazán értette célzásait. Így azonban kereshettek egy másik pékséget, ha csak nem akarnak elfutni a legközelebbi áruházig.

Hamarosan leltek is egyet egy forgalmasabb helyen. A bejárati ajtó üvegén hatalmas piros betűk hirdették: Idegeneknek belépni tilos! Vállat vontak, csibészes mosollyal benyitottak.

A kiszolgáló épp háttal állt nekik, a kávéfőzővel matatott. A soron következő vendég és a többi három dühös tekintetekkel bombázta a lányt.

− Jó reggelt! Zártkörű partit tartanak földlakóknak? – érdeklődött kedvesen Keiko. – Vagy ide csak a tulaj ismerősi köre járhat vásárolni? Azért van az a bazi nagy felirat az ajtón? – hangja egyre gúnyosabbá vált, mintegy a vendégek vérben forgó szemeire reagálva.

A kiszolgáló is megfordult, odaadta a várakozó kávéját, majd közölte:

− Nem, az a felirat magára vonatkozik.

− Ó, tényleg? Megnyugtathatom, nem vagyok földönkívüli – játszott tovább Kiya. – Nem kell aggódni, nem falok fel senkit, nem petézek bele és az utódaim nem vágják ki magukat a hasfalukból, hogy aztán felzabálják a maradékukat...

A férfi feje rohamosan vörösödött, végül eddig bírta, elbődült:

− Takarodj ki, te mocskos migráns szuka!

Kiya pukedlizett:

− Ezer örömmel, drága uram, viszont ki kell ábrándítsam, ugyanolyan ember és abszurdiai állampolgár vagyok, mint ön – ezzel betette maga után az ajtót.

− Még ilyet! – szörnyülködött Makoto, aztán elsorolta kéréseit.

− Ezeknél már csak a köcsögök rosszabbak – bölcselkedett az egyik törzsvendég.

− Úgy, ahogy mondod – helyeselt a kiszolgáló. – Bárhol beléjük futhatsz, és rajtuk nem látszik meg.

− Ne beszélj már hülyeséget! Elsőre kiszúrom őket bárhol – intette le a másik, közben csak úgy záporoztak a morzsák szájából.

Ez egyre érdekesebb! – gondolta Makoto és alig bírta visszafojtani kaján vigyorát.

Magához ölelte szerzeményeit és a visszajárót, majd megszólalt:

− Köszönöm. Nagyon kedves, ahhoz képest, hogy egy rohadt köcsög vagyok.

Sarkon fordult, kifelé menet még visszaszólt a csámcsogónak:

− Bocs, haver, foglalt vagyok, de örülök, hogy ennyire tetszett a seggem. Na, puszi – csókot dobott a teljesen lefagyott férfiak felé és kiriszált.

Kiya, aki a közelből leskelődött, somolyogva várta.

− Hogy te milyen vagy, pedig a miniszterelnökünk nemrég dicsért titeket, hogy milyen rendesek vagytok, nem provokáljátok a jó népet!

− Büszke kivétel vagyok, kérlek – válaszolta Makoto még mindig a sztereotip homoszexuálist alakítva.

- Én meg éhes – csapott le az illatozó szatyorra a lány.

- Héj! És mi lesz a futással! – méltatlankodott a férfi.

Kiya már egy kakaós csigát majszolva intett neki, hogy csak tessék. Így aztán komótosan hazasétáltak.

Renért végül Makoto ment el. Éppen hazafelé bandukoltak, a kisfiú maga alatt volt. Összevesztek barátjával, mert az bántó dolgokat mondott róla és az anyukájáról. Makoto próbálta vigasztalni, ám nem volt túl nagy sikere. Talán azért sem, mert forrt benne a düh.

Ren elmondásából, amit kisebb-nagyobb hüppögések tarkítottak, kiderült a barát mindezeket szüleitől szedte, illetve az anyától, aki nem nézte jó szemmel a fiúk barátságát. Kedves anyuka hiába volt sok mindenben oly felvilágosultnak mondható, úgy tűnik, előbújtak belőle előítéletei és féltékenysége csak rátett erre egy lapáttal. Meg volt róla győződve, hogy távmunkát végző férje azzal a barna bőrű lotyóval hetyeg, míg a gyerekek ég tudja, mit csinálnak. Annak is meg kell tanulnia, hogy a barátokat meg kell válogatni. Persze ő ezt kevésbé szépen és szalonképesen tálalta.

Makoto már kezdte feladni, őszintén nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Egyébként se nagyon boldogult a gyerekekkel. Ekkor pillantották meg a szentélynél Kiyát, aki rögtön el is tűnt az udvarban. Makoto szívesen követte volna, de addig mit kezdjen Rennel? Így végül előbb hazavitte, majd visszarohant kémkedni.

Kiya még reggel eldöntötte, hogy felkeresi a furcsa fickót, miután találkozott apjával. Ettől kezdve viszont olyan izgatott volt, mint talán soha életében. Nem is értette, mi ütött belé, de a gondolat, hogy hamarosan látja az őt megbabonázó ismeretlent, minden más elé tolakodott újra és újra. Legszívesebben felpofozta volna magát. Ráadásul apja, csak úgy, mint előző este Makoto, hamar észrevette rajta a változást és rögvest elkezdte faggatni.

Ezek után nem csoda, hogy igencsak felpaprikázva kereste azt az alakot, aki belegyalogolt életébe és azzal a lendülettel fel is dúlta azt, több szempontból is. Válaszokat akart.

Nagy sokára meglelte a szentély egyik sarkában kialakított zenkertnél. Törökülésben ült az apró épület teraszának fapadlóján, ölében egy laptop, képernyőjén kódok fekete karakterei sorakoztak. Egyszerű fehér yukata volt rajta, kék nyomott, növényi mintákkal díszítve. Arcát nem látta.

Köszönt. Semmi reakció. Még vagy kétszer rászólt, aztán felsóhajtott és elé sétált. A fickó csak akkor vett róla tudomást, amikor alakja árnyékot vetett billentyűzetére. Kivette a fülhallgatót és felmordult:

− Mit akarsz? Dolgozom.

− Én is örvendek, seggfej! – felelt Kiya és rögtön folytatta is: − És mi az, hogy mit akarok? Gondolom, választ arra, mit tettél velem tegnap, miután megcsókoltál és elájultam.

− Fogalmam sincs, miről beszélsz – vetette oda foghegyről az állítólagos kami, szeme továbbra is a monitorra tapadt.

Kiya nemes egyszerűséggel megragadta a laptopot és arrébb tette.

− Daiki! Örülnék, ha figyelnél rám!

A férfi meglepetten emelte rá tekintetét.

− Honnan tudod a nevem?

A lány azonban képtelen volt válaszolni, döbbenete gátolta. Daiki írisze szürkéskék volt, melyet még jobban kiemelt a fekete kontúr. Hiszen tegnap este még kagylószürkén csillogott!

− Te mondtad tegnap este, hogy hívjalak, ahogy akarlak – nyögte ki végül.

− Ó, és teljesen véletlenül beletrafáltál! – vigyorgott, majd keze végigsimított Kiya bőrén ott, ahol a furcsa minta volt. – Szép tetkó!

Arca és tekintete hamar elárulta, jobban érdekli a dekoltázsa. Keiko rácsapott kezére és felegyenesedett.

− Nem tudom, mi ez, de az biztos, hogy tegnap került rám, amikor itt voltam. Szóval magyarázatot kérek!

Daiki hatalmasat sóhajtott és fejét vakarta zavarában.

− Az az igazság, hogy tényleg nem tudom.

Kiya hangosan felnevetett. Annyiszor hangzott már el ez a két szó nem egészen huszonnégy óra leforgása alatt, hogy kezdte azt hinni, beakadt a kozmikus lemez.

− Figyelj, tegnap nem velem találkoztál – kezdett bele Daiki, azonban a lány csak még jobban nevetett. Kész, vagy a világ, vagy ő, de valamelyikük megőrült.

− Most kíváncsi vagy a mondandómra vagy sem? – morgott a férfi.

− Bocs. Csupa fül vagyok.

Csirip-csirip, csiviteltek a madarak és csiviteltek és csiviteltek. Valaki vessen már véget ennek!

− Médium vagyok. Nagyjából egy éve költöztem ide, csakhogy a szentély kamija megkérte az árát annak, hogy itt lakjak.

Kiya érzékeny fülét ismerős kuncogás foszlányai ütötték meg.

– Takarítok, karbantartok, ellátom a hajléktalanokat és ő használja a testemet, amikor fontos elintézni valója akad. Tegnap este vele találkozhattál. Bár általában emlékszem arra, ami ilyenkor történik, ez esetben semmi nem maradt meg.

− Akkor hívd elő vagy kommunikálj vele valahogy!

− Ez nem így működik.

A lány valamit mormolt orra alatt és megfordult. Daiki azonnal felpattant és szelíden megfogta karját.

− Mondd meg, hol laksz, és szólok, ha megtudok valamit.

− Ez a csajozós dumád?

− Nem, bár esetedben tehetek kivételt – somolygott a férfi.

− Kösz, nem, majd én kereslek.

Kiya sietős léptekkel indult útjára. Daiki még utána kiabált:

− Szóval te így szereted!

A lány biztos volt benne, ha megfordulna, azt az őrjítő csibészes vigyort látná az arcán. Ingerülten szólt vissza:

− Dugulj el!

Érezte, hogy ég az arca, ettől csak még frusztráltabb lett. Amint biztonságos távolba ért, mindkét kezével pofon vágta magát.

− Komolyan, Keiko, nevetséges vagy! – oktatta ki saját magát fennhangon.

− Szerintem meg édes – lépett elő az árnyékból Makoto, képe akár egy jóllakott óvodásé. – Csakúgy izzik köztetek a levegő!

− Állj le a cuccal és akkor nem fogsz hallucinálni – felelte Kiya visszavarázsolva megszokott érzelemmentes maszkját.

− És te mikor bújsz végre elő a bábodból? – húzta tovább a férfi.

− Nem vagyok hernyó – szögezte le a lány.

Makoto nevetve követte, majd már komolyabb hangon folytatta:

− Szóval ő, vagyis az a kami az oka annak, hogy ez a másik visszatért?

− Talán.

− Zsákutca?

− Egyelőre. De te is hallottad. Bökd ki, mit akarsz!

− Mihez fogsz most kezdeni?

− Semmihez.

− Ezt nem mondhatod komolyan!

Makoto felkiáltására Kiya csak rántott egyet vállán, lezártnak nyilvánítva ezzel a témát.

Makoto azonban nem hagyta annyiban a dolgot, bár látszólag ideiglenesen visszavonult. Amíg Rin és Kiya Rent vigasztalandó palacsintapartit rendezett, addig ő a már megkezdett sárkány szobrocskáját tökéletesítette, közben terveit kovácsolta.

A megvalósításra nem kellett sokáig várnia. Kiya este éppen mesét olvasott Rennek. Már a vége felé járt, a kisfiú pedig egyre laposabbakat pislogott, amikor hirtelen villámként hasított tarkójába a fájdalom és újra megtörtént. Letaszították elméjének színpadáról, ki a reflektorfényen kívülre, bele a sötét, se vége, se hossza szakadékba.

Rin és Makoto azonnal berohant a szobába, ahogy meghallották Ren kiáltását, aki rögtön éberré vált, amint látta, hogy Keiko elájul és leborul a fotelból.

Makoto ölbe kapta az alélt lányt és kivitte, előtte meghagyta Rinnek, hogy vigyázzon a fiúra, és ha lehetséges, ne nagyon jöjjenek ki.

Alig húzta be maga mögött az ajtót, Kiya, pontosabban az a másik talpra szökkent. Ahogy Makoto sejtette, nyomban a bejárati ajtóval próbálkozott. Feleslegesen, ugyanis bezárta, így lehetőséget teremtett arra, hogy elkapja. Viszont nem számolt az idegen brutális erejével, akinek semmiség volt egy akrobatikus mutatvány után elrepítenie a hátára csimpaszkodó férfit.

Makoto feje a teraszajtóra néző kanapé háttámlájának koppant, egy pillanatra elsötétült a világ, ám megemberelte magát és elkapta a némber lábát, aki épp átugrott fölötte, hogy a másik ajtóval próbáljon szerencsét. Kiya teste a kanapén landolt keresztben. Makotónak újfent csalódnia kellett, mire rávetette volna magát, az ismeretlen hátára pördült és orrba rúgta. Megtántorodott, csillagok táncoltak szeme előtt, orrából vér szivárgott. Ezzel mit se törődve még éppen elkapta a teraszajtó felé lépő lányt. Az megpördült, hogy megüsse, azonban Makoto épphogy, de elhajolt előle.

− Hagyd már abba! Nem akarlak bántani – kiabált rá.

− Akkor eressz! – hadakozott tovább a nőszemély és egy pillanatra kiszabadította magát Makoto szorításából.

− Azt nem tehetem – ellenkezett Makoto, és folytatta a táncot.

Leginkább arra hasonlított, amit előadtak, ahogy egyikük próbált szabadulni, a másikuk pedig újra gúzsba kötötte. Lépés lépés után, egy szenvedélyes tánc, legalábbis Makoto így számolt be róla. Bár egy idő után már szédült, érezte, hogy az ismeretlen nem akar benne kárt tenni. Talán Kiya hatott rá tudat alatt?

Testükhöz hasonlóan szavaikkal is táncoltak. Makoto kérdéseivel üldözte a lányt, aki viszont tömör, semmitmondó válaszaival minduntalan kicsúszott a hurokból.

− Hová mennél? – így Makoto.

− Semmi közöd hozzá.

− Ebben nincs igazad. A barátom testét használod. Miért akarsz elmenni?

− Úgy se értenéd.

− Egyáltalán miért vagy itt?

− Fogalmam sincs.

− Ki vagy te?

− Nem tudom.

− Akkor mit tudsz?

Ekkorra az ismeretlen megunta a dallamot és úgy döntött, ideje változtatni.

− Miért nem hagysz már békén? – mordult fel, hangja még jobban eltorzult.

Erejét újfent nem kontrollálta. Ellökte Makotót, aki ennyitől még nem vágódott el, így egy jól irányzott rúgással gondoskodott róla és elviharzott mellette. A férfi úgy érezte, menten sírva fakad a fájdalomtól. Hogy lehet valaki ilyen erős? Gyomra tartalma kifele tülekedett, mégis összeszedte magát annyira, hogy a nő után vetődjön. A padlón kötöttek ki, birkóztak, mint két kölyökmacska, mígnem Makoto győzedelmeskedett, két vállra fektetve a nőszemélyt.

− Már mondtam, mert a barátom testét használod. Ez nem a te tested! Tudni akarom, mégis mibe kevered bele őt.

Szavait elnyomta Rin kiabálása, aki képtelen volt tovább tétlenül várakozni odabent.

- Elég! Ez őrület! Hagyjátok abba! Ez őrület! – ismételgette feldúltan.

Az ismeretlen felé nézett, de nem rá, hanem a mellette feltűnő Renre, aki csillogó szemekkel figyelte.

− Eltűnt – motyogta a nő és lehunyta szemét.

Makoto hiába szólongatta, már mindketten valahol máshol jártak, Kiya és a másik is.

− Mégis mi a fene volt ez? – hápogta Rin.

A dühös és csalódott Makoto ökle a padlón csattant, ezzel egy időben Ren boldogan csapta össze tenyerét.

− De menő! Egy igazi démon!

Makoto döbbenten nézett a kiskölyökre, majd az alatta heverő lány testére.

− Ez őrület! Mind megőrültetek! – mantrázta Rin.