Az egész falu felbolydult, itt az ősz első teli holdja s a menyasszony, akit a Holdnak szántak, sehol. Mi lesz most így velük?

Ōku hallotta ugyan a kétségbeesés hangjait, a haragét és a káoszét, de nem törődött vele. Nem tartozott közéjük és fontos feladata van.

Arasznyi manó volt, aki fajtársaihoz hasonlóan, a fák elhullajtott, de ki nem csírázó, meg nem gyökerező magjaiból született. Otthona a fa, melyről a mag származott, eledele víz és a nap fénye, melynek más és más íze van attól függően, hol jár égi útján a nap. Feladata, hírt vinni más fáknak, vagy csak közvetíteni apró-cseprő beszélgetéseikben, kapocs volt a mozdulatlanságra és magányra ítéltek közt.

Ahogy a fa egy vaskosabb alsó ágán nyújtóztatta tagjait, hangos jajveszékelés ütötte meg fülét lentről és egy kövér esőcsepp kobakját fentről. Utóbbi nem érte meglepetésként, már amikor felkelt érezte a közelgő eső illatát a levegőben. A jajgatást viszont nem értette, hallgatózott hát. A lenti népek, úgy tűnt, katasztrófaként élik meg az esőt, mert a Hold sír bánatában. Ōku így se értette, legyintett végül, hogy ostobaság, és elindult.

Ágról levélre, arról egy másikra, levélről ágra ugrált, mint egy gondtalan gyermek, még játszott is közben. Igyekezett úgy időzíteni, hogy ugráskor, amikor elemelkedik levélről, ágról pont ráhulljon egy csepp, ami még apróbb cseppekre bontva szerterepül körötte, vagy csiklandozva végigfut haján, bőrén. Amikor ezt elunta, megfordította a dolgot és azon volt, hogy eltáncoljon a cseppek útjából. Mindig kitalált valami hasonló játékot, bár sokat nem kellett törnie a fejét rajta, szerette az útjait, akkor is, ha fárasztóak voltak, mindig kalandozásként tekintett rájuk.

Ma úgy döntött, nem megy le a földre, így amikor nagyobb távolságot kellett áthidalnia két fa ágai között, finom, szinte láthatatlan, vékony energiaszálakon egyensúlyozott át rutinosan, kecsesen. Már jó néhány fánál járt, hírt adott és kapott, kérdéseket és feleleteket. Éppen egy pókháló finomságú szálon surrant át az esőcseppekkel versenyezve, amikor szeme sarkából valami fényes villanást látott. Megtorpant, de nem lelte, talán csak képzelte, ám amint elindult ismét megpillantotta. Egy madár volt, alig veréb nagyságú, ezüst tollazata halványan fénylett, tollainak vége kéken derengett, hófehér szeme miatt először úgy vélte, vak, mégis gond nélkül követte a legsűrűbb ágak szövevényében is, még egy levelet sem rezdített meg. Ha ő megállt üzenetért, a madár egy közeli ágra telepedett, onnan figyelte fejét oldalra billentve. Ha elindult, a madár követte, majd ahogy bátorsága nőtt, körbe repülte, hívogatta, incselkedett vele, és ő viszonozta.

Az utolsó megállójánál azonban a madár eltűnt a fa törzsének másik oldalán, azt hitte, nem látja többé, de nem bánkódott, hozzászokott, hogy a fákon kívül csupán ideiglenes társai akadnak. Meglepődött hát, amikor távozóban egy hozzá hasonló kicsi lény lépett elé, haja ezüst, szeme ragyogó kék, bőre hófehér, ajkán mosoly, úgy kérdezte:

- Haza is kísérhetlek?

Képtelen volt azonnal válaszolni, ám az idegen félreértette hallgatását és zavartan magyarázkodni kezdett:

- Csak mert élveztem az utat veled.

Ōku most sem felelt, csak kezét csúsztatta az idegenébe, akinek fénylő alakja megvilágította az utat, árnyékot varázsolt, azokból mintákat rajzolt, és egy újabb kalandot ígért.