Az előző rész végéről:  Egyrészről meg kell szerezni Satsuya térképét a kastélyból, ez Yuméra hárul, hisz ő az egyetlen, aki láthatatlanul képes bejutni. Így pedig a három jómadárra marad annak kiderítése, hol tartják fogva Yoit és Kazét. Megegyeznek egy találkahelyben, majd ki-ki elindul saját célja felé. Fontolgatás nélkül Yume után lebegek.

Bár szellem vagyok, meglehetősen idegesít a sok ember, olyanok, mint valami mindent elsöprő áradat. Bármennyire igyekszem összehúzni magam, unos-untalan áthatol rajtam valaki. Ez még rosszabb, mintha testem lenne. Akkor csak felületileg érintkeznénk, de így ezek a mit sem sejtő ismeretlenek lényembe hatolnak. Borzasztó érzés. Tény és való, a tömeg mindig is iszonyatot keltett bennem. Nem akarok feloldódni benne és nem is tudok, nem és nem akarok egy hatalmas massza öntudatlan része lenni és szép lassan idomulni. A tömeg mindig a Szép új világot juttatja eszembe. Életembe nem olvastam annál szörnyűbb könyvet, és nem azért, mert rosszul volt megírva.

Legszívesebben homlokon csapnám magam. Aki hülye, haljon meg. Mit szenvedek én itt? Szellemként is úgy viselkedek, mint egy ember, holott engem nem szögez a talajhoz a gravitáció.

Eleinte nehézkesen, de feljebb úszom a levegőben, fel az emberek fölé. Ott újra felkutatom Yumét, ami nem olyan egyszerű, végül azért sikerül. Ha már meg van, egy finom, hajszálvékony, ezüstös szállal rögzítem magam hozzá, hogy el ne veszítsem.

Furcsa, elsőre a levegő tömörebb, sűrűbb anyagnak tetszik az én jelenlegi lényemet alkotónál. Olyan kihívás előrébb jutnom, akárha árral szemben úsznék. Néhány perc után hozzászokom, és máris megváltozik minden, már pihekönnyen repülök. Alattam a város, felettem az ég, melyet lassan elnyelnek a fellegek. A szálon keresztül pontosan tudom, hol van Yume. Nincs miért aggódnom. Elengedem magam és maradéktalanul kiélvezem a szokatlan mivoltom nyújtotta lehetőséget, elvégre nem mindennap nyílik alkalom arra, hogy mindenféle gép nélkül, madárként hasítsd a levegőt.

Én még javában élvezkednék, ám Yume megérkezik a kastélyhoz, így kissé csalódottan leereszkedem.

Hangtalanul, minden tétovázás nélkül halad előre. Ha meg is állunk, az csupán egy-egy őr miatt van. Hiába viseli a köpenyt és használja képességét, mióta találkozott Toriku trollra hajazó emberével, aki úgy is látta, nem mer kockáztatni.

A lehető legóvatosabban surranunk be a főépületbe, osonunk végig a gyönyörű fapadlós folyosókon. Én is feszült készültségben érzem magam, és szinte tökéletes pontossággal követem Yume kiszámított mozdulatait, pedig semmi szükségem nem lenne rá. Egyszerűen csak valami megmagyarázhatatlan dolog köt össze vele, úgy érzem, nem is szellem vagyok, hanem az ő árnyéka.

Alapos körültekintés után Yume elhúz egy ajtót, belép és óvatosan visszacsúsztatja. Fájdalom hasít belé, ahogy végignéz Satsuya jól ismert dolgozószobáján. Lehunyja szemét, és megenged magának egy halk, apró sóhajt, azt is csupán azért, mert ki kell zárnia elméjéből a gyászt; nem hibázhat, nem hagyhatja, hogy eluralkodjanak rajta az érzések. Összpontosítania kell, bármennyire is szíven ütötte Satsuya elvesztése.

Pillanatok alatt megleli a térképet; tudja, Satsuya egy rejtekhelyen tartotta összes fontos értékét, ahogy azzal is tisztában van, hol találja a kulcsot, mellyel feltárhatja azt a titkos szekrényt.

Kiteregeti a térképet az asztalon, első ránézésre megállapítja, tökéletes munkát végeztek, a hegyvidék legeldugottabb helységeit, a legkisebb elhagyatott romot is feltüntették. Felbecsülhetetlen értéket képvisel ez a papír, ami a kezében fegyverré válhat.

A porként minket belepő csendet a szoba előtti fapadló hangos reccsenése kavarja fel. Yume gyorsan összefogja és köpenye alárejti a térképet, másra már nem marad ideje.

Sötét ruhába csomagolt, átlagos termetű férfi lép be. Ő is gyorsan behúzza maga után az ajtót. Kapucniját hátraveti. Vállig érő, fekete haja izzadt tincsekben tapad arcára. Vonásai, mint a tűzben megedződött fegyveré, hideg, szürke szemei is akként villannak fel, amint meglátja a tárva-nyitva álló titkos szekrényt.

Yume felfedi magát, ismeri a fickót, ő volt Satsuya seregének vezetője, Itō Nobuya.

− Nem kell aggódnod. Én nyitottam ki az imént – nyugtatja meg a férfit.

− A frászt hoztad rám – korholja Nobuya.

Tényleg elég ijedtnek látszik, ám ez hamar eltűnik arcáról, egy megkönnyebbült mosoly váltja fel.

– Örülök, hogy látlak.

Yume némán biccent, és bezárja a titkos szekrényt.

− Kiszabadítjuk Yoit és Kazét – közli.

− Tudjátok, hol vannak? – kérdi meglepődve Nobuya.

− Egyelőre nem.

− Nem is fogjátok megtudni – jelenti ki a férfi.

Yume felvont szemöldökkel várja a magyarázatot.

− Nekünk sincs róluk semmi információnk. Az összes lehetséges helyre beszivárogtunk, és semmi.

Az őrjárat közeledő léptei szakítják félbe szavait. Nobuya elrejtőzik, Yume köpenyét használja, feleslegesen, a katonák már távolodnak is. Néhány percig még várnak, majd Nobuya fojtott hangon folytatja elbeszélését.

− Satsuya megérezhette a véget, mert alig négy napja szélnek eresztett minket azzal, hogy rejtőzzünk el, és amikor eljön az idő, védjük meg a feleségét és Kazét, valamint ha te felbukkannál, kövessük az utasításaidat.

− Az enyémeket? – kérdez vissza megrendülten Yume.

A férfi határozott bólintással felel.

− Rendben. Mivel nem tudjuk, merre vannak Yoiék, az az egyetlen esélyünk, hogy a kivégzés helyszínén cselekszünk.

A lány arca egyre gondterheltebb. Tudja, hogy rengeteg áldozattal fog járni, de nagyon úgy fest, ezt nem tudják elkerülni. A falon függő, részletes térképhez sétál. Tenyerével végigsimít a városon, majd egy térre mutat.

− Satsuya nagybátyja szerint itt lesz a kivégzés. A legközelebbi kapu a keleti. Arra fognak számítani, hogy arra menekülünk. Nekünk viszont a nyugati kapun kell távoznunk… Tudjuk, hogy körülbelül hány katona lehet most a városban? – kérdezi le sem véve fürkésző tekintetét a térképről.

− Mivel tegnap egy részük elment az új helytartóért, olyan ezer – válaszol Nobuya, aztán kérés nélkül hozzáteszi: − Bár különböző okokból megfogyatkoztunk, még mindig van 900 emberem.

− Az jó. Elég nagy létszám ahhoz, hogy a legtöbb katonát lekösse – mormolja Yume a térképnek, majd halvány mosoly jelenik meg arcán.

Rájött a megoldásra, és ez elégedettséggel tölti el. Nobuyához fordul:

− Fél tizenkettőkor támadjátok meg a déli kaput! Fél óra alatt a katonák többsége oda fog koncentrálódni. A kivégzésen maradókat pedig mi elintézzük. Egy órán át tartsatok ki! Hogy aztán hogyan döntesz, azt rád bízom.

− Ott leszünk, és bármibe kerül is, kijuttatunk titeket – nyilatkozza Nobuya.

Már indulna, amikor Yume megállítja:

− Várj! – előveszi a térképet. – Aki túléli és hajlandó velünk harcolni, az jöjjön ide – mutat az Első Palotát jelölő ikszre.

Nobuya elmosolyodik.

− Nem véletlenül bízott benned ennyire Satsuya. A térkép miatt ne aggódj, nekünk is van elrejtve egy példányunk.

Yume épp csak szólásra nyitja száját, a férfi megelőzi:

− Tudom, tudom. Semmiképp se fog az ellenség kezébe kerülni, esküszöm.

Nobuya se perc alatt eltűnik, Yume egy darabig még hűlt helyére meredve csodálkozik. Elképeszti és megrémíti annak súlya és tudata, hogy hirtelen ennyi ember, szinte teljesen ismeretlenül rábízza életét. Őszintén meglepődött, hogy Satsuya nem Yoira vagy Kazéra bízta katonáit, akik pedig – a városlakókkal ellentétben – hűségesen szolgálnák őket.

Úgy öt perc után ő is kisurran, az ajtó épp előttem csúszik a helyére. Hirtelen, mintha egy dobozt borítanának rám, foglyul ejt a sötétség, mely folyamatosan tágul. Már-már elveszek benne, amikor érzem, valaki vagy valami megragad a tarkómnál és fölemel. Visz, mint anyamacska rakoncátlan, elkóborolt kölykét, végül letesz.