Az előző rész végén: Amikor Yume megjelenik, megbeszélik a terveket. Bár nem megy zökkenőmentesen, még úgysem, hogy a lány szándékosan elhallgat néhány kellemetlenebb részletet, végül hellyel-közel megegyezésre jutnak.

Néhány órás alvást követően, miközben én is valamiféle hibernált állapotban kornyadozok, Yume ébred elsőnek. Mivel már friss és kipihent elméje, így elindul, hogy fizikailag is megtisztuljon.

Már leszállt az est, odakint minden bársonyos kék. Elsétálunk a közeli folyóig. (Na, jó, én lebegek.) Yume egészen máshol jár. Mialatt gépiesen mosakszik, a hét évvel ezelőtt történtekre gondol. A pillanatra, amit nem tud kiverni a fejéből. A pillanatra, amikor végzetesen rossz döntést hozott, aminek most látszik meg igazán az eredménye.

Himaru tévedett, Shingen nem férfit akart belőle nevelni, hanem valamiféle lelketlen katonát. A legkevésbé sem fogadta el női mivoltát. Csakhogy nem számolt Kiyoruval, sem az élettel úgy általában.

Kiyoru és ő már hatéves koruk óta barátok voltak. Rengeteget edzettek együtt, persze titokban. Évekkel később, tizennégy éves kora körül, szerelmes lett. Az érzés kölcsönös volt. Ezután pedig egyik dolog követte a másikat. Boldogok voltak, bár titkolózniuk kellett.

Yume egy évvel később teherbe esett, ám nem aggódott. Eltervezett mindent. Két hónappal később el kellett utaznia egy küldetésre. Úgy vélte, ez remek alkalom lesz arra, hogy elszökjön, és új életet kezdjen, természetesen Kiyoruval együtt, akit beavatott terveibe. Addig még nem fog meglátszani a terhessége. Minden stimmelt.

Mégsem jött össze. A borzalmas reggeli rosszulléteit nem tudta eltitkolni. Még otthon csak-csak kibírta, de aztán edzés előtt vagy közben nem egyszer képtelen volt visszatartani. Hányt, és sokkal könnyebben fáradt. Egyáltalán már az furcsa volt, hogy fáradtságot érzett, hiszen rendszerint túltengett benne az energia.

Ez Himarunak is szemet szúrt. Nem lepődött meg egykori tanítója vallomásán. Már előtte is elárulta őt. Beszámolt Shingennek lánya állapotáról, aki nős férfiként és apaként rögtön tudta, mi a helyzet.

Aznap este, amikor hazaért, két férfi megragadta. Egy harmadik összebilincselte lábait. Hiába volt minden erőfeszítése, bárhogy is küzdött, vesztett. Aztán Shingen lépett elé, ütötte, majd rugdosta miután földre került. A fájdalom vörös fátyolán át látta, hogy anyja belép a szobába, ránéz, majd, mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen kimegy. Eleinte sikoltozott, aztán zokogott, végül elájult.

Amikor felébredt, minden porcikája fájt, combjain nedvességet érzett. Kisebb vértócsát fedezett fel a padlón, majd rögvest visszamenekült az álmok közé.

Borzalmas volt, de ez még nem az a pillanat. Ebben az esetben esélye sem volt semmire.

Az a bizonyos pillanat nagyjából másfél évvel később érkezett el. Ekkor szerzett tudomást Shingen arról, hogy továbbra is találkozgat Kiyoruval. Eddig azt nem sejtette, hogy lánya kitől esett teherbe.

Akkor is este volt már. Yume még a házba sem lépett be. Shingen kint várta. Arcizmai megkeményedtek, majd ez a feszültség szavak formájában tört elő.

− Úgy fest, minden áron szégyent akarsz hozni a nevedre és a családra – nem kiabált, de hangja élesebb volt a legjobb pengénél.

Yume összeszorította száját és továbbsétált a ház felé. Amint a férfi mellé ért, az rátámadott, azonban a lány felkészülten várta.

Már teljesen besötétedett és ők még mindig küzdöttek. Yume viszont fáradt, lelassult, még ha alig észrevehetően is. Shingennek ez elég volt, hogy egyetlen gyors mozdulatsorral térdre kényszerítse, és a sebtiben előrántott tőrrel megsebesítse a lányt. Csúnya sérülés volt, átvágta jobb combjában az izmot. Képtelen volt felállni. Shingen időt sem hagyott rá. Megmarkolta haját és hátra rántotta fejét, hogy ránézzen.

− Kapsz egy kis emlékeztetőt – sziszegte. – Példa leszel mindenkinek, aki megpróbálna szembeszállni velem.

A tőr véres pengéje végigvágta bal arcát, lassan, komótosan. Yume karjai azonnal a fegyver felé nyúltak, ám valaki hátracsavarta őket.

− Ne állj ellen! – hallotta anyja suttogását.

Amint Shingen végzett, anyja elengedte. Shingen a földre lökte, mellé dobta a tőrt, megfordult és visszasétált a házba.

Akkor, ott rontotta el. Ott maradt, nem állt fel és nem tett semmit. Csak a tőrért kellett volna nyúlnia, egyetlen pontos mozdulat és most minden más lenne. Mégis akkor és ott valami visszatartotta. Sosem tudná megfogalmazni, mi volt az. Végzetes döntést hozott, és Shingen pontosan tudta, hogy nem fog megmozdulni.

Ebben a pillanatban feltűnik Yumének valami, ami azonnal visszahozza emlékei tárlatából. A vízre mered, amelyen a hold tükröződik, ám ez nem az az égitest, amit ő ismer. Már nem kerek, hibádzik úgy az ötöde. Ilyet még sosem látott, a hold minden este teljes, kerek pompájában világolt eddig. Mégsem ez volt az, amitől minden izma megfeszült, ami visszarántotta múltidézéséből. Alig hallhatóan megreccsen mögötte valami, talán egy apró gally az egyik fáról.

Meglódulnak az események, felbőg a világ motorja. A fordulatszám akkora, nem győzöm kapkodni a fejem.

Yume felugrik és megpördül. Tőre átvágja egy mögé settenkedő férfi nyaki ütőerét. Vér spriccel szerte, a test leomlik. Két nyílvessző repül a lány felé. Nincs ideje gondolkodni, a folyóba veti magát. Fájdalom nyilall bal karjába, a sebből folydogáló vér szétoszlik a vízben, elkeveredik vele.

Nagyjából száz méterrel lentebb, a folyó kanyarulatában sikerül elkapnia egy benyúló ágat. Felmászik és vár egy kicsit. Nem jutott messzire, de legalább már nem nyílt terepen van. Elindul visszafelé, emlékezetben is. Zavarja ez az egész. Hogy hagyhatta a köpenyét és a fegyvereit is a barlangban? Miért csak egy tőr van nála? Miért nem vette észre a hiányukat? Hisz fegyvertelenségét nem észrevenni, olyan számára, mintha nem tűnne fel, hogy hiányzik az egyik karja. Furcsa, természetellenes, mi több, képtelenség. Nem hitt a varázslatokban, de most határozottan úgy érezte, mintha éppen kiszabadult volna egy bűbáj hatása alól.

Néhány perccel később meglátja egyik támadóját. Nesztelenül mögé lopakodik, befogja száját és egyetlen gyors mozdulattal elvágja torkát. Óvatosan a földre ereszti az elernyedt testet. Még fel sem egyenesedik, megérzi, a másik ott van mögötte. Süt belőle az elszántság és a harag.

− Állj! Dobd el a fegyvered és fordulj meg! – kiáltja.

Yume engedelmeskedik.

A harmincas éveiben járó férfi felhúzott íjjal mered rá. Zavartnak tűnik, ahogy lassan felé indul. Látszik, hogy nincs felkészülve a váratlan helyzetekre.

A lány teste már megfeszül, hogy elrugaszkodjon és elkapja a fölé nyúló ágat, amikor a semmiből előbukkan valaki a háta mögött. Éppen csak észleli, már egy kard pengéje simul nyakára. A fickó is meglepődik, tehát nem egy társa jött segíteni.

− Ereszd le az íjad! – hangzik az ismeretlen utasítása. – Különben megölöm – hangja mély, reszelős, émelyítő alkoholszag árad belőle.

− Rendben, rendben – szelídül meg azonnal első támadója. – Csak ne öld meg! – szinte könyörög. – Élve van rá…

Szavait egy szemébe fúródó nyílvessző némítja el.

− Yume! – kiáltja egyszerre Hito és Kiyoru.

Az ittas pasas azonnal elereszti.

Yume döbbenten bámulja a holttestet. Toriku embere volt. Élve akarta. Élve, vagyis Toriku…

Kezdenek összemosódni a szavak, a gondolatok, mintha cseppfolyóssá válna a világ. Nem tudom, csupán én érzem ezt, vagy Yume érzékei hatnak rám? Ő is kábának tűnik.

Alig néhány dolog jut el már hozzám. Az ismeretlen fickó neve Kurai Kaiga. Harmincas évei vége felé járhat. Hollófekete haja copfba kötve, egy hófehér tincs lóg orrára. Durván formált arcán borosta feketéllik. Élénkpiros szeme hátborzongató.

Csatlakozni akar hozzájuk valamiért. Szándéka nem világos, Kiyoru és Yume ellenérzéseiknek adnak hangot. Aztán valahogy előkerül a jóslat meg Ame, hogy nyolc ember kell, és most Himaru halálával csak heten vannak.

Egyre lejjebb ereszkedik a köd, egyre több dolgot nyel el, a hangokat is. Kaiga valahogy célt ér. Nem tudom, hogy az én megérzésem vagy valamelyik szereplő gondolata, de végszóként felszáll, majd elhal: hazudik. A köd teljesen besűrűsödik, elvág mindentől és lassan megfojt.