Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Valahol álom és ébrenlét mezsgyéjén megrekedve már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre.

Aztán ott van az az ébredés, amikor nem állunk meg azon a mezsgyén. A külvilág értünk nyúl és gyengéden húzni kezd maga felé, míg világra nem jövünk az álom méhéből. Ilyenkor pedig, ha már kint vagyunk, nincs visszaút.

Így ébredt másnap háromnegyed ötkor Keiko. Papírforma szerint aludhatott volna még, teste és ködös elméje is kívánta volna, az út azonban lezárult mögötte. A nincs más hátra, mint előre mondást követve hamarabb kezdte meg napját.

Habár a következő bő két hét során legalább nem úgy aludt, mintha egész éjjel túrázna és/vagy harcolna, nyugalmat nem talált. Sorra költöztek be életébe a furcsábbnál furcsább albérlők, holott a meglévőkkel sem bírt.

hárem

− Tök király démonná tudsz alakulni! – köszöntötte reggel Ren.

Kiya meglepetésében kiköpte reggelijét. A tej és néhány szem pehely Makoto vigyorgó arcán landolt. A lány visszarendezte arcvonásait szokott közönyébe és megérdeklődte tőle:

− Róla van szó?

A férfi bólintott.

− Szóval egy démon?

− Ren szerint.

− Aha.

Kiya unottan kavargatta maradék reggelijét. A világ tényleg megőrült – konstatálta gondolatban.

− Nem volt túl készséges – jegyezte meg Makoto.

A lány vállat vont.

− Egy démontól mit vártál?

− Valamit csak tudnunk kellene – próbált rá hatni a férfi.

− Hagyjál lógva! – morrant rá Kiya. – Felesleges erőlködni, van egy olyan érzésem, hogy ő is csupán az ösztöneit követi.

Ren állandóan azért könyörgött, hogy változzon át. Rin azért, hogy menjen orvoshoz. Meggyőződésévé vált, hogy multiplex személyiségzavarban szenved.

− Egyértelmű a helyzet – hajtogatta már ezredjére a szkeptikus Makotónak.

− Még hányszor kell neked felsorolnom, mennyi minden nem stimmel? – sóhajtotta az.

Rekedtes, mély kuncogás vágta át a két fiú közé telepedett feszültséget.

− Ahányszor akarod – felelte az ismeretlen démon. – Számára elfogadhatatlan a létezésem. Eddig tart a nagy pozitív gondolkodás.

− Mégis mi pozitív van egy démonban? – fakadt ki Rin.

Színpadias túlzásai csak jobban ingerelték a „vendéget”.

− Tch – ezt a hangot gyakran hallották tőle, olyan volt, akár egy védjegy.

− És az elmebetegségben? – kérdezett vissza Makoto.

− Azt hittem, mellettem állsz – duzzogott Rin és elvonult a fürdő irányába.

Tévedés volt ezt hinnie, csak nem látta be. Makoto függője lett a démonnak. Folyamatosan megfigyelte, folyton lesben és készenlétben állt, hogy olykor-olykor felkapkodjon néhány elhullajtott információmorzsát, amiből nem túl sok akadt.

− Nézd! Olyan fogai vannak, mint egy vámpírnak! – kiáltotta izgatottan Ren, közben vadul mutogatott a konyhapultnál ülő Kiyára, aki ismét magán kívül tartózkodott. A helyét betöltő démon felvonta szemöldökét, de nem kérdezett, kiszolgálta magát a válasszal Keiko elméjéből.

− Tch. Szóval ilyen képtelen lényekben hisztek, a démonokban meg nem? – kérdésével Rint célozta meg, aki tüntetőleg elfordult és a hűtőben matatott.

− És a fülei! Milyen hegyesek! – folytatta a kisfiú.

Izgatottsága minden egyes felfedezéssel fokozódott. Arca ragyogott, borostyánvörös szemei csillogtak.

− Látod, a kölyök odáig van értem – gúnyolódott Rinnel az ismeretlen.

A fiú szemeit forgatta csak.

− Minden démonnak sebhelyes az arca? – nyüzsgött tovább Ren.

A kérdezett zavartan, remegő kézzel érintette meg arcát.

− Nem – felelt szinte suttogva. – Azt hiszem… ez korábbi.

Makoto erre felkapta fejét, narancsvörös tekintete elszakadt az apró állatfigurától, amin dolgozott.

− Korábbi?

− Mielőtt démon lettem volna…

− Ember voltál? Mikor? Hol? Hogy lettél démon? – zúdította rá kérdéseit a férfi.

− Baromság! Most meg már ember volt! Egy démon az démon és kész – háborodott fel Rin elhajítva a konyharuhát.

− Nem tudom. Csak… csak a vérre emlékszem, a harcra és fájdalomra – egyre halkabban és szaggatottabban beszélt, végül eltűnt.

Visszakapták Keikót, ideiglenesen.

Egyik éjjel Makoto kint zugdohányzott az erkélyen, amikor kibotorkált Kiya, illetve csak a teste. A démon idegesen járkált, mintha keresne valamit.

− Valami hiányzik? – szólította meg a férfi.

A démon tojt rá, folytatta a kutatást, végül csak válaszolt.

− Zavar.

Ennyit kapott, ossza be.

− Mi?

− Nem érzem.

Újabb kurta, semmitmondó szavak, melyek ellebegnek a jelentésnélküliség éterébe.

− Mit?

− Az energiát, amit hétvégén éreztem.

Makoto még mindig értetlenül bámult.

− Valami rossz. Akkor nem találtam. Most már nem is érzem.

A férfi nem lett okosabb.

− Valami rossz? Mi rossz egy démonnak? – morfondírozott hangosan.

A démon egy megvető Tch-vel ott hagyta.

testfoglaló 

Így nevezte el Kiya démoni megszállóját, aki a legkevésbé sem volt rá vagy életére tekintettel. Váratlanul bukkant fel és vette át teste irányítását, majd ugyanúgy tűnt el elméje labirintusának mélyére. A köztes idő alatt pedig ki tudja, mit csinált. Na, jó, azért a környezete reakcióiból vagy épp elmondásából Kiya is értesült tetteiről és/vagy szavairól. Vegyes felvágott volt a kép, ami kirajzolódott előtte. Az biztos, hogy a testfoglaló nagyon impulzív személy, határozott, meglehetősen agresszív, valamiféle igazságérzet hajtja, egyszerre régimódi és felvilágosult.

Minden esetre elég kellemetlen szituációk közepében találta magát a testfoglaló jóvoltából. Az még hidegen hagyta, hogy több más egyetemistának beszólt, néhány baromarcot helyre rakott. Egyébként se érdekelték diáktársai, akiknek zöme (a különböző rendeleteknek köszönhetően) pénzes apuci-anyuci kedvence volt, agyukban sötétség, az egyetemet puszta szórakozásnak tekintik.

Az már egészen más kalap alá tartozott, amikor ráijesztett tanárára. Igaz, a hapsi igazi bunkó, ősabszurdiai, hímsoviniszta farok volt, de azt sehol sem veszik jó néven, ha ráborítasz egy asztalt a feljebbvalóra. Állítólag az őstulok igencsak megrémült és valami ördögről hadovált. Őrült nagy mákjára megúszta egy fejmosással, bocsánatkéréssel, és azzal, hogy kereshetett másik tanárt, ami valljuk be, inkább jutalom volt, semmint büntetés.

Olykor meglepően hasznos volt, mint amikor egy este a dohányboltba egy rabló toppant be. Az eladósrác megdermedt a fegyver látványától. A maszkos fickónak ráordítani sem volt alkalma. Kiya arra tért magához, hogy egy ájult fickón ücsörög. A reszkető srác hálából ingyen adott neki cigit, bár úgy nézett rá, mint aki szellemet lát. Nem csodálta, a fiúk elmondásából ítélve elég félelmetesen néz ki, amikor a testfoglaló uralja.

Kevésbé volt jó, hogy éberéknek nem tudott mit mondani. Mivel az igazat mégse bökhette ki, megpróbált a sokkra meg a gyorsan történtek a dolgok dumára hivatkozni. Ez nemigen elégítette ki a harmincas éveiben járó, morcos nyomozót, aki aztán arról faggatta, honnan van neki ilyen pöpec harcművészeti tudása. Amilyen hülye volt, nem hazudott; bár az is igaz, ha megteszi, elég hamar lebuktathatják. Habogott hát valamit az ösztönről. A férfi közölte, kizárt, hogy valaki csak úgy ilyen profi mozdulatokat használjon. Végül elengedték, bár végig a hátában érezte a nyomozó gyanakvó tekintetének pengéjét.

Olyan is megesett, amit szívesen elkerült volna. Több mint bosszantó, amikor valaki átveszi feletted az irányítást és arra eszmélsz, hogy a mentőben fekszel. Kiya nyomban meglépett, amíg a mentők a járókelők beszámolóival voltak elfoglalva. Annyit tudott kivenni a történtekből, hogy démona valamiféle forradalmat akart kirobbantani, amire nyilván mindenki legyintett. A mentők pedig azért érkeztek, hogy valamelyik kórház pszichiátriájára szállítsák. Be is nyugtatózták, eléggé kóválygott, borzasztó nehezére esett ébren maradni.

Néhány utcával arrébb bevonszolta magát egy kávézóba. Ugyan sejtette, a kávé itt most édeskevés lesz, legalább nem volt szem előtt, és felhívhatta Makotót, hogy legyen már olyan jó és szedje össze.

Barátja jót derült rajta, aztán elmesélte, hogy testfoglalója már egyszer neki is kifejtette miért nem csináltok forradalmat nézetét, elég vehemensen.

− Talán, mert ez manapság már nem dívik, legalábbis nem a világnak ezen szegletében. Itt a forradalom csak az ostoba reklámokban szerepel, ahol a forradalmian új (technológiával készült) terméket akarják rád sózni – grimaszolt Kiya.

− Ezt próbáltam én is elmagyarázni neki, meg azt, hogy már olyan fegyverek vannak, amelyek seperc alatt irtanak ki tömegeket. Nem nagyon győztem meg. Azt hajtogatta, meg kell állítanunk, amíg még tehetjük – ecsetelte a férfi.

A lány csak fejét csóválta és erőtlenül nevetett.