démoncica

Alkonyi bíbor színekben fürdő, hűvös és bűzös városi levegőben sétált haza munkája után. A metrón kapott egy üzenetet Rintől, hogy mit szerezzen be a pékségben. A fiú mostanság meglepően távolságtartóvá vált. Ami bizonyos szempontból előnyt jelentett, másrészről meg pokoli volt, mert a dráma királynő énje ezúttal haragot, nemtetszést, állandó nyafogást zúdított rá.

Kelletlenül, de belépett az üzlet ajtaján. Hideyoshi Kisuke arca rögvest felragyogott, vakító volt, mint amikor túl erős fényű villanykörtét veszünk. Sápadt arca kipirult, hollófekete, vékony szálú haja copfba kötve.

Kiya a szokottnál is ridegebb és idegesebb volt. Tartott tőle, hogy nem kívánt rajongója túlfeszíti a húrt és előcsalja testfoglalóját. Komolyan nem bírta a srácot, a hideg futkosott hátán tőle, de ezt a démoni perszónát azért mégse érdemli meg; aki ráadásképp ki tudja, mit művelne.

Igyekezett minimálisra szorítani a kommunikációt, azonban csak önmagáért felelt, és Kisuke természetesen szokás szerint körbeudvarolta a maga sajátos módján. Ez abból állt, hogy állandóan Japánról áradozott vagy őt faggatta róla.

Az ütő is megállt benne, amikor fizetésnél a srác megfogta kezét és megkérdezte:

− Holnap lesz egy japán est az egyetemen, eljönnél velem?

Tarkója bizsergett, belenézett a kék, jégvirágos szemekbe. Legnagyobb döbbenetére kitörni készülő testfoglalója ekkor megfutamodott. Nem értette, de hálás volt.

− Nem, eléggé japán vagyok már így is – válaszolta hűvösen.

Kisuke mondott még valamit, ám a szavakat elnyomta valami kaparászás az ajtónál, amire üvöltve rontott ki hátulról a rohamosan vörösödő képű tulaj.

− Sicc! Takarodj! – majd a lányhoz fordult. − Most mondja meg? A múlt héten festettem le az ajtót, erre ez a dög összekaristolja.

− Dög?

− Kis vernyákoló gép. Pár napja itt sündörög.

Kiya nem ment bele a játékba. Előtörő forrásként bugyogott fel benne a kérdés: Az fel sem merült, hogy megetesse, itassa? Netán utána kérdezzen, kié lehet? Visszanyelte. Azért egy Tch kibukott belőle, amin maga is meglepődött. A fiúk elmondásából tudta, ez a démon szokása.

Odakint hamar meglelte a kicsi fekete, fehér foltos szőrgolyhót. Soványsága, bolhái, sérült füle sejtették, neki nincs gazdája. Ha volt is, megszabadult tőle. A cica azonnal megkedvelte és követni kezdte. A lány felvette és eldöntötte, be is fogadja.

Amíg elvitte állatorvoshoz, addig Makoto, akivel összefutott, elment beszerezni néhány dolgot a kis jövevénynek.

Amint Kiya hazaért, Rin letámadta.

− Kei-chan! Mész holnap randira?

A kérdezett felnyögött.

− Most mi a baj?

− Mióta akarsz te összehozni a nyálgéppel?

Ekkor toppant be Makoto mindenféle macskaholmival megpakolva.

− Milyen nyálgép? – tudakolta.

− Kisuke. Már megint elhívott.

Makoto felröhögött.

− Most miért vagy ilyen, Kei-chan? Aranyos, odáig van érted és különben is jót tenne neked a szerelem – kerített Rin.

− Úgy érted, nem lenne bennem többet a démon – fordított Kiya.

− Ez hülyeség, Rin! – szólta le Makoto. – Először is Kiya sosem bírta Kisukét. Másodszor a csávó a japán dolgokba szerelmes, nem Keikóba.

− Ti egyébként mit csináltok? – terelt Rin.

− Harmadszor van már szerelme.

− Nincs – vágta rá a lány. – Előkészítjük az új lakótársunk helyét, és megkapja vacsoráját – mutatott a padlón összegömbölyödött gombócra.

− Szerelme? – fakadt ki Rin. – Az a hajléktalan, állítólag programozó srác, akit olykor megszáll a szentély istensége? – hangja megvetéstől csöpögött, majd azonnal megváltozott, ahogy a cica felé fordult, aki már elégedetten habzsolta kajáját. – Mi a neve?

− Démon.

− Hogy lehet egy ilyen cuki lénynek ilyen ocsmány nevet adni?

Kiya nem felelt, megvolt az oka rá, hogy így keresztelje a szőrmókot, amit Rin elől bölcsen elhallgatott, még mielőtt valami ördögűző szeánszra cipelné szerencsétlen párát.

Késő éjjel Makotónak számolt be az eseményekről. Kint álldogáltak apró erkélyükön, Rin már aludt, a lakáson átokként ült a sötétség, ahogy a környéken is. Fényforrást a kezükben füstölgő cigaretta parazsa és Démon világító, sárga szempárja jelentett.

− Gondolom, már neked is feltűnt a szeme.

Makoto bólintott, majd füstfelhőket eregetve hozzátette:

− Elég hátborzongató színe van.

− És ez nem az eredeti, igazából szürkéskék. Amikor magamhoz vettem, megváltozott. Akkor ugyan még nem figyeltem rá annyira, de ez az igazi sárga elég fura szín egy macska szemének. Nem az a megszokott arany-borostyán árnyalat. Sárga, mint egy rosszul sikerült szőkítés eredménye. Aztán elkezdett nyávogni, jó ideig nem hagyta abba, mintha el akart volna valamit mondani. Akkor hagyta csak abba, amikor közöltem, hogy nem értem. Szerintem ismeri a testfoglalómat, vele akar kapcsolatba lépni.

− És mit akarhat?

− Passz.

− Valahogy csak kideríthetnénk.

− Miért, te tudsz macskául?

− És ő?

Kiya vállat vont, hosszan beleszívott cigarettájába.

− Furán viselkedik. Kisuke szemeitől halálra rémült. Démon elől meg bujkál, még a jelenlétét sem érzem – csettintett a nyelvével. – Hiába van a fejemben, olyan, akár egy feltörhetetlen dió.

az alagút réme

A metrón álldogált, Thomas Bergersen szerzeményeit hallgatta és a kinti sötétséget bámulta. A szerelvény hirtelen fékezett, a tehetetlenség előrelendítette, majd hátradobta, neki az üléseket lezáró elemnek. Nem tudott megkapaszkodni, rengetegen voltak a kocsiban. Megálltak, de kint az alagútban, sehol sem lehetett látni a megállót. Valami ótvar büdös, égett szag terjengett.

Keiko nem repdesett az örömtől, már megint csődöt mondott az ezeréves metró. Minden héten legalább egyszer kifogta ezt, nem jár tovább a metró, mert kigyulladt, meghibásodott vagy valaki aláugrott, netán fenemód érdekesnek lelte az alagúti sétát. Unja már a felszínt? Sétálgasson egyet a metróalagútban!

A Flight of the Silverbird hangjaira koncentrált, hogy minél nyugodtabb maradjon. Tömegiszonya csak nehezítette dolgát, ráadásul nagyon nem jönne jól, ha a démon most szabadulna el. Más se hiányozna!

Kapott mást, lökdösődést, szitkozódást, mindenki ki akart jutni. Minden egyes újabb kocsi ajtajánál balhéztak, ahogy igyekeztek előrefele. Mindegyik halaszthatatlan és hallatlan fontos feladatára, életére hivatkozott. Mintha muszáj lenne minduntalan lemérni életük értékét; az övék több, s ha mégsem, hát kifogyhatatlan számú létező vagy annak vélt csoport okolható ezért.

Tartotta a távolságot a többiektől. Kint már feltűnt egy-egy lámpa, közeledtek az állomáshoz, lehet, hogy az első egy vagy két kocsi bent is volt. Fellélegezhetett volna, ám e helyett egyre idegesebb lett. Megmagyarázhatatlan eredetű félelem csomója növekedett gyomrában, remegett és fázott. A démon, akit rendszerint már folyamatosan érzékelt elméje homályában, most olyan mélyre húzódott, ahol nemhogy ő, valószínűleg isten se járt még, semelyik. Jelenléte teljesen eltűnt, akárcsak Démon közelében. Egy másik jelenlét nyugtalanítóan erősödött, érezte, hogy hideg, ragacsos áramlata körülfonja. Nem akarta látni, makacsul a kocsi koszos padlóját fixírozta.

Mikor végre kilépett a második kocsiból, tekintetét egyetlen pillanatra foglyul ejtette az alagút homálya. Volt ott valaki. Fehér tincs. A lámpa meleg, sárga fénye megcsillant a piros szemeken. Megdermedt. Az alak közeledett. Kiya elkapta tekintetét, figyelmét a szemben lévő plakátra irányította.

− Szuper – mormolta a hatalmas kékség láttán, melyen kormányuk hirdette az „igét”, azt, amit a jó honpolgárnak gondolni illik, sőt hinni kell.

Nyugtalanul oldalra pislantott, nem látta, ám egy hirtelen jött, erős fuvallat figyelmeztetést hozott:

− Nem menekülhetsz, Shingetsu!

Meggyorsította lépteit, rémült zihálását igyekezett sálával elfojtani. Nem értette, miért menekül? Hisz ez nem is neki szólt.