Sokáig nem értettem, és zavar, ha valamit nem értek, persze, amennyiben olyasmiről van szó, ami érdekel. Az atomfizikához például semmit se konyítok, és valahogy hidegen hagy e tény, különben sincs ember e földtekén, aki mindent tudna. Ez azonban határozottan érdekelt. Miért hajtogatja ez a kedves, bőbeszédű öregúr újra és újra ugyanazt, ugyanazzal a tekintettel? Miért int óva oly féltőn és a felszín alatt futó, érezhető feszültséggel a politikától úgy teljes egészében? No, nem mintha annyira szeretném a témát, de manapság több olyan dolog is akad, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni, viszont igen ritkán lehet róla értelmesen beszélni, valahogy az emberek megvesznek tőle, és ez a része a dolognak kifejezetten taszít. Ennek ellenére először csöppet bosszantott e baráti intés, aztán később megértettem.

Amennyire észrevettem, majd minden embernek van olyan esemény, történet, fogalom az életében, amit ismételget, többször szóba hozza, elmeséli, akár ugyanannak a beszélgető partnernek is. Az esetek egy részében pedig azért teszi ezt, mert az a valami fontos neki, vagy nagy hatással volt az életére, világképére, mert képtelen megkerülni. Azt hiszem, az övé is ilyen történet volt, ilyen tapasztalás, amely mélyen belénk ég, amely – nem egyszer tudattalanul – vezérel minket, akár régi hajósokat a csillagképek.

Rendőr volt először a régi rendszerben, méghozzá – nagy dolog – úgy, hogy nem hódolt be senkinek politikailag, igyekezett megmaradni semlegesnek, ám bármennyire is szerencsés volt, szerencséje egyszer csak elfogyott. Benyújtották a számlát, megmondták, mit kellene tenni, és ő ezt nem akarta, hát elment. Mondja, de mondania sem kell, mennyire rossz, amikor így vagy úgy, de mindenáron belekényszerítenék az embert valamibe, amikor nincs ellenük más eszköz, mint elmenni, amikor nem hagynak élni és önmagadnak lenni.

Már pontosan értettem, miért lett számára a politika egy gomb. Olyan gomb, amiből számos kerül elménk falára, amely összekapcsolódik egy szóval/ érzettel és egy emlékkel, majd előbbi megjelenésekor automatikusan bekapcsol, összeköt az emlékkel és az azt övező érzéssel. Újra és újrajátsszuk a múltat, belénk ivódik, részünkké válik akkori reakciónk és ezt rávetítjük a jelenre. Létező jelenség, hogy jó vagy rossz, talán csak a jóisten tudja.

A gombok ott sorakoznak elménkben egy szürke, hideg szoba falán vagy pultján, de nem biztos, hogy mindig működnek. Vannak, amelyek maguktól elnémulnak, ahogy egykori élményünk valami más írja felül, néhányat mi magunk iktatunk ki, akár automatikusan egy nagy változás következtében, ami maga után vonja a gomb mozdulatlanná dermedését, bár a változás nem ráirányult; akár tudatosan. Utóbbit azonban nem is olyan egyszerű megtenni, vannak ugyanis gombok, melyek erősen tartanak, mélyen beágyazódtak, így még, ha el is határozzuk magunkat, ott maradnak, és csak annyit tehetünk, hogy még idejében igyekszünk fülön csípni és kikapcsolni, ami olykor sikerül, olykor csúfos kudarcot vallunk, olykor alkut kötünk, egyoldalút, hogy ne villanjon fel a gomb fölött világító zöldjelzés, lemondunk dolgokról vagy elkerüljük őket. Gyávaságnak hangzik, gyengeségnek, te biztos nem teszed/tennéd?

Barátom, csak arra kérlek, ne ítélj, mert ugyan én sem vagyok varázsló és nincs bejárásom a te elmédbe, de te azért jobb, ha körülnézel, már az is fél siker, ha tudod, hogy ott a gomb és mit kapcsol. Aztán megküzdhetsz vele…

kép: az Inuyashiki animéből van (valamiért nem rakja be a linket).