Egy japán lélek fejlődése
Josikava Eidzsi: Muszasi I-V.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, szinte mindenkinek, legalábbis elég sokaknak ismerős a könyv szerzője és címe. Valószínűleg ez a világon az egyik legismertebb japán mű. Joshikawa Eiji regénye, bár hosszú, sokakat megszólít, akár a kultúra iránt érdeklődőt, akár a történelem, akár a kalandregény rajongóit.
Egy kis kitérő, avagy miért írom én másképp a neveket: Általánosságban a Hepburn-átírást használják a japán nevek, szavak leírására, itthon mégis egy másfajta gyakorlatot iktattak be, mégpedig a kiejtés szerintit, ami egyrészről csúnya számomra, másrészt igazságtalannak érzem ezt a fajta kivételezést. Ugyanis a japán nevekkel szemben az összes többit, legyen az angol, német, de még a szláv vagy északi nevek hagyományos abc-től eltérő betűit is hűen adják vissza a borítókon éppúgy, mint a könyvek belső oldalain. Az más kérdés, hogy több, az angolból átvett szót ma már sokszor nem az eredeti formájában használunk, hanem igazodik a mi nyelvünkhöz, ez természetes. Ám japánból mi nem veszünk át ilyen kifejezéseket, vagy ritka az ilyen (szamuráj, sógun), a neveknél pedig nem tartom indokoltnak ezt a gyakorlatot, ami számomra tiszteletlenség és értelmetlen is, hisz van széles körben elfogadott írásmód hozzá. Ez alól kivételt jelent(het) azoknak a városoknak a neve, melyeket mi is többször használunk és már így maradt meg (lsd. Tokió – Tokyo, Kiotó – Kyoto).
Joshikawa Eiji, aki történelmi témájú regényeket írt, a Musashiban egyszerre rajzolja meg a Tokugawa korszak elejének változó atmoszféráját és az ismert, ikonikus japán vívó, Miyamoto Musashi fejlődését, mely a könyvben a sekigaharai ütközet végével kezdődik. Ha valaki csak Musashi Az öt elem könyvét[1] elolvassa, ráébred az elején elejtett információ morzsákból, hogy a regény részben fikció, ám olyan fikció, amely korhoz és szellemhez hű. A sekigaharai ütközettel indítás a történelmi látkép, a korváltozás leírásához szükséges elem, ugyanis Tokugawa Ieyasu ekkor nyeri el a teljes hatalmat és a sógun (shōgun) címet, valamint így egyesül Japán, ezzel pedig új korszak kezdődik.[2]
Még mielőtt belemerülnénk Musashi személyes történetébe, érdemes szót ejteni a regény történelmi részéről, amely szépen, párhuzamosan fejlődik főszereplőnkkel. A japán társadalom e változás korában éppen úgy új elemekkel gazdagodik, ahogy szereplőnk külső és belső élete, éppen úgy forr e változások lázában. Továbbá ahogy Musashi, úgy maga Japán sem tud véglegesen és azonnal szakítani a múlttal, a régi még él és nem egyszer bosszúra szomjazik, akárcsak a férfit üldöző Osugi, aki a fia miatt kívánja vérét, bár Musashinak vajmi kevés köze volt/van a fiú sorsának alakulásához.
Osugi karaktere és története jó példája a régi makacs továbbélésének, a változással szembeni ellenállásának. A régi hagyományokhoz ragaszkodva a falu előtti szégyenét mint családfő mindenáron meg akarja torolni, még hozzá úgy, hogy megöli Musashit, szégyene okát. Holott fia, Matahachi ugyan valóban Musashival együtt vett részt a sekigahari csatában (a vesztes oldalon), ám aligha Musashi hibája, hogy a fiatal férfi családját és menyasszonyát hátrahagyva egy özveggyel és lányával marad. Még amikor saját szemével látja, milyen tehetetlen és szerencsétlen ember lett a fiából, főként saját lustaságának köszönhetően, akkor is továbbhajszolja Musashit, aki hiába próbálja jobb belátásra bírni, meg sem fordul a fejében, hogy komolyan vegye Osugi követelőzését a párbajra, ahol, ha mégis ő kerekedne felül, meg is kellene ölnie az asszonyt.
Matahachi egyébként az egyik tökéletes ellentéte Musashinak, lusta, nem igazán fejlődőképes, szeretne maga is szamuráj lenni, sőt nagyságról álmodik, azonban ezért a lehető legkevesebbet akar dolgozni. Musashi ellenben egész lényét és életét a fejlődésnek áldozza, ami nem korlátozódik a vívásra, kardforgatásra, pallérozza elméjét, lelkét és éppúgy érdeklik a különféle művészetek és szakmák. Többször látjuk, ahogy ezeket csodálja és merít belőlük, nem a saját útjával összeegyeztethetetlen, érdektelen dologként szemléli őket, nem érzi gyökeresen különbözőnek, még akkor sem, ha neki megvan a saját útja. Hovatovább második tanítványával először a földművelés csínját-bínját igyekeznek elsajátítani, és a kezdeti kudarcokat követően még a helyi parasztokat is meglepik sikerükkel. Hogy e történetekből mennyi igaz, azt nem tudom, egy biztos e jellemzők, ez a szellemiség visszaköszön Musashi könyvében. Az öt elem könyve nemcsak hangsúlyozza a többféle fegyver és mesterség, művészet tanulmányozását, de nagy jelentőséget tulajdonít a belsőnek, a szellemnek. Például azt mondja, addig kell gyakorolni, míg a mozdulatok és az abban rejlő lényeg belsővé lesz, a tanítványé, így teljesen természetesen fogja használni. Ráadásul kiemeli egy párbaj vagy csata nem annyira a vívótudáson, a formáción múlik, hanem azon képes vagyok-e a másik szándékát felismerni, feltérképezni szellemét.
Hogy mindezen dolgok miért lehetnek érdekesek és értékesek számunkra? Ez a szemlélet alapot ad olyan kulcsfontosságú dolgokhoz, mint a tanulás/oktatás és az együttélés, mások megbecsülése. A belsővé tétel és a szellem hangsúlyozása szemben a külsővel megmutatja azt az egyszerű, mégsem feltétlenül alkalmazott tényt, hogy teletömhetjük ugyan a fejünket adatokkal, ha nem értjük meg a folyamatok természetét, a dolog lényegét, a köztük lévő összefüggéseket, akkor ezeknek az üres adatoknak egyrészről semmi haszna, másrészről hamar kikopnak emlékezetünkből. A másik pedig, bár ma már elenyésző azok száma, akik Musashihoz hasonlóan egész életüket egyetlen „szakmának, útnak” rendelik alá, és a szakmák jelentősen különböznek egymástól, mégis a másféle megismerése és megértése csak gazdagíthat minket, akár új meglátáshoz segíthet. Ráadásul ez a hozzáállás talán csökkentené a felesleges ellenségeskedést; ha picit is belelátnánk mások munkájába, arra sarkallna, hogy inkább értékeljük, semmint lebecsüljük, főként egy olyan világban, ahol már szinte senki sem lenne képes egymaga mindent ellátni.
Musashi másik nagy ellenfele, és egyben ellentéte, Sasaki Kojirō. A fiatal férfi szintén a kardnak szenteli életét, bár nem ez az igazi célja, hanem ezzel megnyerni egy nagyúr szolgálatában a megfelelő javadalmazást. Sasaki, Musashival ellentétben, nem „küszködik”, igazi vívózseni, nehéz, rugalmatlan természettel, ezért is bosszantja Musashi és az ő hírneve (miközben Musashi nem vágyik semmiféle rangra, címre). Sasaki büszke, már-már arrogáns, puszta szórakozásból akár egy egész kardvívóiskolát lemészárol, míg a Yoshioka iskolával szembekerülő Musashi ezt nem szeretné, ám amazok Osugiéhoz hasonló makacs ragaszkodása a bosszú eszményéhez meghiúsítja vágyát, hogy puszta erőpróba legyen párbajuk, ami nem gyűrűzik tovább. (A Yoshioka iskola remek példája a zárványnak, amikor már sem a régit továbbvinni, sem megújulni nem képes egy rendszer vagy intézmény, vagy mi magunk.)
Sasaki bizonyos szempontból olyan, mint egy megrekedt Musashi, a még kamasz Musashihoz hasonlóan hajkurássza a harcot, az ölést és a halál szelét, ám utóbbi esetében ez csak a kiindulópont és az első nagy változást éppen az jelenti, hogy másképp kezdi szemlélni a bushi haláleszményét és ezzel együtt az életet. Musashi első „mestere”, Takuan ugyanis rámutat micsoda ostobaság, amit a kamasz tesz, űzi a halált, mint beteljesítendőt és ezzel elpazarolja életét, ami nem méltó ahhoz, aki valóban a Kard útját járja.
„A köztudatban az él, hogy a busi [bushi]élet lényege a halálra való felkészülés. Pedig a halál nemcsak a busik életére korlátozódik.” – írja Musashi könyvében, miközben ugyanott arról is szól, hogy nem szívleli a bambuszhasználat gyakorlatát az iskolákban, mert egy vívó igenis álljon készen a halálra. (Azért kezdett el terjedni e gyakorlat, mert a fakard súlyos sérüléseket okoz, illetve akár meg is ölhetnek vele.)
Miért említettem egy másik helyt, hogy e felfogás megértése, befogadása nekünk is hasznunkra válna? Mert a halál nálunk tabu, talán a legnagyobb, miközben mi sem mentesülünk alóla, de a halált üldözve, vágyva élni nem kevésbé ostoba, mint úgy élni, hogy tudomást sem akarunk venni róla, már-már mániákusan igyekszünk elűzni magunktól. A legnagyobb tévedés itt az, hogy úgy gondoljuk, ahogy a halálhoz viszonyulunk az semmilyen hatással nincs az életünkre, pedig dehogynem. Csak egy dolgot hadd kérdezzek, akkor is úgy élnél, ahogy most, ha a halál tagadásából kifolyólag nem hinnéd, hogy van még időd majd egyszer megtenni, amit szeretnél? Vagy lehetséges, hogy akkor mások lennének a prioritások az életedben? A választ csak te tudod, ha akarsz egyáltalán felelni.
A második rész a bambuszkardról részben erre is vonatkozik, az vagy-e, aki kész a halálra, részben specifikus dolog is. Nemcsak a katonák, de rendőrök, tűzoltók, olykor mentők hivatásának része a halál, saját lehetséges haláluk, míg az orvosok, ápolók mások halálával élnek, ezek és még más hivatások közvetlenebb kapcsolatban állnak a halállal, itt hangsúlyosabb és megkerülhetetlen. Valójában mind az életünket adjuk azért, amit csinálunk, hisz azt az időt nem kapom vissza, és az alatt mást is tehetnék, ez mégis kevésbé megrázó, súlytalannak tűnik amellett, aki munkája során az életét kockáztatja és/vagy mások élete vagy halála múlik rajta.
Végezetül egy kis érdekesség még a regényről: az öt kötetes felosztás nem az eredeti, ezt az angol kiadói gyakorlatból vettük át, a szerző hét külön részre osztotta művét, ezeket az alább látott kiadásban fel is tüntetik.
Josikava Eidzsi, Muszasi. A szamuráj útja, Szenzár (Helikon) kiadó, 2017.
Josikava Eidzsi, Muszasi. A háború művészete, Szenzár (Helikon) kiadó, 2017.
Josikava Eidzsi, Muszasi. A kard útja, Szenzár (Helikon) kiadó, 2018.
Josikava Eidzsi, Muszasi. Busidó kódex, Szenzár (Helikon) kiadó, 2018.
Josikava Eidzsi, Muszasi. Élet és halál útja, Szenzár (Helikon) kiadó, 2018.
[1] Mijamoto Muszasi, Az öt elem könyve, Helikon zsebkönyvek 61., Helikon kiadó, 2018.
[2] Aki részletesebben kíváncsi a sekigaharai csatára: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szekigaharai_csata
kép: https://www.libri.hu/konyv/josikava_eidzsi.muszasi-1.html
