Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Álom és ébrenlét mezsgyéjén bolyongtunkban már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre.

Az is előfordulhat, hogy ezt a mezsgyét, akár gyerekek az ugrókötelet, átugorjuk. Egyetlen pillanatra, ha érzékeljük. Igazából csak az előtte–utána állapot van meg. Az előbb még álmodtunk, most meg már a valósággal nézünk farkasszemet.

Kiya ezen a reggelen Makoto narancsvörös tekintetével találkozott először.

− Jó reggelt, Szundi hercegnő! – köszöntötte a férfi, miután gyengéd puszit nyomott arcára.

− Nem lehet még reggel – nyöszörögte a lány.

Oldalra fordult és összegömbölyödött. Makoto az orra elé tartotta a gőzölgő kávét. Kiya kelletlenül kinyitotta szemét, digitális órája reggel 8-at jelzett. Felsóhajtott, elvette a kávét és nehézkesen felült.

− Olyan fáradt vagyok – mormolta maga elé.

Szavait elnyomta Rin szörnyülködése:

− Kei-chan, borzalmas festesz!

− Kösz.

− Nem bók volt. Meddig akarod még ezt folytatni?

Kiya dacból felkelt és szó nélkül felhajtotta a kávét. Amint elsétált Rin mellett, odavetette neki:

− Ameddig kell.

Negyed órával később Rin még mindig mérgesen csapkodott. Nem és nem bírta már elviselni, ami Kei-channal történik. Hitetlenkedve és tehetetlenül figyelhette csupán, ahogy ez a betegség felemészti, ő pedig hagyja. Rejtély, miért.

Megdermedt, amikor a rádió hírei közt új fejleményeket említettek a rablóhullák esetében.

Az újabb információk szerint az újra kezdődő támadásoknál, azaz az elmúlt három nap során, minden helyszínen feltűnt egy kapucnis pulcsis, arcát sállal elfedő egyén. Mivel a tetthelyek nagy távolságra vannak egymástól és időben nagyjából egyszerre történik több támadás is, a nyomozócsoport úgy véli, több elkövetőről van szó. A csoportot nemrégiben hívták össze, hogy megoldják az ügyet. A napokban tartották első gyűlésüket, ami után arra jutottak, a támadások mögött egy ismeretlen terroristaszervezet áll. A szóvivő biztosított mindenkit, az elkövetőket minél előbb előállítják. Közben sokan érthetetlennek tartják, hogy a hirtelen feltűnő egyéneket terroristának nevezik. Egyesek bűnösségükben is kételkednek, információik szerint több tanú van rá, hogy ezek az ismeretlenek megvédték az áldozatokat a valódi támadóktól. A szóvivő nem válaszolt ezzel kapcsolatos kérdéseinkre.

Már harmadjára hallgatták végig ugyanazt a szöveget. Makoto megállt, leállította a motort, elvágva a rádiós hangját. Az elmúlt két órában szinte meg se szólaltak. A férfi utált vezetés közben beszélni, amikor pedig éppen nem úton voltak, akkor a többi önkéntessel és rászorulóval foglalkoztak, pokrócokat, ételt osztottak, segítettek a hajléktalanszállón.

Most azonban kirobbant belőle az önfeledt nevetés.

− Beszarás! – horkantotta.

Kiya felvont szemöldökkel figyelte Makoto bizarr örömét.

− Itt ül mellettem az általuk oly keresett terroristacsoport egy személyben… azaz kettőben.

− Nem is tudom, melyikőtök a rosszabb – mormogta a lány. – Rin a világvége sápítozásával vagy te az abszurd lelkesedéseddel?

− Én biztos beengedlek a lakásba, Rin a mai reggel után már necces.

− Mindketten túlreagáljátok – közölte Kiya, és kiszállt.

Az eléjük érkező segítők közölték, szállítmányukra itt már nincs szükség, mert a menekülteket elküldik. Javarészük már el is indult, gyalog.

− Én utánuk megyek. Odaadom, amire szükségük lehet – jelentette ki Makoto.

A furgon ugyan a főnöké volt, de ma úgysincs rá szüksége.

− Jössz? – kérdezte a lánytól.

Kiya megrázta fejét.

− Gyakorlatom van – tette hozzá, majd eltűnt a város forgatagában.

− Azt a tekintetet sohase fogom elfeledni – mondta nekem Makoto az interjúnk során. – Még nem lobbant fel benne a tűz, de újra s újra szikrák pattantak ki. Nagy volt a kísértés, hogy utána menjek. Látni akartam, ahogy előbújik bábjából.

Mindenütt emberek, hömpölygő áradat. Nyakörvükön vaskos lánc, azon rángatják őket, de nem látják. Rajta is ott a lánc. Kiya már rég tudta, már régóta látta, de őt is foglyul ejtette a tehetetlenség mocsara, valamikor észrevétlen ráragadt a közöny sara. Az urak és eszmék és érzelmek és ösztönök sakktábláján ő csak egy bábu, még ha néha nem is odalép, ahova irányítják. Mit számít? Ő a tábláról akart szabadulni, majd ripityára zúzni.

Megint időt ugrott, amíg ő gondolatainak ködében bolyongott, lába vitte előre. Még mindig a Nothing else matters szólt az Apocalyptica feldolgozásában.

Kiya úgy érezte magát, mintha egy tragédiába csöppent volna, amibe a rendező némi fekete humort is csempészett. Állt a négysávos út mellett. A másik oldalon plakát kéklett, Abszurdia kultúráját őrizendő. Alatta egy másik tömeg hullámzott. Mentek a túlélés és egy jobb élet reményében. Egy másik sakktáblára, ahol nem tarolják le őket, ahová nem dobálnak bombákat. Legtöbbjük reménye nem több csalogató délibábnál, s csak idő kérdése, mikor oszlatja el a szél. Az Ígéretföldje nem létezik.

Mellette egy csapat hithű abszurdiai hangos szitkokat küldött az út túloldalára, némelyek köpettel, kisebb tárgyakkal toldották meg jó kívánságaikat. Az egyik kopasz alak, nagyon fiatal és szenvedélyes hívőként, felkapott egy kisebb ökölnyi követ. Dühödten ordítva elhajította.

Kiyában valami elpattant.

− Benne vagy? – kérdezte hangosan testfoglalóját.

Szája féloldalas mosolya volt a válasz. Azonnal kilőttek. Röptében elkapták a követ. Egy autósra frászt hozta elsuhanó alakjuk.

A lány lassan odasétált a buzgó hazavédőhöz és felé nyújtotta a követ.

− Azt hiszem, ezt te hagytad el.

− Rohadt ribanc! – bődült el a tulaj, majd kőre harapott.

− Rossz válasz.

A démon eltorzult hangja megtette hatását. A srác és a körülötte állók megmerevedtek. Utóbbiak közül nem mindenki. Két fickó és egy hosszú, barna, copfos nő egyszerre vetették rá magukat, de csak padlót fogtak. Társaik rögvest a lány után indultak.

Kiya futott. Hagyta, hogy azt higgyék, elkaphatják.

− Nyugi, nem lett nagy bajuk – szólalt meg a testfoglalója.

− Nem érdekel – felelte a lány.

− Dehogynem – ellenkezett a démon. – Érzem. Nem akarsz nekik ártani, pláne nem ölni.

Kiya hallgatott.

− Nem is illik hozzád. Elég, ha játszunk egy kicsit velük meg az egójukkal.

Már majdnem utolérték a lányt. Kiya megfordult, beintett. A démon nekilódult és erkélyről erkélyre ugrálva felért a legfelső szintre. A vérben forgó szemű csapat bámulta fél percig, majd benyomakodtak a bérház ajtaján.

Az erkélyajtó kitárult a lány mögött. Egy borostás, álmos tekintetű, negyvenes fickó állt ott megdöbbenve fél pucéron.

− Üdv! Megtenné, hogy átadja a dühös csürhének, dolgom van, csókoltatom őket?

A férfi szeme kikerekedett. Nyelve nehezen forgott, és mire megszólalt volna, a lány egyszerűen leugrott erkélyéről.

Öt perccel később Kiya már kerületekkel odébb volt, az egyik metróállomásnál. Még mindig mosolyogva szívta cigarettáját.

− Kösz – mondta a démonnak.

Az azonban nem válaszolt, jelenléte megszűnt. Néhány méterrel odébb egy hajléktalan ült a padon, őt figyelte, miközben újra és újra meghúzta a borosüveget. Kiya nem tudott szabadulni az érzéstől, valahol már látta ezt az alakot, ezeket a piálástól véreres, piros szemeket. Kirázta a hideg a tekintettől, amely felért egy halálos fenyegetéssel. Inkább gyorsan elnyomta cigijét, és lement a metróhoz, de a szél utána surrant és fülébe susogott:

− Tudom, hogy itt vagy, Shingetsu.

Kiya elszédült, majd összeesett.