2019. feb 23.

Sindzsi: Hétköznapi mesék

írta: Aoi Sakura
Sindzsi: Hétköznapi mesék

Fűcsomó a betonkockák között

Hajnalok hajnalán autózok haza a sötétben, itt-ott ködpamacsokba érkezem, időnként úgy összesűrűsödik, mintha a halál közeli élmények fehér alagútjában lennék és nem a földön egy napközben amúgy igen forgalmas úton. Aztán két perc se kell, kiérek a pamacsból és egy darabig a tiszta ég alatt megyek tovább. Éppen egy emelkedőn haladok, amikor egy másik magányos autós fényszórójának nyalábja végigsurran az úton, és a ritkásabb ködben szétszóródva megérinti a fejünk felett függő vezetékeket. Abban a pillanatban én mégsem ezt látom, a szembejövő már el is tűnik a mögöttem pár száz méterre lévő kanyarban, mire rájövök, hogy azok pusztán vezetékek, és nem egy égre lerakott padló rossz illesztéseinek hézagai, melyek áteresztik a házba jutó napfényt.

Nyilván most többen azt feltételezik, illuminált állapotban vezettem, nos, megnyugtatok mindenkit, soha semmilyen tudatmódosító szert nem fogyasztok, pláne nem vezetek utána. Én egyszerűen így vagyok összerakva, majd ha megtudom, kinél tehetek panaszt ezért, isten úgyse, megteszem, vagy továbbítom annak, aki szeretné. Engem valahogy nem zavar, időnként egész szórakoztató, hogy milyen furcsaságokra képes az elmém.

Bár elég hamar tisztázom magamban a helyzetet, a kép velem marad, és annak perspektívája keltette érzéseim előcsalogatnak más emlékeket a memóriám labirintusából. Olyanok történetét, akiknek odalent kellett volna maradnia a föld mélyén, mégis kinőttek életük, környezetük betonkockái közé.

Akiket születésük pillanatától büntettek azért, mert léteznek, holott erről nem ők döntöttek. Akikkel legalább egy ember éreztette élete minden egyes napján, hogy neki nem kellene itt lennie. Akiktől elzárták az egészséges fejlődés lehetőségét, buzgón lebetonozták elméjük, érzelmeik, gondolataik, egész lényük földjét, elszívták előlük szabadságuk levegőjét, megtagadták tőlük a szeretet melegét, ők mégis utat találtak és kinőttek, mint a makacsul újra és újra utat törő fűcsomók egykori kertünk járdája mellett, vagy épp lapjai között, kihasználva azt a kis repedést.

Legélesebben annak a fiatal nőnek a képe jelenik meg előttem, akivel később találkoztam, mint történetével, amit egy ismerősöm mesélt.

Már fogantatásakor átokként tekintett rá anyja, aki úgy gondolta aztán egész életében, a lánya létezése tehet arról, hogy ő nem érte el azt, amire vágyott. Ezt pedig a legkülönfélébb módszerekkel érzékeltette a pszichológiai hadviselés egész tárházától kezdve a rendszeres dührohamai közben elkövetett fizikai bántalmazásig. Az apja meg nem őt várta, hanem egy fiút, így ő is minden áron mást akart belőle faragni, mintha csak egy szobor alapjául szolgáló kőtömb, s nem egy érző lény lenne. A férfi e hatalmát később azzal teljesítette be, hogy saját szexuális tulajdonává akarta tenni.

Mindennek fényében, illetve annak a társadalomnak, mely elég hamar kitaszította, mert nem tudta elviselni a bántást gyerektársai részéről, mert nem olyan volt, mint a többiek, mert érezték rajta ezt, semmiféle közössége vagy igazi köteléke nem akadt. Eltemették, és a végén mégis ő maradt meg és nőtt ki a mostoha körülmények közt is.

Öngyilkos akart lenni, saját magát bántotta, ma mégis él, az apja viszont egy mély depressziós időszakban függő, majd öngyilkos lett. Az anyja igyekezte megfojtani, de míg ő megőrizte suttyomban a kincsét, majd mikor levegőhöz jutott, elkezdhette kibontakoztatni, addig a nő most maga fuldoklik életundorában és sosem teljesülő vágyai keserűségében. A lány felnőtt nő lett, aki sérült ugyan, mégis azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna, a saját döntéseit hozza meg. Egykor úgy tűnt, senkije sem lesz, ma azonban boldog férjével.

Sokak szerint nem így kellene lennie, mert az ilyen embereknek nem lenne szabad léteznie, mert maguk is mind romlottak, vagy azzá válnak. Sokak szerint bizonyos embereknek (és itt rengeteg kategóriát, tulajdonságot felsorolhatnék) nem jár az élet, és azon vannak, hogy eltemessék őket társadalmuk betonja alá. Ők azok, akik újra és újra kiszedik a járda kockái között növő fűcsomót, és nem értik, mindhiába, mert az élet mindig utat tör magának, hogy mindig lesznek olyanok, akik mindennek dacára élni fognak, látszódni és növekedni, nem a padlójuk alatt kuksolni engedelmesen.

fucsomo.jpg

kép: https://www.123rf.com/photo_41341888_grungy-interlocking-concrete-pavement-with-grass-growing-along-its-joint-for-textural-background-.html

Szólj hozzá

élet történet emlék átok köd vezetés látvány mégis Sindzsi Hétköznapi mesék Fűcsomó a betonkockák között eltemetni