Csak nem vagyok medve.

Itt a vége, fuss el véle!

Az van, hogy még a februárban cammogunk, ilyenkor én már nagyon unom a telet, hideget stb. Szóval valahogy amúgy is megüli az embert a depresszió, és akkor még nem beszéltünk egy csomó mindenről, ami szépen megtrágyáz ennek az érzésnek, míg a végén tényleg inkább mennék medvének, aztán jó napot.

Ott/itt van máris Cseresznye, aki immáron milliomodik alkalommal bizonytalan, mert hát mi van, ha nem jó, amit csinál, ha nincs semmi értelme, haszna etc. etc. Agybaj!

I kisasszony ettől aztán rögvest talál még huszonháromezer dolgot, ami miatt szoronghat. Csoda, hogy még nem fulladt meg, de hogy engem megüt a guta tőle, az biztos. Aki nem élt még olyan emberrel, aki mindenen is (tényleg mindenen, olyasmit is ideértve, amire sose gondolna az ember lánya) aggódik, rágódik, molyol, az örüljön neki. Nekem sajna e kettővel nemcsak egy fedél alatt, de egy testben is kell élnem. Innen aztán tényleg nincs hová költözni.

Én a szeles időnek és kevés alvásnak betudható fejfájásom próbálnám elűzni, úgyhogy amíg a mosás megy, körülnézek, mi hír a világban. És láss csodát… nem, nem lesz jobb, se a fejfájásom, se a kedvem. Ez annak is köszönhető, hogy beindul alattunk a reggeli ordítás. Olyan ez ezeknél, mint a kolostorokban a napi imák, kijelölt időpontokban kezdődik a mindennapi rikácsolás, hiszti, üvöltés. Ugyan most már a pasi mélyebb orgánuma hiánycikk, állítólag elváltak. Ennek örömére valamelyik kis csaj minden délután/este műanyag popszámokat üvöltet és fejhangon vernyákol hozzá, míg el nem jön mindennapi ordításuk ideje, amiért nem tudom, ki imádkozott, de elmehetnének már a búsba. Kétféle időbeosztásunk van általában, na, egyikben sem aludhatsz nyugodtan, mert vagy elaludni nem lehet tőlük, vagy időnek előtte felkeltenek. Mindegy, lapozzunk!

Ú, a következő lapon sincs szebb élmény, talán félre kellene rakni ezt a pocsék könyvet, de ha már… Az addig még rendben, hogy szívderítő hírek nincsenek, azzal is megbékéltél, hogy olyasmi is hír, ami nem lenne az, ha nem egy celebnek nevezett entitással történik meg. Utóbbiak az oldal vége felé tanyáznak, azt rendszerint már meg se nézem.

Csakhogy a címlapon meg ott virít az a förtelem, amit nem lehet másnak nevezni. Nem sokkal később meg egy videó is, ahol megkérdezik az utca emberét, mit is szólnak a belengetett ígéretekhez, és basszus örvendenek, egy-egy kis azért mégse annyira ugyan elhangzik, de már-már szinte mellékes. Az, hogy kérem itt az élet, nemcsak a gyereké, de a szüleié is, lett árucikként aposztrofálva, úgy fest, senkit se zavar. A már kétgyermekes pár egy külön vicc volt számomra, ahogy anyuka próbálja védeni magát, hogy de azért a harmadikat nem ezért vállalnák, miközben apukán igenis látszik, hogy ó, dehogynem babám. Oké, tudom, szörnyű vagyok, mert ki tudja, meg ettől még lehetnek jó szülők. Tudod mit, ámen, nagyon remélem.

Ettől függetlenül ad 1. én ezt az egész szépen becsomagolt valamit inkább nem venném készpénznek, azt annál hamarabb, hogy a feltételeik nem azoknak fog kedvezni (ez már azért most is tetten érhető), akiknek valóban volna szüksége a segítségre. Egyébként is mi lenne, ha inkább a rendszer lenne olyan, hogy egy fiatal elkezdhesse az életét meg a családalapítást? ad2. komolyan, ne már, hogy ilyen könnyen pénzre válthatóak vagyunk. Az elv, ami mind e mögött ott sunyul, tényleg nem probléma? Engem aztán senki ne akarjon megvenni, pláne-sőt ne olyan áron, ahol más életek is beszámítanak. (Arról meg aztán megint elfeledkezünk, hogy ki is fogja mindezt igazából finanszírozni.)

Végül, de semmiképp sem utolsó sorban kikérem magam és minden más ember (nem nő, ember!) nevében, hogy a puszta utódszám alapján értékeljenek, ez legyen egyetlen célom, de minimum mindenek felett álljon. Mert nem, egyszerűen csak nem, aki meg nem érti, miért, azzal nem tudok mit kezdeni. Kikérem a mostani és jövendőbeli gyerekek nevében is, hogy nemhogy lebontanánk a társadalmi normák kényszerítő erejét a nőkről és férfiakról, hogy mindenáron vállalják őket, ezzel az ő és a semmiről nem tehető gyerek életét tönkretéve akár, hanem még további megerősítést adnak ennek.

Aki kötözködni akar, annak meg üzenem, igen, jól sejted, nincs gyerekem és igen, megkönnyebbülhetsz és hőzönghetsz, nem is tervezünk, de voltam gyerek, olyan gyerek, aki kényszerből született, akit valójában a legkevésbé sem akart az anyja, felnőttem egy állítólagos családban és láttam, hogyan megy szépen tönkre. Ha pedig az ember mivoltom apropóján nem is gondolod, hogy jogom lenne ahhoz, hogy mindezeket leírjam, mert nem vagyok szülő, a bennem élő gyerek miatt igenis megillet ez, és el fogom mondani, ha kell százszor ugyanezeket, mert senkinek, semelyik gyereknek nem kívánom azt, amin én átmentem, ez pedig nem rajtuk, hanem a (leendő) szülőkön múlik.

Ugyanakkor, ha hiszed, ha nem, én tisztelem és becsülöm azokat, akik tényleg szeretnének gyereket, vállalnak, és szeretetben nevelik őket, sőt azzal sincs semmi gondom, ha egy férfi vagy nő erre helyezi a hangsúlyt saját(!) életében, áldásom rája (mintha amúgy szüksége lenne erre), amíg másokat meg békén hagyunk az ő saját életüket élni. Még csak nem is azzal van gond, hogy a családosok kedvezményeket, támogatást kapnak, ám ha engem kérdezel: 1. a jövő érdekében mások is tesznek, amit szintén lehetne támogatni pl.: környezetvédelemmel kapcsolatos dolgaink. 2. az, hogy ezt ilyen módon teszik, az sok minden, de nem valódi segítség, ez egy rohadt színjáték, hogy porondon maradhassanak, aminek azok fogják a leginkább meginni a levét, akik elhiszik (vagy nem, de bevállalják, mert ebben látják az egyetlen lehetőségük).

Utolsó álmos mondat: Azért az is érdekelne, vajon hányan lehetnek azok, akik szeretnének ugyan gyermeket, ám ennek legnagyobb akadálya az a minden téren tapasztalható, kézzelfogható bizonytalanság, amivel már évek óta mit sem kezdenek a „hős hazavédők”?