Vannak megkérdőjelezhetetlen dolgok, soha ki nem mondható gondolatok, érzések, tabuk, melyeket úgy őrzünk, mint semmi mást, még az életünknél is jobban féltjük. Ugyan miért? Ó, nem nagy ördöngösség ez! Vajon mi történne, ha leoldanánk a láncokat? Kristály tisztán ott állna előttünk a legkevésbé sem tiszta élet, a zavaros káosz, amiről alig tudunk valamit, amit nem irányíthatunk teljes egészében. Akarunk mi ilyesmit látni? Persze, hogy nem. Mégis ki akarná látni, érezni, megtapasztalni, hogy a szeretet mégse olyan tiszta, nem örök érvényű és nem folyamatosan tündököl? Talán ez még belefér. Ő azonban már ennél sokkal többet látott, sokkal mélyebbre zuhant.

Most – tudom – arra számítasz, elmondom, hogyan tűnt el életéből a szerelem. Tévedsz, mert már ideje korán tudta, hogy a szerelem csak illúzió, és hamar elhal a másik hús-vér valóságában. Az ő szeretete groteszkebb lény volt, egy igazi szörnyeteg, átváltozása nem állt meg jól nevelten egy még elfogadható határon, sőt minduntalan változott.

Nem maradt szelíd, aranyos kis kedvenc, aki várja a simogatást. Ki tudja, miért, bolyhos, pelyhes bundája egyre ragacsosabbá vált a hozzátapadó idegenkedéstől; talán kezd megőrülni, vagy az őrület eddig is ott fészkelt benne? De hiába szeretett volna távolságot tartani, mert úgy érezte, a másik szeretete már fojtogatja, először a kötelességtudata nem engedte, hiszen ez a szeretet. Ha ő nem akarja átadni magát a másiknak mindenestül, az az ő fogyatékosságát mutatja. Ő az, aki nem elég jó, aki önző.

Aztán egy időre visszasüppedt a megszokott állapotba, ahogy később is újra meg újra. Miért? Hogyan? Ez csak még elfogadható hullámzás lenne, vagy valójában csak a régi mintát követi, ahogy a szüleinél, itt is folyamatosan elfojtja érzelmeit, hogy eleget tegyen a szeretet feltételeinek?

Még most sokan legyintenek, még ő is megnyugodott. Mígnem a felbukkanó idegenkedéshez hozzá nem tapadt az undor, a harag és végül a gyűlölet. Nem is tudta már megmondani, kit gyűlöl jobban, őt vagy önmagát? Őt, amiért ártatlanságba csomagoltan követeli a szeretetet a neki tetsző módon, vagy önmagát, amiért nem jó, amiért nem tudja szeretni, nem úgy, ahogy kellene.

Nem azonnal történt, szép lassan, ahogy a tenger hullámzása formálja a part szikláit. Egyszer fent, egyszer lent. Most úgy érezte, a hullámok egyre erősebben ostorozzák, szétmorzsolva minden öntudatát, boldogságát, ha eddig nem őrült meg, most bele fog rokkanni az őt láncokon ráncigáló ellentétes érzések veszekedésébe.

Álmatlanul feküdt az ágyban, bámulta a függöny résein besurranó közvilágítás fénye által rajzolt mintákat, melyek minduntalan változtak, ahogy az ablak előtti fa friss lombját tépázta a szél. Ő viszont szinte teljes mozdulatlanságba dermedt, még levegőt is csak módjával vett. Mintha azzal, hogy halottat játszik, a láncok elengednék, a fülébe suttogó hang végül ott hagyná, és nem hallaná újra és újra: „Ne ficánkolj, úgy nem váj beléd!”

kép: http://www.livingintheshadowofhishand.com/2013/03/breaking-chains.html