Gondolom, néhányan találkoztak már azzal a furcsa, felemás állapottal, amikor ébren is vagyunk meg nem is. Valahol álom és ébrenlét mezsgyéjén megrekedve már érzékelünk valamicskét a külvilágból, de még nem állunk készen arra, hogy kilépjünk a színre.

Megesik, hogy az álom utolsó képei elkísérnek, ahogy észrevétlenül átcsusszanunk a valóságba. Mint egy véget érő dal utolsó traktusai, melyek visszhangjából kibomlik a következő dallam, úgy maradtak Keikóval a totális pusztulás mozaikjai, melyek mögül előderengett a faborítású mennyezet erezete.

Amint az álom kísértete elhagyta, megpróbált felülni, ám csak másodjára aratott sikert. Elméje ugyan már kitisztult, testét még a láz utáni gyengeség uralta. A futon szélén Daiki szuszogott békésen. Kiya egy ideig őt figyelte, jól esett ez a békés, megnyugtató látvány.

Gondolatai elkalandoztak, felötlött benne az álommozaikok emléke, s ő utánuk kapott, hátha rajtuk keresztül felgöngyölítheti az egész fonalat. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj felidéznie az egészet. Nem szeszélyes kérés, nem kósza vágy volt, hanem szigorú követelés.

− Miért nem ébresztettél fel? – vetett véget hiábavaló erőfeszítéseinek Daiki.

Szürkéskék tekintete egyszerre volt vádló, bűnbánó és fáradt.

− Hogy érzed magad? – kérdezte miközben kinyújtóztatta, megmozgatta elmacskásodott tagjait. Hangjába jó adag aggodalom vegyült.

− Fizikailag, mint akin áthajtott az úthenger, szellemileg egész friss vagyok.

Daiki némán nyugtázta válaszát, kezébe nyomta a lázmérőt, majd kiment. Kávéval és reggelivel tért vissza. A lázmérő kijelzője nem csillapította nyugtalanságát, Kiya ébersége megtévesztő volt, csak fokozta félelmét.

Élénken élt még nemcsak elméjében, de teste minden porcikájában halálközeli élményének emléke. Az odáig vezető út éppúgy kezdődött, mint a lány mostani rejtélyes betegsége.

Addigra már hozzászokott, hogy képessége miatt a lelkek ki-be járkálnak testében, ám az a szellem más volt. Nem fogadta el halálát, nem búcsút akart, nem üzenetet átadni, életre áhítozott. Elfoglalta Daiki testét, magáénak nyilvánította, erőszakos lakásfoglalóként bevette magát és elkezdte saját képére alakítani. A fiú jó ideig várta, hogy e nyughatatlan lélek megtalálja azt, ami felszabadulással ajándékozza meg, de az sosem jött el. Álmain keresztül az egykor volt emlékezete elárasztotta tudatalattiját, majd helyet követelt magának tudatában.

Daiki ekkoriban élt át hasonló lázrohamot, mint Keiko. Másnap reggelre úgy festett, jól van. Valójában láza csupán mérséklődött, ahogy elméjének védelme kezdte feladni a harcot és megkezdődött a visszavonulás. Néhány napba telt, hogy ellenállása végképp legyőzessék, s akkor elöntötte egy percnyi elviselhetetlen fájdalom, mintha belülről tépnék szét, majd elájult. Amikor magához tért, már nem volt teste, kísértetté lett, aki távolról figyelhette önmagát, várhatta, mikor lesz az örök enyészeté egyre halványuló szelleme.

Szerencséjére rájuk akadt egy különleges gyógyítóképességekkel rendelkező nő, aki megtörte a testét bitorló parazitát és elűzte. Ez volt az a pont, amikor úgy határozott, inkább az utcán él, vállalja a bujkálást, megaláztatást, nyomort.

Nem javította ki a lányt tegnap, amikor azt mondta, képtelen volt visszatalálni, holott ez nem így volt, egyszerűen nem akart visszatalálni. Úgy hitte, nem érdemli meg. Nem érdemli meg, mert mindaddig résztvett a szerencsétlen gyászoló emberek kizsákmányolásában, míg saját élete veszélybe nem került. Mindezt azért, hogy kihúzza addig, míg nagykorú nem lesz. Egy mocskos üzlet eszközéül szolgált, hogy neki ne legyen kényelmetlen, hogy legalább az a kis biztonság meglegyen. Lehajtott fejjel igent rebegett, mikor nemet kellett volna ordítani.

Szótlanul nézte az elégedetten majszoló Keikót, mialatt azon gondolkodott, hogy ha az agresszív, ámbátor gyenge energiával rendelkező szellem annak idején kis híján megölte, mi történhet a lánnyal, aki egy erős démonnal osztozik testén? Elhitte, hogy a démon nem akar ártani Kiyának, de könnyen lehet, ha megbillen törékeny egyensúlyuk, a felszabaduló, irányíthatatlanná váló energia elpusztítja a lányt. A gyógyító, aki őt megmentette csak átutazóban volt, keresnie kell valaki mást. Addig is rá kell beszélnie Keikót, ne engedjen a démonnak, ne hagyja, hogy átvegye az irányítást, és legfőképp, ne használja erejét.

Rin és Makoto nehéz szívvel kezdték napjukat. A reménysugár, hogy a nyomozónak köszönhetően rájöttek, hol van Keiko, halvány volt, a többi esemény föléjük boltosuló árnyékában szinte láthatatlan, egy bekebelezésre váró aprócska csillag. Eleinte még próbáltak hinni abban, a démon betartja ígéretét és helyrehozza a dolgokat, aztán rá kellett ébredniük, az az ígéret betarthatatlan.

Bár sokáig úgy tűnt, a szerda éjjeli eset titokban marad, ezen a reggelen, közel egy hét után, a média ontotta magából a különböző cikkek, hírek, vélemények sorozatát a terroristákról. A kicsi, független sajtósok kivételével a média nagy része az egyelőre még ismeretlen csoport ellen hergelt, „melynek ellenségességéről és veszélyességéről ad tanúbizonyságot a szerda éjjeli eset, amikor egyikük közvetlenül egy hazatérő rendőrre támadt, aki az ellenük szervezett nyomozócsoport tagja.” (Ha hiszik, ha nem, szóról szóra ugyanez hangzott el/ íródott le a közmédia és a kormány közeli kézben lévő média összes orgánumában.)

A hír letaglózta Rint és Makotót, a lehetséges jövő félelmet ébresztett bennük, ugyanakkor Rinben motoszkált valami, ami nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés. Makoto letolta naiv elképzelése miatt, meghagyta, hogy semmi szín alatt se beszéljen senkivel erről, majd elment dolgozni.

A szabadnapos Rin nagyjából délig elfoglalta magát, elvitte Rent az óvodába, kitakarította a lakást ától cettig, végül úgy döntött, bevásárol. Ekkor azonban már képtelen volt megzabolázni gondolatait, azok minduntalan visszatértek ugyanabba a mederbe.

Tudták, hogy Hirayama volt az, akivel Kiya és a démon találkozott. Sejthették, a nyomozó tudja, hogy a lány az, akit keresnek. Miért nem említették a hírekben? Ahol arról viszont beszámoltak, az áldozat szabadságra ment. A kommentekben kapott is, miszerint milyen rendőr az, aki ilyenkor megfutamodik. Ha szabadságon van, miért keresi tovább Keikót? Rin elmélete az volt, hogy nem letartóztatni akarja, talán őt is a valódi támadók érdeklik. Makoto nem hitt ebben, figyelmeztette, ha meg akarják védeni barátjukat, minden rendőr ellenség. Könnyen lehet, hogy csak magának akarja a dicsőséget – érvelt.

Annyira lekötötte az elméletének bizonyítására felhozható érvek és ellenérvek gyűjtögetése, már csak akkor vette észre Démont, a cicát, amikor az az utcán elrohant mellette. Reflexből utána szaladt, ám az utca felénél bevillant neki, a macska biztos Keikóhoz megy, ő pedig megígérte, nem megy egyedül a szentélybe.

Ryū, akit egyébként kényszerszabadságoltak, ha egyszer olyan ügyetlen, a kezében volt a terrorista s mégis elszúrta, furcsállotta az előtte lejátszódó jelenetet.

− Elszökik a macskája és mégse követi? – mormolta értetlenül, aztán arra gondolt, talán nem az övék, azért nem töri magát.

Ő azonban követte a fiút a legalább négy különféle boltig, aztán vissza. Közben Kouta felhívta. Ő önként vett ki néhány szabadnapot, hogy segítsen.

− Hello! Te, ez a csávó csak dolgozik, mi lenne, ha a cégnél várnám meg? Már elautókáztam több litykó benzint…

− Nem lehet – vágott közbe Ryū, szavai azonban nem Koutának szóltak.

Biztos volt benne, hogy a fiú, amint visszafordult a lépcsőház ajtajából egyenesen ránézett, mintha csak azt mondaná, tudom, hogy követsz.

− Mi van? Halló, halló… − szólongatta Kouta a vonal túlfeléről.

A felocsúdó Hirayama gyorsan beleegyezett, és kinyomta. Jó félóráig azon vívódott, bemenjen-e, végül lassan megnyugodott. Ha ennek vége, tényleg nem ártana egy kis szabadság.

Rin már a második helynél, a közeli zöldségesnél felfedezte a nyomozót, otthon csak azért nézett felé, hogy megbizonyosodjon róla, ott van. Amikor felért és elpakolt, hosszasan rágódott a kérdésen: szóljon Makotónak? Tétován telefonjáért nyúlt, mert mi van, ha szerelmének igaza van, ha Hirayama csak magának akarja a dicsőséget? Aztán mégsem vette kezébe, mert…

Ezt eljátszotta még néhányszor, mire végre végleg ott hagyta a készüléket a dohányzó asztalon Kiya laptopja mellett. Ebben a helyzetben az egyetlen esélyt jelenti Hirayama Ryū. Vagy megkockáztatja, hogy bizalmat szavaz neki, vagy lehetőségek híján végignézi barátnője meghurcolását. Igen, lehet, hogy naiv optimizmussal hiszi, a nyomozó nem akar ártani Kei-channak, azonban világos a képlet: vagy reszkíroz, vagy elkönyveli a bukást, más opció nem nagyon akad.