Jómagam ezen a napon nem tudtam szabadulni a feszültségtől. Vártam a jövőt s féltem tőle. Elé szaladtam volna, hogy hamarabb magamhoz öleljem, ugyanakkor el is rohantam volna a másik irányba, hogy behúzódjak valamiféle rejtekhelyre. Így végül csak álltam egyhelyben, miközben e két vágy dulakodott bennem.

A nyugtalanság már reggel, mint egy megátalkodott manó, ott gubbasztott gyomromban, s unalmában börtöne falaira karistolta nyomasztó rajzait. Cseppet hajmeresztő küldetésem csupán este volt esedékes, ezért elhatároztam, mégiscsak bemegyek a kiadóba, bár épp akkor zártunk le egy projektet, nekem egy fordításra kellett várnom, amelyet összevetek majd az eredetivel.

Kollégáimat meg is lepte jelenlétem, örültek is neki, akadt azért más munka, amiben segédkeztem. Ebédidőre ráébredtem, nem ez volt életem legjobb ötlete, akkor voltam először s utoljára ennyire használhatatlan, ennyire dekoncentrált a munkában, amikor szembesültem azzal, feleségem és két gyermekem elhagytak, vissza se néznek.

Szokásos időben kibattyogtam az egyik közeli büfébe, aztán csak csipegettem egy keveset, amúgy meg turkáltam az ételt, miközben ömlött rám a szenny a rádióból és a körülöttem hangosan véleményt nyilvánítókból. Előbbiből valami miniszterféleség nyilatkozata szólt. Szinte láttam magam előtt, ahogy fölfújt arccal, nyálat fröcsögve szerteszét, már-már önkívületben szónokol a nagy érdeműhöz. Szavait inkább nem ismételném meg, isten igazából nem is nagyon tudtam kihüvelyezni értelmét, csak a gyűlölet volt átütő. Kiszivárgott a rádióból, s füstként ülte meg a büfé közönségét, többeken jól hallhatóan, láthatóan jelentkeztek a mérgezés tünetei.

Az eddig gubbasztó nyugtalanságmanóm megveszett, rohangálni kezdett gyomromban, mígnem meglelte a kijáratot. Felkúszott torkomba, ott megakadt. Éreztem, ahogy kínok közt próbálja szétfeszíteni, mindhiába. Ereje fogytán visszazuttyant gyomromba s tovább üldögélt.

Nyilvánvalóvá lett, miről beszélt nekem Hirayama, amikor azt mondta, nem is tudja, melyik ellenfele hoz nagyobb veszedelmet Keikóra, a démonok ura vagy Abszurdiáé, aki közellenséggé teszi saját alternatív történetével, s ebben a legkevésbé sem fogják zavarni a tények.

Nem bírtam sokáig hallgatni a mérgezettek hangos, vérre szomjazó acsarkodását. Hamarost odahagytam őket, emésztgessék a mérget s okádjanak tovább. Kifelé menet még hallottam, ahogy csendben figyelő asztalszomszédom Don Quihoteként belefog szélmalomharcába.

Este hétkor már ott kuksoltam a labortól nem messze parkoló autó melletti padon. A jármű engem eltakart, én viszont tökéletesen ráláttam az épület bejáratára. A manó újra megélénkült, egyre durvábban rugdosott, kudarca miatti haragját vezette le talán.

Még jó egy órán keresztül ültem és nézelődtem.

Néztem ezt az eklektikus városképet. A labor épülete régi, mint az országút, képe ragyásabb, mint egy kamaszé; gyönyörű, ámde lepusztult. Mellette hasonlóan régi stílusú, felújított bérház, az előtte parkoló autók csillogásából sejthető, nem a pórnép lakja. A következő sarkon modern üvegpalota, rajta hirdetés: kiadó irodák. Hátam mögött hasonlóan váltakozó a kép. Néztem az embereket, legtöbben pillantásra sem méltattak, vagy azért, mert orruk az aszfaltot söpörte, netán épp ellenkezőleg a magasba kívánkozott. Akik meg rám néztek, inkább ne tették volna, mélabú, világfájdalom, düh, félelem váltakozott az arcokon. Elkönyveltem, nincs itt semmi látnivaló és magamba merültem.

Egy ideig minden zökkenőmentesen ment. Nyolc körül megérkezett Kouta és a labor biztonsági őre, nem mellesleg az unokabátyja. Ryū meg is jegyezte, ugyanazt a mocskos módszert vagyunk kénytelenek használni, mint a kormány, haveri s rokoni alapon dolgozunk. Igaz, nekünk ezért senki nem fog fizetni, s nemhogy előnyökkel nem jár, ha valami balul sül el, mi is a média és a nagyérdemű boncasztalán végezzük. Ha Hirayamát nem ültetik kispadra, bevihetett volna tanácsadóként, így viszont maradt ez. Az unokabáty beenged minket, Kouta elvezet a maradványokhoz, amiket a rablóhullák hagytak maguk után, őrt áll és eltünteti nyomainkat. Nekem meg találnom kell valamit a támadókról.

Amíg megérkeztünk a raktárhoz, ahol e maradványok is voltak, az a kellemetlen érzés nyomasztott, mi van, ha feleslegesen kockáztatunk, és nem találok semmit? Elvégre nem vagyok biológus. Tény, hogy sok mindent tudok, amit mások nem, de varázsló sem vagyok, bizonytalan annál inkább.

Alig jutottam be a raktárszobába, éppen csak elkezdtem zseblámpám fényében keresgélni, amikor léptek visszhangja surrant végig a folyosón. Kouta kettőt koppantott, jelezve nekem, nem várt akadályba ütköztünk. Eloltottam a lámpát, lekuporodtam a szekrénysor sarkába.

Fülemben doboló szívverésemtől először meg se hallottam a két perccel később benyitó Kouta szavait.

− Mondom, tiszta a terep, csak a takarító volt – ismételte el újra.

Nem telt el öt perc, bebizonyosodott, aggodalmam alaptalan volt. Amint hozzáértem, természetesen kesztyűben, a gusztustalan húscafathoz, magába szippantott az energia, mely belőle áradt. A kontaktus pillanatában rám törő látomás olyan erejű volt, akár egy hurrikán, úgy éreztem, darabokra szaggat.

Nehéz lenne megfogalmazni, mit is láttam pontosan, annyi minden kavargott előttem. A lényeg mégis belém égett. Ezek a lények valódi hullákból teremtett klónok, melyeket bábként irányítanak teremtőik, olyan érzelmi kódokat aktiválva s felhasználva, mint a gyűlölet, bosszúvágy, düh, félelem, mely ott volt az egykori emberekben. Visszahozzák a múltat, jelenné teszik egy darabját, amit mesterségesen felerősítenek. Ez lesz a parancs, mely vezeti őket.

A padlón ébredtem, a biztonsági őr kuckójában. Kouta fellélegzett és befejezte nyomaink eltüntetését. Az őr egy pohár vizet nyújtott felém, rögtön fel is hajtottam. Pulcsim rátapadt hátamra, csupa nedvesség volt. Kouta felém fordult.

− Mi történt? Azt hittük, megmurdálsz. Ahogy hozzáértél ahhoz a vacakhoz, felakadt a szemed, elvágódtál, majd rángatózni kezdtél, mint egy epilepsziás. Mikor végre elmúlt, nem tudtunk felébreszteni, így legalább kihoztunk onnan.

Már válaszra nyitottam számat, amikor Kouta telefonja zizegve, villogva kúszni kezdett az asztalon. Ryū szűkszavúan közölt egy címet, hogy azonnal menjünk oda, Keiko valószínűleg bajban van és szüksége lehet rám is.

Merthogy akcióm közben azért máshol is zajlott az élet.

A káoszelmélet sokat idézett példája: Ha egy pillangó Brazíliában csap egyet a szárnyával, akkor tornádót okoz Texasban. Bár annak a káosznak vajmi kevés köze volt ezen elmélethez, ami akkor este a szentély udvarán tombolt, nekem mégis ez jutott eszembe, amikor végighallgatván a különböző beszélgetések felvételét, fejemet fogva próbáltam valahogy összerakni, mi is zajlott le pontosan. Ez a káosz érthető okokból származott s várható volt, mégis kiigazodni rajta, főként azoknak, akik belecsöppentek, lehetetlen feladatnak bizonyult. (Talán az élet maga is egy ilyen káosz, ami csak olykor-olykor látható, ha az általunk szőtt rend takarója megbomlik, felfeslik, önkéntelenül felfedve mit rejteget.)

Rin estére sem gondolta meg magát, így a gyanútlan Makotóval együtt elsétáltak a szentélyhez, ahol Kiya helyett csak egy feldúlt Daikit találtak.

Annak, amit nagy nehezen összeraktak a hajléktalan programozó és médium dühös, kétségbeeséssel színezett szavaiból, nem örültek. Úgy festett, Kiya nem hallgatott Daiki figyelmeztetésére és a bajt elkerülő javaslatait elengedte füle mellett, nem volt hajlandó maradni, mert a halottak újra támadásba lendültek.

Makotóból ekkor kirobbant a szerda óta egyre gyűlő idegesség, s még önmaga számára is meglepő módon, a gyűlölet a démon iránt, aki nemcsak, hogy belesodorta ebbe barátnőjét, de meg sem védte, sőt most kiderült, ő maga is veszélyt jelent rá.

Kifakadása mindenkit váratlanul ért, Rin ugyan sejtette, szerelmének az az éjjel nagyon megrázó volt, de hogy éppen ő beszéljen ilyen gyűlölettel telt hangon a démonról, akit előtte olyan kíváncsi és megértő érdeklődéssel szemlélt?

A lesben álló Ryū már számolni sem győzte, mennyi veszély leselkedik a lányra, de a legnagyobb gondja a percben más volt. Mikor, hogyan kellene tudatnia jelenlétét s szándékait? Erre a tétovázásra azonban nem volt ideje, belevágott hát Makotó dühöngésének közepébe.

− Azt mondod, téged egy különleges gyógyító mentett meg, igaz? – kérdését Daikihoz intézte.

A fiatal férfi bizalmatlanul méregette, Makotónak a szava is elállt. Rin érezte, szíve úgy kalapál, talán ki is ugrik a helyéről. Tudta, most dől el, jó döntést hozott-e, amikor bizalmat szavazott a nyomozónak. Daiki végül kelletlenül bólintott.

− Teljesen véletlenül ismerek egy ilyet, sőt ami azt illeti Keiko is ismeri, csak a bujkálás miatt elvesztette vele a kapcsolatot…

− Hogy mi? – nyögte közbe szinte egyszerre Rin és Daiki.

− Már csak azt kellene tudnunk, hol van most a lány – folytatta Ryū.

− Még mit nem! – kiáltott fel Makoto, majd haragja Rin felé fordult. – Ez a te műved?

− Ő csak hagyta, hogy kövesselek titeket, ha jól sejtem – felelt a megszeppent fiú helyett Hirayama.

Ekkor aztán kitört a teljes káosz és úgy tűnt, nem jutnak előrébb. Daikit leginkább az aggasztotta, nem tudja, merre van Kiya. Bár egyszer megpróbált közbeszólni a kialakult vitába, nem volt foganatja, így magányos akcióra szánta el magát.

Elfutott a fészerhez, ahol egy régi Toyotát tárolt azokra a ritka alkalmakra, ha valamilyen munka miatt el kell utaznia. Úgy gondolta, talán a képessége segít neki megtalálni a lányt. Amikor benyitott a kis helyiségbe a kulcsért, egy macska vetette rá magát eszelősen nyávogva, ám valami mást is hallott, egy férfi eltorzult hangját.

Démon, akit maga Daiki zárt még be véletlenül valamikor délután, amikor elpakolt néhány dolgot, elmondta, ő ismeri Shingetsut, segíteni akar neki, egy testre van szüksége, valamint figyelmeztette, nincs sok idejük, ha érzékei nem csalnak, a halottakkal bábozók támadásba lendültek. A férfi amint megértette üzenetét, hagyta, hogy a macskában lakó démon átvegye teste felett az irányítást, aztán meggondolta magát. Előbb visszamentek a nyomozóhoz, megadták neki a helyszínt, ahol Oshiego, a démon érzékelte Shingetsut, hogy szólhasson a gyógyítónak, majd egyetlen szempillantás alatt eltűntek.

Az újabb fejlemény derékba törte a három férfi közti veszekedést, s máris egy emberként ültek be az autóba. Ryū már út közben hívott minket.

Bár Keiko makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy harcoljon, félt is. Az eleinte még apró, távoli érzés egyre nagyobbra nőtt, olyan volt félelme, akár a felgyorsított felvétel hirtelen megdagadó felhői. Hiába volt Shingetsu, akinek aggodalma szintén nőttön-nőtt, Keiko teste vészesen legyengült, egy-egy mozdulatnál már olyan fájdalom hasított belé, mintha izmai szakadnának. Közben elméjük sem volt tiszta, egyre többször homályosult el a világ, s tűnt elő egy másik képe, majd visszamerült a tudatalattiba.

Megkönnyebbüléssel töltötte el őket az újabb fellobbanó energia hiánya, amikor kiléptek egy lakótelep lépcsőházából. Két-három perccel később a közeli parkos területen nyugtalanság kerítette hatalmába őket. Túl korán volt még, ráadásul eddig oly jól működő érzékeik és megérzéseik bizonytalanná váltak Kiya betegsége miatt. Nem tudták eldönteni, tényleg motoz valaki a kicsi parkban, vagy csak idegállapotuk láttat velük ellenséget minden bokor árnyékában. Aztán újra elveszett a valóság képe, átadta helyét egy pillanatnyi látomásnak, így megtorpantak. Meghallották egy faág hangos reccsenését, érezték, valami feléjük tart, ösztönből hátraléptek, majd kitisztult a kép.

A tőrt látták meg először. Shingetsu villámgyorsan reagált, oldalt lépett, elkapta a tőrt markoló csuklót, megcsavarta, közben másik kezével megfogta támadója tarkóját és földre nyomta. Csakhogy volt ott valaki más is. Érzékeik későn jeleztek, a lecsapó kard pengéje nem mélyen ugyan, de belemart Keiko bal vállába. Shingetsu fájdalma ellenére megpróbálta számszeríját használni, ám mikor célzásra emelte, újra megfosztatott látásától. Egy másik helyen, egy más időben, egy fiatal fiú állt képzeletbeli célkeresztjében, majd eltűnt. Újra a tőr vágott felé. Oldalt vetődött előle s arrébb gurult, aztán rálőtt a tőrösre. A nyílvessző a felkarba fúródott.

Már-már azt hitte, újabb hallucináció rohanta meg, amikor a meglőtt nő kitépte karjából a nyilat, arca épphogy megrándult közben. A másik is nő volt, csak állt társa mellett, majd elmosolyodott.

− Milyen rég is volt! Nem igaz, Télihold? – hangja akár egy mézzel bevont, fűrészes penge.

Sem Shingetsu, sem Keiko nem értette a célzást, ismerniük kellene ezt a két rémséges nőszemélyt? Akárhogy nézték ezt a két, szürke alapon kékes-lilás foltokkal, erekkel tarkított, helyenként málló bőrű, egyébként átlagos nőt, a megvilágosodás halvány szikrája sem lobbant fel elméjükben. Annyit sejtettek, közük van a rablóhullákhoz, világító vörös íriszű és kötőhártyájú szemüket látva, tudták, ők is démonok.

A beszélő rárontott, még Shingetsu erejével is nehezen kerülték el csapását. Keiko a támadóból áradó bűzt érezve rájött, ezek egy holttestbe költöztek. Egy ideig sikerült tartaniuk magukat, de gyengültek, érzékeik újra összezavarodtak.

Ekkor a tőrös oldalukba került. Bár a döfést hárították, Keiko izmaiban olyan fájdalom áradt szét, amitől megroggyant térdük s mire visszanyerték volna egyensúlyukat, valamelyik beléjük rúgott. Még mielőtt a legalább százéves platánra kenődve végezték volna, lefékezték magukat a karddal. Tudták, nem nyerhetnek. Shingetsut égette a tehetetlenség haragja, képtelen volt megvédeni Keikót. Lassan felemelték fejüket, a kardos újra feléjük tartott. Az íjat akarták használni, amit a küzdelemben valamikor elejthettek, elméjük újra kezdett zavarossá válni.

Ekkor azonban egy fiatal férfi robbant be közéjük. Keiko szemei előtt újfent megjelent a homály függönye. Még hallani vélték, amint a kardos nő azt mondja:

− Szervusz, extestvérkém!

Aztán elméjük felszínén szétterült a másik valóság.