Hangot hallok, nem értem, mit mond, de kétségbeesése olyan átütő, hogy képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Segítségért fohászkodik. A kérés, akár egy varázsige magához szólít.

Nem tudom, ki vagyok, azt sem, hogy hol. Éjjel van, köröttem katonák. Harcolok, valaki másnak a testét használom. Álom lenne? Az eredeti lélek kitaszítana, de csak tudatának rejtett zugába tud száműzni. Zavaros minden, az mégis világos, a papnő bajban van, városa nemkülönben. Menekülni kényszerül miattam, bár én csak segíteni akartam. Hirtelen a felszínre tör egy emlékszilánk, meg kell keresnem valakit, valakit, akinek köze van az áldáshoz, ám nem ez a lány az. Végül sikerül neki is segíteni, aztán elvágják a fonalat.

Felébredek, fülemben cseng egy hang: Te Shingetsu lánya vagy! Valamiféle oltáron fekszem a totális sötétségben. Akkor hogyan látok? Senki sincs a teremben rajtam kívül. Kinek szólt az a mondat? Ki az a Shingetsu? Ki vagyok én? Arról sincs elképzelésem, hol vagyok, azonban egyre jobban sürget egy halk belső hang, el kell tűnnöm innét.

A hatalmas, kétszárnyas ajtóhoz szaladok. Zárva van, akárhogy próbálom, nem nyílik. Feladom, megfordulok, hátamat a kapunak vetve, fáradtan felsóhajtok.

Újra körülnézek a bizarr teremben, ami percről percre morbidabbnak tűnik szememben, mintha örök időkre felravatalozott volna itt valaki engem. Az oltár körül fekete, vörös szegélyű rózsák bokrai. Észreveszem, mintegy riasztó, egyre gyorsabban és erősebben pulzál vörös részük. Félelem szalad végig torkomon, akár egy hűsítő vízcsepp; kijózanít. El kell menekülnöm.

Ismét megpróbálkozom az ajtóval, majd a sokadik alkalom után mérgesen és csalódottan rácsapok. Reccsenés hallatszik, erre felkapom lehorgasztott fejem és újra megütöm az ajtót nyitott tenyeremmel. Halk kattanás az eredmény, az egyik szárny résnyire kinyílik. Kilépek, és rögtön vissza is zárom; nem lenne túl jó, ha felkeltené egy erre járó figyelmét.

Legelőször is letérek az útról, mely a kapuhoz visz, elbújok egy szikla mögé, hogy felmérhessem a terepet. Mivel nem tudom, ki vagyok, azt se tudom, ki ellenség s ki barát, jobb elkerülni mindenkit.

Amint figyelmemet már nem a rejtőzés köti le, feltérképezem környezetem. Nem szívderítőbb, mint a szoba, melynek nemrég még foglya voltam, de csipetnyi szépség is akad benne. Világosabb van, de a fény forrása, s az ég olyan, mintha egy mély tó fenekén volnék, csak itt nincs víz. A sejtelmes, kékes fény leleplezi sziklának vélt rejtekhelyemet, mely valójában egy hatalmas oszlop. Törzse alsó része girbegurba gyökereket formáz, felső része valahol felmérhetetlenül magasan legyezőszerű koronaként terül szét, kérge pedig annyira élethű, hogy megfordul fejemben, talán ezek valódi fák, melyeket ónixhoz hasonló anyaggal vontak be.

Ameddig ellátok, csak ezek az oszlopok sorakoznak. Tolkien törpjeinek csarnoka jut eszembe róla. Hasonlatomért görcs áll a fejembe. Várjunk csak, akkor valamire emlékszem! Csakhogy amint utána lódulnék aprócska emlékemnek, az szertefoszlik. Újabb, még erősebb görcs szorítja satuba fejem, s mikor elmúlik, azt sem tudom, mi történt.

Jobbnak látom elindulni, úgy fest, az agytorna nem használ, sőt csak kiszolgáltatom magam egy ellenséges területen. Ellenséges? Abban a pillanatban, ahogy reflektálok az árnyként elsuhanó gondolatra, térdre kényszerít a fájdalom. Nem értem, de olybá tűnik, a megértésre való kísérlet önpusztítással jár. Van abban valami… valami… Á, nem tudom és e fájdalom mellett nem is akarom tudni. Szóval itt vagyok én, s pusztítom magam, egy elvont fogalmat, amit nem ismerek, amiről nincsenek emlékeim.

A következő időben, mely megfoghatatlan, s így mérhetetlen, csak bolyongok a gigantikus méretekkel rendelkező csarnokban. Ha más lényt érzékelek, megbújok a legközelebbi oszlop gyökerei közt. Ha lelek egy-egy ajtót, óvatosan benyitok. Bár sokféle termet, szobát megjárok, a kiutat egyik sem kínálja. Igyekszem nem gondolkodni, legalábbis hagyni, hogy a gondolatok, akár a tenger hullámai, csak jöjjenek s menjenek. Igyekezetem ellenére nem egyszer önkéntelenül reagálok rájuk, ezzel teret engedve a kínnak, mely ideiglenesen megbénít.

Egyszer csak egy reményvesztett, tehetetlen, rettegő kiáltás harsan végig az egyébként néma világon. „Valaki segítsen!” Semmi alapja, mégis hiszem, e könyörgés nekem szól. De honnan? Hogy jutok én oda?

Felesleges kérdés, egyszerűen csak ott találom magam és harcolok. Aztán meglátom a két fiatal férfit, meg sem fogalmazódik bennem a gondolat, a sejtelem, én ismerem őket, a belém robbanó fájdalom padlóra küld.

Egy szempillantás alatt visszakerülök. Hova is? Jártam már itt, ebben a földalatti ónixerdőben, a pokol fekete templomában. Egy lépést sem bírok megtenni, elvágódom a kőkemény talajon és vergődöm, ahogy a kín elborít.

Elveszthettem eszméletemet. Mintha egy sötét szobából néznék ki a világra, olyan távolinak tűnik a tükör, melyben egy lány vizsgálgatja magát, kiváltképp a mellkasánál díszelgő mintát. Az ő testében vagyok, azért látom ilyen furcsán. De ez a test nem… Dübörögni kezd a fájdalom, akár egy rab, aki szabadulását követeli. A lány én vagyok? Hirtelen megannyi kép s érzelem záporozik elmémre, nem egy emberhez tartoznak. A kín széttép, üvöltve, őrjöngve szabadulnék tőle. Melyikük vagyok én? Ki vagyok én?

Aztán… a nagy semmi.