Úgy láttuk legjobbnak, ha egy-két napig folyamatosan figyeljük a helyet, talán visszatér. Kiyának kettőtől két szemináriuma volt és egy látogatás köteles előadása másnap reggel, tehát négyen maradtunk. Megegyeztünk, hogy estig Kouta és Daiki tartja a frontot, utána én és Ryū váltjuk őket. Míg én hazatértem aludni, addig Hirayama előbb elvitte Kiyát az egyetemre, nem pusztán szívjóságból, valami zavarta, és persze muszáj volt kiderítenie. A szakmai ártalom előbb-utóbb mindenkinél kibukik.

Igazából ugyanis nem Shingetsu reagált Ama bűnbánatának lenyomatára, meg sem jelent. Ráadásul ott volt a többi morzsa, Kiya hányatatott sorsa és Shingetsu hirtelen elnémulása, amikor azt állította, a lány sosem tudna megölni valakit.

Ryū nem teketóriázott, rákérdezett:

− Kit öltél meg?

Keiko lefagyott. Olyan rég volt az már, még egy másik életben. Csakhogy most az az élet előmászott az elzárt szoba rozoga szekrényének mélyéről. Talán itt az ideje, hogy kieressze a szabadba, hisz arról a közel három évről, melyet Japánban töltött még Rinnek és Makotónak sem mesélt.

− A vér szerinti apámat – felelte hát.

Hirayama semmit sem szólt, két perccel később leállította az autót egy kicsi, kulturált étterem előtt. Kiya kérdőn nézett rá, majd kérdését szavakba is foglalta:

− Szóval bevallom, hogy gyilkos vagyok, erre te, nyomozóként meghívsz ebédelni?

− Miért ne? Oké. Nagyjából sejtem, mi történt, és nem hiszem, hogy valóban az lennél.

Beszélgetésüket csak aztán folytatták, hogy megkapták rendelésüket. Úgy volt, ahogy azt Ryū a kutatásai alapján gyanította.

Azt, hogy mi nyomta rá a férfi lelkére és elméjére bélyegét még fiatal korában, lánya sem tudta. Tény, hogy amint betöltötte huszadik életévét, gyorsan lelépett Japánból, egyetemi képzését az USÁ-ban fejezte be. Harminc évesen egy német cég és abszurdiai leányvállalata között volt kapcsolattartó, ekkoriban ismerkedett meg Keiko édesanyjával, aki az irodán dolgozott. Két év múlva összeházasodtak, majd három évre rá megszületett Kiya. Életük egész kiegyensúlyozottan, boldogan telt, mígnem kilenc évvel később a lány édesanyja megbetegedett, két évig küzdött a rákkal, végül elhunyt.

Apja néhány hónappal később visszavitte Japánba, ahol egyetlen hónapot, ha töltött álláskereséssel, majd elkezdett lecsúszni, szédítő sebességgel. Kiya reménykedett, egy ideig elhitte apja fogadkozásait, hogy megváltozik, hogy minden rendbe jön. Nem egészen egy év múlva már tudta, sosem lesz semmi rendben, hogy magára maradt. Akkoriban jött rá apja, hogy vészesen fogy a pénzük, s akkor történt az az eset is. A környéken lakó tizenhét éves fiú, aki mindig kedves volt, elvitte egy régi, már nem üzemelő bárhoz, ahol hagyta, hogy a haverja megerőszakolja őt. Még a tizenhármat se töltötte be.

Egyre pokolibb idők következtek. Apja azt hazudta, nincs pénzük, mégis mindig futotta italra. Keiko amikor szembesült a felszólításokkal, az ételre kapott pénzből próbálta meg törleszteni tartozásaik egy részét. Állandóan éhes volt, ruháit kinőtte, elkoptak, még szerencse, hogy egyenruhát kapott. Mardosó éhsége idővel megszelídült, a szomszéd épületben működő pékség tulajdonosa sokszor etette ingyen. Reggeli rutinná vált számára, mielőtt iskolába ment, hogy apja éjjeli ivászatának eredményeit eltüntesse, üres, nem egyszer széttört üvegeket, hányást, mindenféle ételmaradékot, szemetet.

Aztán a helyzet csak fokozódott, amikor megjelent a gyámügy. Apja tombolt, meg is ütötte, végül gyorsan elköltöztek. A költözés alatt jött rá Kiya, hogy mégis csak van pénzük. Látta, ahogy apja egy elég nagy összeget vesz fel az automatából. Az új helyen kifürkészte, hol a pénz rejtekhelye, s mielőtt elkezdődtek volna a gondok, megoldotta őket. Apja hetente vett ki újabb összeget és ő hetente lopott belőle a számlákra.

− Akkorra már annyira megszokottá vált a dolog, nem éreztem úgy, hogy menten felrobban a szívem a félelemtől, mégis akkor buktam le. Apám amúgy se volt épp túl jókedvében, amikor rajtakapott. Előtte hívatták be az iskolába, ahol a gyámügyesek is kérdezősködtek. Először csak ordított, aztán csapkodott, majd ütni kezdett, a földön rugdosott. Nem bírtam már, elegem volt, gyűlöltem. Amikor kifulladt és lihegve megállt, én felkészültem. Amint újból meglendítette a lábát, elkaptam és megrántottam. Akkor is be volt tintázva, könnyű volt elérni, hogy elessen. Nem néztem vissza, csak futottam, ahogy bírtam, már kint jártam az utcán, amikor feltűnt, nem követ, aztán elájultam. A nevelőapámék nászútjukon voltak ott, ők találtak rám és vittek kórházba. Hogy apámmal pontosan mi történt, nem tudom, csak annyit, hogy a kiérkező rendőrök holtan találták. Erre számítottál?

Hirayama először csak bólintott, kicsit később megköszörülte torkát és azt mondta:

− Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, az erőszakról semmit sem tudtam, bár ez nem csoda, gondolom senkinek sem beszéltél róla. Apád alkoholizmusa és a halála előtti dulakodásotok viszont nem volt előttem titok. Édesanyád mellett volt csak józan, ha egyáltalán. Németországban, amíg egyedül élt, több ügye is volt, nem túl komolyak, de mind alkoholos befolyásoltság alatt. A japán jelentés leírja, hogy a bizonyítékok alátámasztják a vallomásodat, valamint azt, hogy apád nem az esés, hanem agyvérzés miatt halt meg. Az, hogy kigáncsoltad, maximum gyorsított a halálán, ráadásul magadat védted. Egy ismerős orvos szakértő szerint elég lett volna még egy-két rúgás és a már törött bordád átszúrja a tüdődet. Így is szerencséd, hogy hamar rád találtak.

Én és Ryū este tíz körül váltottuk le Daikit és Koutát, Ama nem jelentkezett. Az éjjel is eseménytelenül telt, Amának se híre, se hamva, ugyanakkor megismertük az elhagyatott lakótelep lakóinak némelyikét és szívszorító történetüket, melyek sokfélék voltak, ám egy közös akadt bennük. Megmutatták, mennyire nem törődik Abszurdia az elesettekkel.

Amikor elcsendesült a környék, Ryū felsóhajtott:

− Elcseszett egy világ ez.

Hangja rezignált volt. Bár többet nem mondott, elrévedő tekintetéből láttam, volna mit mondania még, s hogy alkalmasint felmerült már benne, minek egyáltalán élni egy ilyen világban? Belegondoltam, én milyen voltam 32 évesen. Akkoriban vesztettük el a húgom, mégis más voltam, mint Hirayama. Talán a személyiségem miatt; talán azért, mert számomra adott volt a hivatásom, nem nekem kellett eldöntenem, miről szóljon az életem; mert tisztában voltam vele, nem tudok mindenkit megmenteni; hogy nincs ember, aki a világ összes szenvedőjén segíteni tudna. Abban is kételkedem, lehetséges-e a szenvedés eltörlése. Elméletben, ha nem is mindent, de nagyon sokat képesek lennénk megszüntetni. Csakhogy az elmélet s a gyakorlat között mindig is ott ásít egy szakadék, melyet – úgy fest – képtelenek vagyunk áthidalni.

Nemcsak mi boncolgattuk magunkban életünk kérdéseit azon az éjjelen. Kiya sem sokat aludt, hiába volt igen fáradt, mire végzett beadandójával és egy félbemaradt megrendelésével. Tizenegykor Daiki még ébren találta, a zenkertre néző folyosón üldögélt, nem volt beszédes kedvében.

Gondolataik ide-oda csapongtak, az övé és Shingetsué. Két dolog foglalkoztatta őket. Vajon mi az a különbség, ami miatt egy nagyon hasonló helyzetben teljesen mást tettek? A néhai Yume, aki pedig harcos volt, miért nem mozdult akkor, amikor lehetősége lett volna leszámolnia Shingennel? Miközben a sokkal tapasztalatlanabb és békésebb Keiko megtette azt a bizonyos lépést, megmozdult.

A másik kérdés Fukushū körül forgott. Mit kellene tenniük? Megölni? Kiya már a gondolatát is utálta, az sehova sem vezetne, azt kivéve, hogy Shingetsu csak még több bűntudattal élne. Már amúgy is fogva tartotta a Torikuval történtek iránt érzett megbánás, épp ezért Keiko úgy vélte, nem jó ötlet, nekik szembeszállni a fiával. Azonban a gyötrődő Shingetsu hajthatatlannak bizonyult, kijelentette, ez alkalommal jól akar dönteni, ez annyit tett, vállalja a felelősséget Fukushūért. Kiya attól tartott, ez semmi másra nem lesz jó, mint hogy egy újabb tragédiát idézzen elő. A bosszút esküdött fiú nem fog rájuk hallgatni, ellenben az ő kapcsolatukat újra felbonthatja a helyzet okozta ellentétük, már pedig akkor ki és mit kezd majd Kaigával?

Keikónak elég volt gondolnia rá, Kaiga másnap megjelent, nem is akárhogyan. A lány már majdnem elbóbiskolt a professzor monoton, dörmögő hangjára (sok mindent tudott, előadni kevésbé), amikor az előadás kellős közepén kinyílt a terem ajtaja. Egy teljesen átlagos fiú, aki elkésett, gondolta ő először, mindenki mással együtt. Aztán a srác odasétált hozzá, leült mellé. Kisvártatva elé csúsztatott egy cetlit, majd találkozott tekintetük. A fiú piros szemeiben gunyoros fény játszott. Végül, ahogy jött, úgy távozott.

− Mi ez?

Ryū kérdése magától értetődő volt, ő csak egy darab papírt látott, néhány kriksz-kraksszal.

− Ha jól sejtem, a találkánk időpontja és helye rejtvénybe foglalva. A kaliforniai nyúl adta – felelt Keiko.

Kouta hozta a szokásos formáját.

− Az a húsvéti nyúl 2.0?  

Kiya egy Tch- vel reagált, Hirayama sem értékelte a poént.

− Látszik, hogy városi gyerek vagy. A kaliforniai nyúl szeme piros.

Kouta megsértődött, ám helyette is Daiki reagált:

− Mi lenne, ha közérthetően kommunikálnátok?

Az érintettek fütyültek rá, Ryūt az érdekelte, mi van a papíron.

− Ez az egykori Hitoriban használt nyelv, hasonlít hellyel-közzel a japánra, de én is csak Shingetsunak köszönhetően értem.

Én akkor ébredeztem, aludtam vagy három órát Kouta kocsijának hátsó ülésén, ám ahogy felfogtam, miről van szó, kipattantak szemeim s rögvest közbekotyogtam.

− Sikerült megfejteni?

− Jó reggelt! Részben – válaszolt Kiya, folytatást hiába vártunk, nem is figyelt ránk.

Shingetsu összeszűkült szemmel vizslatta a kápolna repedezett fehér falát. Én is elkezdtem hát arra koncentrálni. Csakhamar világossá vált, megleltük Amát, de korántsem végeztünk. Az egykori Yoi ugyan felismerte Shingetsut, emlékei továbbra is ködösek voltak, akárcsak alakja, s lassan kristályosodtak ki. Ráadásképp még azután sem lelte fia, Aishou nyomát, jóllehet mi abban reménykedtünk, elvezet hozzá.

Bár nem fűztünk hozzá sok reményt, ahogy időnk akadt ellátogattunk néhány olyan helyre, amely a szerelmesek kedvelt találkahelye volt. Erőfeszítéseink nem jártak sikerrel, és nem ez volt az egyetlen baljós sötét felleg a fejünk felett.