− Menjünk!

Shingetsu szavára Rin, Makoto és Daiki is felvette maszkját, majd kiléptek a biztonsági szobából. Kouta még utánuk szólt:

− Kéz és lábtörést!

Keiko visszafordult.

− Komolyan? – kérdezte hitetlenkedést s rosszallást mímelve.

Kihasználta az alkalmat és még egy pillantást vetett Ryūra, aztán bezáródott mögötte az ajtó.

Keddről szerdára virradó éjjel volt, fél egy múlt, a hold újra fogyásnak indult.

Éjfélkor, miután Kouta bejutott a rendszerbe, beengedtük magunkat. Én elaltattam a szobában ücsörgő őrt, Ryū megkereste társát, elkábította, és a biztonság kedvéért bevonszolta a közeli mosdóba. Aztán a kamerák képeire függesztett tekintetekkel vártunk. Vártuk, hogy megjelenjen Kaiga, Shimohime, Onihime és Fukushū.

Negyed egy körül betörték a fűzfa csillárhoz legközelebb eső vészkijáratot. Néhány percig nyugodtan álldogáltak, ám türelmetlenségük tünetei hamar jelentkeztek. Fél egykor Kaiga mondott valamit, mire a másik három szétszéledt. Úgy történt, ahogy Shingetsu várta, Kaiga belesétált csapdájába. Szétváltak, így most már nem ők fogják meghatározni, ki legyen ellenfelük.

A rejtett biztonsági szoba a földszinten volt, jó messze kijelölt találkahelyüktől, majdhogynem az épület másik oldalán. Kaiga nem mozdult, Shimohime a második emeleten szaglászott körbe, Onihime az elsőn. Az egyetlen, aki jó érzékkel meglelte a helyes irányt, Fukushū volt.

Őt azonban felkészületlenül érte a keresettek hirtelen felbukkanása, Makotót és Daikit épp csak érzékelte, ám azok mindjárt el is tűntek, felrohantak az emeletre. Shingetsu majdnem lesöpörte lábáról, ahogy elfutott mellette. Mire Fukushū megpördült, hogy üldözőbe vegye, már valaki más állta útját, Rin, aki az egykori Yoi yariját szegezte neki.

Fukushū azonnal támadásba lendült, hátrébb szökkent, majd szinte felfoghatatlan sebességgel hajította Rinre a shurikeneket s egy-egy dobónyilat. Rin, aki teljes egészében átadta az irányítást Amának, elképedve tapasztalta, mire is képes a nő. Yariját forgatva minden fegyvert hatástalanított. Fukushū fegyverei fogytán hozzájuk vágott egy dió nagyságú gömböt, mely szétpattant a yari nyelén és csípő, fojtogató füsttel burkolt be mindent.

Daiki, illetve az őt mozgató Oshiego közben a második emeleten kergetőzött Shimohimével. Szívesen mentesítette volna Aishout és Makotót attól a kegyetlen párbajtól, melyet Onihimével és saját érzelmeikkel kell megvívniuk, de nekik esélyük sem lett volna a méregkeverő, már életében is elvtelen Shimohimével szemben.

Ő is nehezen boldogult vele, tudta, elég egyetlen apró sebet kapnia, s neki befellegzett. Egyik fedezékből a másikba rohant, majd igyekezett eltalálni a hulladémont, ám még ha sikerült is dobótőrével megsebeznie, az mit sem számított.

A háttérben meghúzódó Daiki ezalatt arra fókuszált, hogy meglelje Shimohime egyetlen halálos gyengepontját, a szívét. Úgy kalkuláltak, ha az meglesz, képesek lehetnek egyetlen rohammal legyőzni. Csakhogy egy démon szívét nem olyan egyszerű meglátni, sem eltalálni. Az emberek szívével ellentétben a démonoké mindenkiben máshol van, sőt – bár nem egyik pillanatról a másikra – helyet is változtathat, ráadásul rendszerint csak azok láthatják, akiknek mélyebb kötelékük van vele. Ezért is volt szükséges, hogy Aishou legyen Onihime ellenfele. Ennek ellenére vélte úgy Kiya és Shingetsu, hogy Daiki, médiumi erejét felhasználva, meg tudja csinálni. Egyelőre úgy festett, a lány és démona rossz lóra tett.

Onihime, aki visszafelé tartott Kaigához, hogy jelentse, nem lelt senkit, egy furcsa, fémes hangot hallott maga fölül. Amint felnézett, egyetlen másodpercre elkapta Daiki visszahúzódó alakját. Nyomban elindult a közeli lépcső felé, ám egy másik alak útját állta.

Makoto maga is átélte azt a sokféle, egymásnak ellentmondó érzelmet, mely Aishout gyomorszájon vágta, amikor belenézett Onihime őt vizslató, vörösen izzó szemeibe. A hulladémon próbálta beazonosítani.

− Te nem is vagy démon.[1] Tudhatnád, semmi esélyed – szólt megvetően.

A férfi továbbra sem mozdult, lesütötte ametiszt tekintetét s úgy mondta:

− Sajnálom, Ame.

Onihime még fel sem fogta szavait, ő rátámadt.

Összecsapó kardjaik hangjaira Kaiga is feleszmélt, legalábbis kinyitotta szemét. Csodálkozást színlelve nézett az előtte álló Shingetsura.

− Ne akard el játszani, hogy mennyire meglepődtél! – szólt rá a nő.

Hála égnek, Kaiga ugyanabban a testben volt, mint Hitori birodalomban, sőt ugyanazt a foltos, piától bűzlő kimonót viselte.

− De morcosak vagyunk – felelt Kaiga vigyorogva, aztán megkeményítette vonásait. − Inkább gondolkozhatnál! Nem lenne jobb, ha megadnád magad? Jó kedvemben vagyok, a többieket sértetlenül elengedném.

− Nem – vágta rá egyből Shingetsu.

− És vajon ugyanez a véleménye a test tulajdonosának is?

− Igen – válaszolt újból Shingetsu.

Kaiga továbbra is próbálta Keikót provokálni.

− Valóban? Hagynád, hogy a barátaid vérre a lelkeden száradjon?

Kiya félt, mégis előbújt, hogy ő maga feleljen.

− Valóban.

Kaiga piros szemeiben elégedettség villant fel és rájuk rontott.

− Kár, hogy veled végeznem kell.

Csapását azonban hárították. Elszámolta magát, ha azt hitte, Kiya és Shingetsu egysége végleges vereséget szenvedett, amikor utóbbi emlékei visszatértek.

− Most tényleg meglepődtél – állapította meg Shingetsu, miközben áthelyezte súlypontját és ellökte Kaigát, aki rögvest újabb támadást indított.

Hirayama, aki szinte kizárólag a Kaigát és Shingetsut mutató monitort nézte, a többiekre éppen csak vetett egy-egy futó pillantást, megkérdezte:

− Van valami sejtésed, miért akarja annyira őt? Ő nem egy olyan Ős vagy mi a szösz, mint a lánya.

Ez elgondolkoztatott. Egy ideig harcukat bámultam, amiből nem sok mindent láthattunk. Jobbára csak a Kaiga kardjának fémjén megcsillanó éjjeli világítás neonjának villódzását követhettük. Törtem a fejem, de semmire se jutottam, semmi biztosra, hát annyit mondtam:

− Fogalmam sincs.

Mégis közben azon morfondíroztam, miért kell neki végeznie Keikóval? Miért nem elég szétválasztania őket?

[1] Aishou és Ama kóbor lelkekként amolyan átmenetet képeznek az egyszerű szellemek és a démonok között. Rin és Makoto is csupán annyit változott, amikor átengedték testüket nekik, mintha színes kontaklencsét használtak volna. Szemük felvette az egykori Kaze és Yoi szemszínét, ám emberi volt.