Érdekes dolog az emberi elme, ahogyan többé-kevésbé, vagy egyáltalán nem összetartozó érzeteket, emlékeket összefűz, ahogyan egy jelentéktelen, már-már mellékes tényből, adatból egy egész történetet alkot a végére. Ez is egy ilyen történet.

Az egyszerű tény annyi, hogy éppen április elseje volt. Bolondok napja, ahogy legtöbben ismerik, bár ez számomra semmit sem jelentett, pontosabban teljesen mást idézett fel. Tíz évesen e napon műtötték ki a manduláimat. Altattak, tehát magáról a beavatkozásról semmi emlékem, az ébredés utáni két nap azonban mélyen beette magát memóriámba, ami vicces, tekintve, hogy alig voltam magamnál. Nem tudom, mi is történt, azt tudom, hogy az orvos vagy talán egy nővér mondta, hogy rendesen rájuk hoztam a frászt, ugyanis hosszú ideig hiába próbáltak felébreszteni.  Amikor végre mégis, akkor is csak épp, hogy résnyire nyitottam szemeim, és már vissza is csúsztam az álomvilágba. Nekik ennyi elég volt. Én azonban még egy teljes napig valamiféle módosított tudatállapotban voltam, másnap kezdtem visszatalálni önmagamhoz, de valamit magammal is hoztam.

Fogalmam sincs, miféléket álmodtam aznap, hova tűntem el két eszmélés közt, de mindannyiszor sietősen távoztam, el a keserű teától, az állandó hányástól, szinte menekültem. Minden alkalommal, amikor visszatértem, arcomon könnyek szántottak végig. Persze mindezt egyszerű megmagyarázni azzal, hogy a testem és elmém így gyógyult vagy, hogy igyekezett feldolgozni az altatót, mégis úgy érzem, valami másról is szólt mindez. Mintha az altatás során életemben (talán) először megpillantottam volna a valóság falait rajta egy ablakkal, olyasfélével, amit a kihallgató szobákban látni, ami megmutatja, mit rejt a szoba, de onnan bentről mit se látni. Akkor én, akár egy szellem, át-átjártam az üvegen. Furcsán hangozhat, esetleg egyenesen őrülten, ám mintha akkor szert tettem volna egy képességre, erre az átlépésre és arra, hogy visszacsempésszek magammal élményeimből az üvegen túlról. Ugyanis azóta félelmetesen gyorsan képes vagyok kikapcsolni, és elaludni, ugyanakkor, nem alszom igazán, megdöbbentően intenzíven élem meg álmaimat és nem egyszer fáradtabban ébredek. Időnként pedig látszólag ébren is képes vagyok belesüllyedni ebbe az állapotba. Természetesen könnyen lehet, hogy a műtétemnek és e képességnek semmi köze egymáshoz, csupán elmém köti össze őket önkényesen. Ahogy ezt az említett üveget/ablakot hozzákapcsolja két teljesen más emlékemhez.

Ott volt a csillagfiú, csak így emlékszem rá, középiskolában egy évfolyamra jártunk. A gólyatáborban egy estén a csillagok néztük, ő pedig közölte: Én olyan csillag szeretnék lenni, amelyik sosem hullik le. Tizenöt évvel később mégis lehullott az élet égboltjáról, önként. Akkoriban, sőt a középiskola után ritkán találkoztunk, úgy tűnt boldog, szereti a munkáját, imádja a feleségét, gyereket szerettek volna. Úgy három hónappal utolsó találkozásunk után mégis öngyilkos lett. Mindenki értetlenül állt hamvai előtt. Vajon mi, akik ránéztünk az üveg másik oldaláról csak nem akartuk meglátni a jeleket, vagy ő vont a szobája egy részére áthatolhatatlan homályt? Egyáltalán honnan tudjuk, hogy mit látunk, ha ránézünk valakire? Megfordul valaha fejünkben, hogy a kép, amit látunk nem több egy szép alkotásnál, amely mögé a szoba valósága rejtőzik?

Rejtőzés és üveg megigézi egykori lakótársamat az egyetemi évekből. Első ránézésre egy teljesen átlagos srác volt, velem ellentétben kedvelte a társaságot, sok barátja, sőt a barátnője sem tudta akkor még (sokan később sem), mi lapul az üvegen túl egy sarok homályában. Jó ideig csak én tudtam róla, hogy szeret különböző női ruhákba bújni. Először meglepődtem ugyan, ám hamar hozzászoktam a látványhoz, ahogy lenge ruhákban jön-megy a lakásunkban, néha, ha hívatlan, hirtelen vendégünk akadt, fedeztem, míg átöltözött és akként jött elő szobájából, akinek a legtöbben ismerték/látták. A barátnőjének később nagy nehezen, félve előbújt, legjobb tudomásom szerint később össze is házasodtak, és a mai napig együtt vannak. A szülők, barátok elé azonban a mai napig egy olyan szoba látványa tárul az üveg túl, ahol van egy sötétbe burkolózó sarok.

Úgy tűnik, az élet, mi magunk, a kapcsolataink, mind-mind tartalmaznak egy ilyen ablakot, üveget, mint vízválasztót, határvonalat két világ találkozásánál. Van, amikor képesek vagyunk, netán engedélyt kapunk átlépni ezt, máskor csak ott toporgunk előtte, és van, hogy az üvegnek azon felén állunk, ahonnan csupán egy tükröt látunk.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/342906959109170913/?lp=true