Valami egészen meglepőt kapunk a megjelenése előtt a Ne bántsátok a feketerigót![1] folytatásaként aposztrofált regénnyel. Az egyik, kellemetlen meglepetés, amit sokan megemlítenek, a csalódás. Megértem, miért az érzés, de nem osztom. Ez a könyv valóban nem a világhírű regény párja, és messze nem hozza ugyanazt az élményt. Azonban egyrészt ott vannak az első könyvvel és a média által belénk plántált hatalmas elvárások, ez nyilván torzít, másrészt mindezt egy olyan regénnyel kapcsolatban, mely igazából előbb keletkezett, ezért természetes, hogy kevésbé kiforrott és nem illeszkedik a másikhoz tökéletesen. Persze, mondhatjuk, hogy újraírhatta volna, vagy ki sem adja. Ám én úgy érzem, jó, hogy így felvállalta azt, amit alkotott, például láthatjuk, mennyit változik egy író és mennyit az alkotása. Az, hogy a média pedig ekkora felhajtást csinált belőle, és az első regény farvizén evezve adták el ezt a könyvet, mulattató kritika, hiszen nem ez az első és nem is az utolsó példa e jelenségre. (És akadnak ennél sokkal rosszabb könyvek, melyeket szenzációként adtak el.)

A történet szerint a Ne bántsátok a feketerigót! gyermekszereplője, Jean Louise Finch, azaz Fürkész már felnőtt nő, aki New Yorkban él. Nyáron haza látogat Maycombba, újra találkozunk a családjával, értesülünk Jem haláláról és Henryvel való kapcsolatáról, majd tanúi leszünk annak, ahogy csalódik apjában, barátjában, akik egy olyan szervezet tagjai, amely nemcsak nem ért egyet azzal, hogy a feketéknek teljes, ugyanolyan jogokat adjanak, mint nekik, most és azonnal, de olyan véleményeknek is hangot ad, melyek egyenesen alsóbbrendűként definiálják őket. Jean Louise lába alól kiszalad a padló, világa összeomlik, de bácsikája, Jack, segít neki, hogy (végre igazán) magára találjon.

Ahogy olvasgattam mások írását a könyvről, feltűnt két, egymásnak ellentmondó vélemény, az egyik szerint ez a könyv csak akkor érthető igazán, ha elolvastuk előtte a másikat, míg máshol (a könyvesblogon[2] találtok egy interjút) maga a fordító nyilatkozza, hogy szerinte a két könyvet két különálló egységként, műként kellene olvasni. Mindkettőben van igazság, ugyanakkor egyik sem teljesen igaz. Valóban könnyebben megértjük Jean Louise csalódottságát, haragját, ha ismerjük az előzményeket, azonban a regény sok tekintetben igen önálló és nem feltétlenül áll szoros kapcsolatban a feketerigó történetével.

Mindemellett való igaz, kicsit elnagyolt a történet, kevésbé koherens, csak a végére kezdünk igazán belemelegedni, jutunk el valami tényleges téma kibontáshoz, Jean Louise emlékidézései és visszatérésének jelenetei hosszúak és többször értelmetlennek tetszenek, de… Ez most a nagybetűs DE. Amit a végére kerekít belőle az író, az már önmagában megéri, hogy rászánjuk az időt. Az Atticust addig dicsfénybe vonó lepel lehullása, Jean Louise már-már fúriás kirohanása, valamint a Jack bácsival folytatott beszélgetés nagyon fontos, ma is aktuális dolgot boncolgat. Mit kezdünk azzal, ami más, egy konfliktussal, ahol nincs jó „oldal”, azzal, hogy egy számunkra kedves emberről kiderül, egy nagy horderejű dologban merőben más állásponton vagyunk? Ezekre a kérdésekre sokan adnak pocsék választ, még inkább egyszerű zsigeri reakciót. Utóbbi persze sokunkkal megesik időről időre, de ha ez alapvető attitűddé lesz, ott már bizony gondok vannak.

Kicsit időzzünk itt el e kérdéseknél és eseményeknél!

1. Atticus és Jean Louise, avagy eszmék, barátság és család

A könyvben mind Atticus, mind Louise úgy definiálja a lány kirohanását, hogy megpróbálta vagy egyenesen meg is ölte apját, nyilván nem a szó konkrét, fizikai értelmében. Ez egyrészt annak kifejezése, hogy Jean Louise felnőtté vált és levált addig bálványozott apjáról; természetes jelenség. Ahogy az is, hogy előbb-utóbb ráébredünk minden kapcsolatunkban, minden barátunkról kiderül, valahol (hogy kissé dramatikus legyek) végzetesen különbözünk. Olykor igazán jelentős, nagy horderejű kérdésekben. Sajnos, ilyen esetben (tapasztalatom szerint) az a tendencia, hogy igyekszünk megsemmisíteni, kiiktatni a másikat, mintha hirtelen nem is egy emberi lény állna előttünk, hanem maga az ördög. Ez egyrészről érthető, és nem tagadom, van olyan eset, amikor a legjobb, amit tehetünk, hogy megszakítjuk a kapcsolatot az illetővel, de ez a ritkább. Gyakoribb, hogy – már bocsánat – de egyszerűen hülyék vagyunk, körmünk szakadtáig ragaszkodunk az igazunkhoz, a buborékunkhoz, ahol csak a mi igazunk érvényesül, ezzel egy olyan világképhez, ami semmiképp sem igaz, hisz mindig lesznek „mások”. Ha ez nem elég, így aztán sosem találunk megoldást adott problémákra, mert lehet, hogy épp az hiányzik, amit látnánk, ha kipukkadna a buborék és mást is beengednénk. Hovatovább ha mindig ebben a buborékban ücsörgünk az általunk „igazaknak” tituláltakkal, honnan tudjuk, hol vannak a saját határaink, hogy leszünk egyéniségek?

2. Jean Louise és Jack beszélgetése, avagy távolság és megértés

Jelen esetben Jack az, aki mindkettejük barátjaként, rokonaként és a konfliktust valóban ismerőként segíteni tud. Segít azzal, hogy távolabbról képes nézni a dolgokat, több szempontja is van, mégis megértő mindkettejükkel. Egy hasonló konfliktusban egy hozzá hasonló ember aranyat ér, de akár mi is elsajátíthatjuk ezt a gondolkodás és látásmódot. A kulcs mindenképp az, hogy képesek legyünk lehiggadni, két lépést hátrálni és újra ránézni az egészre, méghozzá nyitott szemmel, a kereteink közül kilépve. Ezt nem minden esetben olyan egyszerű megtenni, ilyenkor kifejezetten jól jön valaki, aki mindkét felet és a helyzetet is ismeri, adott esetben, akár mi is lehetünk ez az ember. Mindehhez azonban a partner figyelme is szükséges, hogy hajlandó legyen valóban végighallgatni, meghallani, amit mondunk.

3. Atticus és a „szükséges rossz”, avagy amikor nincs jó „oldal”

Ahogy a könyvben, úgy az életben is jellemző a szélsőségesség, valamint az, hogy sem átjárás nincs a két szemben álló oldal közt, sem harmadik csoport, út sem elfogadott. Továbbá az emberek ritkán veszik figyelembe, hogy egy-egy konfliktust más és másképp lehet megoldani az adott környezettől, helyzettől függően, nincs általános recept, sőt a megoldás legtöbbször hosszabb folyamat, nem pillanatok, napok kérdése. Valamint Jean Louise elköveti azt a hibát, ami megint csak igen jellemző, apját nem önálló értékrenddel rendelkező, önálló döntéseket hozó, különálló egyénként, hanem csak és kizárólag a csoport tagjaként látja, továbbá összemossa, azonosítja más csoporttag személyével, véleményével. Egy csoport, ha igazán jó, és nem valami egészségtelen, szektajellegű dolog, nem birkákból áll, akik mindig egyfelé mennek, és ugyanazt bégetik. A tagokban persze van közös, van közös céljuk, ami összefogja őket, de okaik, motivációjuk, vagy konkrét megvalósításra való elképzeléseik és a többi különböznek.

Azt hiszem, mondanom se kell, e kérdések, jelenségek most is fontosak. Ezen túl pedig kapcsolódnak a Ne bántsd a feketerigót!-hoz, amennyiben ott kiemelt szerephez jutott a más(ik) ember megismerése és nem előítéletekből leszűrt megítélése. Ezt itt is megtaláljuk csupán egy érzelmektől terhesebb, kiélezettebb helyzetben (hiszen a lány most saját közegében szembesül ezzel), ami megvallom, engem is próbára tett időnként, egy-egy részletnél − Jean Louisehoz hasonlóan − haragudtam vagy épp viszolyogtam.

Harper Lee, Menj, állíts őrt!, Geopen Könyvkiadó, 2015.

kép: https://moly.hu/konyvek/harper-lee-menj-allits-ort

[1] Erről a regényről itt írtam: https://aoisakura.blog.hu/2019/06/10/megismerszik_az_ember

[2] https://konyves.blog.hu/2016/01/14/harper_lee_ket_konyvet_mintha_ket_kulonbozo_szerzo_irta_volna