Hogy milyen hatalmas is valójában a világ, és mi, emberek és nagy becsben tartott tudásunk mily kicsiny, azt hittem, eddig is tudtam, ám a nemrégiben történtek elbizonytalanítottak. Más valamit hangoztatni, ésszel tudni és igazából megérteni, átérezni. Talán épp ez az egyik rákfenéje az emberiségnek, hogy mindent csak felületesen nézünk, állítólagos tudásunk nem több mint megannyi adat az elménkben. Végül is miért lenne más? Már amennyiben belátjuk, nem arra teremtettettünk, hogy uralkodjunk a világ felett. Persze, aztán meglehet, én tévedek. Mindenesetre azt bizton állíthatom, engem jócskán meglepett, hogy országom sok-sok útját bejáró vándorszerzetesként olyan helyre sodort a sors szele, melynek létezéséről a legcsekélyebb fogalmam sem volt eleddig, s ha nem magam látom, el sem hiszem.[1]

Miután elhagytam Latrippa városát, az Ezüst-erdő temploma felé tartottam, mely a Korom-hegyen áll.[2] A hegyet azért nevezik így, mert földje és a rajta növő fák nagy része olyan fekete, akár a korom. Az egyetlen kivétel az a kráterben elhelyezkedő erdő, melyben a templom is található. Az Ezüst-erdő fáinak kérge olyan, mint a fém színét idéző téli égbolt. Éjjel pedig, úgy mondták legalábbis, a teli holdnál is fényesebben ragyog. A templomról, mely ott épült, azonban senki sem hallott. Jómagam is csupán egy megrongálódott, igen régi könyv lapjai közt találtam rá arra a pergamenre, melyen említik. Azért keltette fel érdeklődésemet, mert azt írták rajta, a világunkat alakító ősi bölcsességek egyikét őrzik ott.

Amikor megkérdeztem Latrippa könyvtárosát e pergamenről és az Ezüst-erdő templomáról, kiderült, senki sem tud róla, ugyanis senki sem merészkedik abba az erdőbe. Hogy miért e tabu, arra - úgy tűnik - nincs élő ember, aki emlékezne. Arra azonban figyelmeztettek, a hegy sok veszélyt rejt (ezeket oly részletességgel ecsetelték, hogy abból külön történetet lehetne írni), ezért egy pillanatra se térjek le az ösvényről, valamint többen hevesen igyekeztek eltántorítani tervemtől, hogy belépjek az Ezüst-erdőbe. Bár minden egyéb tanácsukat megfogadtam vagy megfontoltam, ezt az egyet makacsul elutasítottam. Úgy éreztem, az, hogy ráleltem arra a pergamenre, ha nem is isteni jel, de nem lehet a puszta véletlen műve sem. Azt mondanám inkább, meghívó a végzettől.

Mégis félelem töltött el, amikor két nappal később, kora délután, fél úton az Ezüst-erdő felé e végzet üdvözölt. Hazudnék, ha azt állítanám, pontosan tudom, mi történt. A városiak meséi és a minden embert leláncoló kötelékek e földi léthez nyakamba kötötték a rettegés igáját, mely köztudottan igencsak eltorzítja egyébként is befolyásolt elménket. Így hát csak azt tudom elmondani, amit e hatások alatt átéltem.

Már a hegy lábánál is éreztem, egy halvány balsejtelem mocorog tudatom határán. Minél feljebb értem a hegyen, minél jobban körém zárult e valóban szokatlanul komor, sötét erdő, annál tisztábban éreztem, majd már láttam is a távolabb surranó árnyakat. Valódi lidércek lennének? Vagy csak elmémben fészkelő rémületem teremtményei? Bárhogy is, mind jobban eluralt a félelem, az árnyalakok mind közelebb tűntek fel, majd el. Végül aztán már teljesen megfeledkeztem az ösvényről. Nem tudom, hol és mikor, de letértem róla, s amint ez tudatosult bennem, egyszerre több árnyék is rám vetette magát.

Eszemet vesztettem volna a félelemtől, vagy elájultam? Nem tudom, csupán arra emlékszem, olyan sötétség ölelt körül, amilyet még sosem tapasztaltam. Aztán egyszer csak vége szakadt, akár egy rossz álomnak. Ismeretlen különös helyen ébredtem. Még mielőtt felmérhettem volna környezetem, vékony gyerekhang köszöntött.

- Felébredt! Mama, felébredt! - ezzel ott is hagyott engem.

Döngölt padlójú szobában voltam, melynek falai sápadt fénnyel izzottak. Mint a teli hold - gondoltam és meglepetésemben felkiáltottam:

- Az Ezüst-erdőben vagyok!

- Vajon jól van az öreg? Olyan furcsán viselkedik - hallottam rögvest.

A hang egy tíz év körüli fiúhoz tartozott, aki fekhelyemtől tisztes távolságban, a bejárat mellett álldogált, előtte egy másik fiú ült. Alighogy kimondta az utolsó szót, a bejárat függönye mögül előszaladt egy kislány, mögötte egy harmincas éveiben járó nő lépett be és adott egy taslit az idősebb fiúnak.

- Ne legyél szemtelen! - figyelmeztette. Tekintetét látva még én is összehúztam magam.

Mint hamarost kiderült, tényleg az Ezüst-erdőbe kerültem, bár hogy miként, arról továbbra sem volt fogalmam. A helyiek, akik hajszálra úgy festettek, mint bármelyik másik ember, mégis valahogy másnak tűntek, semmit sem árultak el erről, amikor rákérdeztem. Én pedig úgy éreztem, jobb, ha annyiban hagyom a dolgot. Azt viszont megtudtam, egy teljes napot átaludtam, valamint, hogy semmiféle templom nincs itt.

Utóbbi némi csalódottsággal töltött el, ami kiülhetett arcomra, mert a fiatal férfi - ha jól emlékszem, az engem ápoló nő öccse - sajnálatát fejezte ki, majd megérdeklődte, ugyan miért keresem én e templomot. Amikor előadtam neki a pergamenen olvasottakat, döbbenet suhant át arcán, majd kissé kényszeredett mosolyt öltött és azt mondta:

- Akkor szerencséje van. Idegenként ugyanis egyetlen éjszakát maradhat, de épp ma este lesz a szokásos mesélő ünnep. Azt hiszem, érdekesnek fogja találni, még ha talán nem is feltétlenül azt kapja majd, amire számított.

Bár szavai kedvesek, biztatóak voltak, hangjában némi nyugtalanság bujkált, aminek okát jóval később értettem meg.

Azon az estén a különös fényt kibocsátó fák által körülölelt tisztáson megannyi mesét hallottam, ám egyértelmű volt, melyikre célzott az ifjú: a Sárkányember meséjére. Amennyire tőlem telik, igyekszem pontosan felidézni.

Réges-régen, amikor még e hegyek olyan fiatalok voltak, mint a gyermek, aki először rohangál felszabadultan, amikor a Korom-hegy még semmiben sem különbözött testvéreitől, őseink a sötét éjszaka és a tél fagyos markában élték életüket. Úgy mondják, azon a télen a hegy istene elhagyott minket, ezért oly zord idő köszöntött be, amilyet még a legöregebbek sem láttak. Oly sokáig esett a hó, hogy a végén már a fáknak is csak a csúcsát lehetett látni, s a barlangokból ki sem lehetett lépni anélkül, hogy a legmagasabb ember is nyakig el ne merült volna benne. Miután a hó végre elállt és jórésze elolvadt, s az emberek azt hitték, fellélegezhetnek, nagy szél kerekedett, az éjjeli ég oly tiszta volt, mint a friss forrásvíz, a metsző hideg pedig mindent jégpáncélba bujtatott.

Akkoriban történt, egy alig tízéves fiúnak, Rintarounak, nyoma veszett. Nem tért vissza a férfiakkal, akik vadak után kutattak, nem is annyira a hús, mint inkább melengető bundájuk miatt. A férfiak sokáig keresték, de sehol sem lelték, mintha a föld nyelte volna el. Édesanyja egész éjjel nem aludt, csak szomorúan kémlelte az erdő fáit. Két nap múltán, mikor már mindenki elfogadta, Rintarou halott, a fiú visszatért egy idegen oldalán.

Aznap Rintarou - a felnőttek figyelmeztetése ellenére - lemaradt, amikor megpillantott egy mókust, majd követni kezdte. Mire bundás barátja eltűnt egy fa odújában, a fiú túl messzire került a többiektől. Ijedten fordult körbe-körbe, tekintetével, majd remegő hangjával kutatva egy emberi lény után. Ám nem jött senki. Aztán mégis csak válasz érkezett, a hang mély volt, dühös, félelmetes és különös, mintha a föld gyomrából szólt volna. Rintarout rettegéssel töltötték el szavai. A hegy szelleme beszélt hozzá, aki gyűlölte az embereket, mert tönkre fogják tenni a földet. Azt akarta, hogy elmenjenek.

- Ha nem tűntök el, megöllek titeket! - dörrent a fiúra.

Ekkor megjelent néhány szellem, áttetsző ruhájukon jég csilingelt, ahogy körötte táncoltak egyre szűkölő körökben. Rintarou már nem csak a félelemtől reszketett. Aztán mikor már nem érezte tagjait és álmosság vett erőt rajta, a jégszörnyetegek hirtelen szétrebbentek. Egy még szörnyűbb alak tűnt fel előtte. Egész teste világított, narancs és vörös nyalábok ölelték körül, melyek folyamatosan mozogtak és meleget árasztottak. Rintarout vonzotta ez a meleg, így megpróbált közelebb húzódni hozzá, azonban átfagyott lábaival megbotlott és arccal a hóra borult.

Amikor felnézett, a lény már merőben másképp festett. Felé nyújtotta karmos, vöröslő és furcsán csillogó kezét, melyen néhol a halakéhoz hasonló pikkelyeket látott. Szeme sárgán villogott és ijesztő volt a benne függő egyenes fekete vonallal. Haja hosszú volt, és olyan vörös, mint egyes falevelek ősszel. Fülei hosszúak, hegyesek, akár a dárda, amivel a férfiak vadásznak. Homlokán pedig két hosszabb, két rövidebb kinövés volt, olyasminek tűnt, mint a szarvasok agancsa, csak nem ágazott szét.

- Miért nem kaptál el az előbb, ha most segíteni akarsz? - kérdezte Rintarou sértődötten.

Az ismeretlen mosolyogva elkapta karját és talpra állította.

- Mert megégettelek volna. Érezted a meleget, nem? Láttad a lángokat. Az a tűz, ami veszélyes, bár ebben a hidegben meg is menthet.

Az idegen, aki Rintarouval érkezett a faluba a Sárkányember volt, a tűz őrzője. Azon a télen ő mentette meg őseinket a haragvó hegy szellemétől. A nevét sosem árulta el, de megtanította őket mindenre a tűzzel kapcsolatban.

A hegy mérge nem múlt el a tél végeztével, sőt minden egyes évvel csak erősebb lett. Néhány év múltán szörnyetegei, ezúttal éjnél feketébb árnyak formájában, már nyáron is zaklatták a falu népét, akiket a tűz megszerzése óta képtelen volt télen bántani.

Bár a Sárkányember figyelmeztette őket a tűz veszélyességére, az egyensúly megőrzésének fontosságára, valamint arra, hogy ezek az árnyak nem tudnak minket megölni, egyre többen vélték úgy, az a legjobb, ha nyáron is tüzeket gyújtanak és éjjel lángoló ágakkal a kézben közlekednek. Ezzel azonban megszegték a természet törvényeit és kihívták maguk ellen a sorsot.

Egy éjjel az erdő lángra kapott, s a tűz ami addig élet volt és biztonság, a halál arcává változott, kitátott szájává, mely mindent felemészt. Ez volt az egyetlen hely, mely nem égett le; ide vezette őket az újra felbukkanó Sárkányember, azóta itt születünk és itt halunk meg. A hegy ugyanis még mindig haragszik ránk, amiért megöltük erdejét. Megátkozott, így többé nem léphetünk e ragyogó fák körén kívülre.

A mese végeztével sok mindent szerettem volna mondani: hogy érthetetlen bezárkózásuk, hisz minden más ember is ismeri és használja a tüzet, sőt rengetegen használják pusztításra erejét. Hogy ha egy erdőben tűz is keletkezik, az újjáéled idővel, hogy olykor maga a természet okozza a tűzvészt, még ha ritkábban is, mint az ember. Ám képtelen voltam megszólalni. Eltátottam a szám, ajkaimmal megformáltam a szavakat, legalábbis én így éreztem, mégis a hangom nyomtalanul elveszett. Majd forróság öntött el, szédülni kezdtem, és végül elájultam.

Amint ismét visszanyertem öntudatom, az ösvényen feküdtem, felettem fekete fák magasodtak, majd egy arc nézett le rám, pontosan úgy festett, amilyennek a Sárkányembert leírták. Elvigyorodott.

- Á, az uraság felébredt!

Felültem és csak pislogtam e jelenésre némán.

- Furcsák vagytok ti emberek. Te például úgy tartod, a tudni vágyás bajt hoz rátok, s lám, mégis itt vagy!

Nem tudtam, mit is mondhatnék; még mindig szédelegtem.

- Jó régóta próbálom már eldönteni, vajon szánni való, bugyuta lények vagytok vagy velejéig gonosz, okos kis szörnyetegek, de még mindig nem tudok rájönni.

- Hát ez igazán hízelgő - találtam meg végre hangom.

- Te vittél oda és hoztál vissza? - kérdeztem.

A Sárkányember (ámbátor szavai alapján mégse ember) bólintott.

- Miért nem tudtam megszólalni? Miért vannak ott és... - megakadtam. Nem tudtam megfogalmazni kérdésem. Gondolataim úgy tolakodtak elém, mint egy csapat éhes kölyök.

Felnevetett.

- Ha nem látnálak, akkor is tudnám, hogy ember vagy. A hegy szelleme - ahogy ők nevezik, az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél - valóban nem kedvelte az emberi lényeket. Ez az erdő figyelmeztetés, bűnök emlékeztetője. Az Ezüst-erdő csak azért maradt épen, mert az egy kráter, tele egy másféle földdel. Azért tudtak oda menekülni, mert ott nincs hatalma, bár... - itt elnémult, aztán legyintett. - Mindegy. Azok az emberek pedig már nem élnek, röghöz kötött lelkek csupán. Miattuk fénylik az erdő. Így próbálják az élőket odacsalogatni. Hogy ne tűnjenek el végleg, alkalomadtán megcsapolják a te életerődet például. Ezért ájultál el.

Meghökkentem.

- Akkor minek vittél oda? - nyögtem ki nagy nehezen.

Megvonta vállát.

- Nem az én dolgom eldönteni, melyik életnek mennyi az értéke. Ők is léteznek, még ha nem is úgy, mint te. És csakhogy megnyugodj, sosem hagyjuk, hogy túl sokat egyenek és megöljenek valakit.

Nem is tudom, miért, de feldühödtem.

- Hiszen beleavatkozol a végzetbe! - kiáltottam fel.

Ő kifejezéstelen arccal meredt rám, majd fejét ingatta.

- Miért te talán tudod, mi az? Tudod, mi a világ rendje? Ne válaszolj! Tudom, hogy ezt hiszitek.

Ezután egy könyvecskét nyújtott felém.

- Tessék, leírhatod, ami történt, utána lekísérlek, és a könyvet visszaveszem, ahogy az emlékeid is erről a helyről. Amíg léteznek ők és e hegy ebben a formában, nem szabad tudnotok róla. Túl sok gondot okozott már így is a nagy igazságérzetetek vagy hogy is szeretitek nevezni.

[1] A történet egy régi noteszből származik, tulajdonosa ismeretlen. Furcsa mód a könyvben csak ez az egyetlen írás maradt olvasható. S. I.

[2] Nem tudjuk, hol találhatóak e helyek; egyetlen másik történet van, amelyben megemlítik e helyszíneket, ám az sem szolgál több információval. S. I.