Mindig éhes volt, mióta az eszét tudta. Mindig elkísérte az érzés, a hiány, a kínzó, az üresség, a betölthetetlen. Ez az éhség nem a gyomrát mardosta, hanem a lelkét, a pszichéjét, ha úgy tetszik.

Élénken emlékezett azokra a pillanatokra, amikor éhsége lecsapó tőrként hasított bele. Amikor a testvérét megölelték, de ő hiába várta, őt sosem ölelték meg. Amikor egy-egy közösségben mindenki melegen üdvözölte társait, azonban ő csak egy odavetett sziát, ha kapott. A megszámlálhatatlan alkalom, amikor ott állt kitárt karokkal, kitárt szívvel, ám ha oda is jött valaki, csak azért jött, hogy szórakozzon, vagy benyújtsa a számlát: szeretetet, törődést szeretnél? Akkor előtte legyél ez és ez, tedd meg ezt vagy azt. És ő azzá lett, megtette ezt és azt, mégis a végén az egyetlen melegség az arcán lefolyó könnyekből áradt.

Természetesen ő ezt így sosem tudta kifejezni, pláne nem gyerekfejjel, csak azt érezte, valami szörnyen hiányzik, hogy a benne fészkelő szomorúság mellkasát mardossa belülről.

Az éhező egyre kétségbeesetten keresi az élelmet, egyre hámlanak le róla gátlásai, mígnem már cirkuszi majomnak is beáll, csak hogy végre kapjon enni. Amit kap azonban csupán ideig-óráig elég, elég az éhenhalás ellen, de mégis oly kevés, mégis ott az űr. Tovább áll hát az éhező, vonszolja magát kihalt utcákon át, közönyös tömegen át. Aztán összecsuklanak alatta lábai…

Ő is keresett, megannyiszor nyújtotta ki a kezét, adta kölcsön a vállát, nyitotta meg elméjét, kinek mire volt szüksége, de a legtöbbször egyszerűen elfeledték, egyszer csak nem jöttek vissza. Ment hát tovább, meg-megállt, aztán többé nem indult el, a fájdalom a mellkasában térdre kényszerítette…

Ez az éhség még kegyetlenebb, mert aki ebbe belehal is, még mindig él, még mindig lélegzik.

Ha akad is egy jótevő, aki rálel egy éhezőre, olyanra, aki hosszú éveken át csak ezt ismerte, legyen bármily jólelkű, nem lesz egyszerű dolga. Az éhező félni fog, nem emlékszik rá, mi is az étel, és rosszul lesz tőle. Ha még oly sokat is fejlődik, még ha gyarapodni is kezd, menthetetlenül megtört benne valami, sosem lesz az az ember, aki az éhezés nélkül lehetett volna. Az, ami eltört benne, jobbára csak egy szikszalaggal összefércelt szakadékként él tovább. A szakadék két oldalán pedig ellentétes érzelmei néznek farkasszemet egymással: a vágy az ételre, az ölelésre, a szeretetre és a félelem mindezektől. Az eget ott belül pedig betölti az érzés:

(Nem tudod, hogyan kell szeretni.)

Kép: forrás a képen.