Ha jól emlékszem, akkor találkoztam először e jelenséggel, azzal, hogy valaki önkezével vet véget életének.

Gyerekként nyáron rendszerint egy-két hetet anyai nagyszüleimnél töltöttem. Ha szerencsém volt, egyedül, a szüleim nélkül. Az bizony maga volt a Paradicsom! Még úgy is, hogy ott is történtek szomorú, rossz dolgok, de egy sem rázott meg annyira, mint ez az eset, holott nagypapám sokat betegeskedett.

Az idő tájt 8 éves lehettem. Rögtön érkezésem másnapján gombóc nőtt a torkomban, remegés futotta el gyomromat, amikor észleltem a cica hiányát, pedig ha nem is jött ki a kertbe, akkor is láthattam mindennap, ahogy az ablakból szemléli a világot, mint egy gyönyörű, bölcs lény. Valahogy mindig is úgy hittem, a nyugodtan nézelődő macska a világ legbölcsebb teremtménye. A mai napig töretlenül imádom őket.

A szomszéd nénié volt; hatalmas, hosszú, szürke bundával és kék szemekkel. Mivel még délután sem láttam, megkérdeztem a nagyszüleimet. Akkor már annyira szorított valami rossz érzés, hogy elég halkan tettem fel kérdésem. Ezért nagyapám nem is hallotta és a maga vicces stílusában, teli szájjal mosolyogva tolta felém fülét, kezével tölcsért formálva körötte, mintha úgy begyűjthetné elkóborolt szótagjaim. Mamám, akinek jobb volt a hallása, leintette és megrázta fejét, majd felelt nekem.

- Elpusztult - nyomban hozzátette: - Öreg volt már, kicsim - és gyengéden megpaskolta kézfejem, amin meleg, nedves érzet maradt, hiába törölte meg kezét a konyharuhával.

Két nappal később lehetett, alighanem vasárnap, mert csak akkor nem volt nyitva a kisbolt a közelben, ahova a nagyi egyedül is elszalasztott egy-egy dologért, ami mellé mindig vehettem magamnak egy szelet csokit. Mama süteményt akart sütni nekem, de valamiből nem talált a kamrában. Jó tíz-tizenöt percig matatott, kotorászott odabent. A félig nyitva hagyott ajtón az a jellegzetes spájzszag áramlott ki. Ilyenekre is emlékszem abból az időből, ám arra, hogy mi volt az, amiért átküldött a szomszédba, arra nem. Dacára annak, hogy minden bizonnyal egész idő alatt azt ismételgettem magamban, hogy el ne felejtsem idegességemben. Már akkoriban is kitört a frász az ismeretlenekkel vagy egyszer látott emberekkel történő kapcsolatfelvételtől.

A kertkapu nappal mindig nyitva szokott lenni, ezt mondta a nagyi, azonban ahogy odaértem a bejárati ajtóhoz, észrevettem, hogy résnyire az is nyitva van. Összerándult a gyomrom. Kopogtattam egyszer, kétszer, hangosan csókolomot kiabáltam, de semmi válasz nem érkezett. Ekkor már remegtem, nem mintha sejtettem volna, mi vár rám. Azért féltem, mert dilemmába kerültem, nem tudtam mitévő legyek. Menjek vissza dolgom végezetlenül, vagy menjek be? Persze a nagyi nem szidott volna meg, mert nem hoztam, amit kért, ha egyszer nehézségbe ütköztem; ugyanakkor velem volt szüleim hangja, amint azt hajtogatják: szedd össze magad, ne legyél ilyen nyúlbéla!

Végül óvatosan belestem, majd halkan beóvakodtam. Aztán eszembe jutott, mondanom kellene valamit. Reszketeg hangomon ismételgettem: csókolom. Nyitva volt az ajtó - mondtam éppen ahogy a nappaliba értem. Hangom elhalt. A kanapén feküdt. Először azt hittem, alszik. Az igazságot csak később a nagyi mondta el. Én csak...

Fel akartam ébreszteni, hisz nem aludhat úgy, hogy minden tárva-nyitva van. Finoman többször megveregettem a karját, szólongattam, de semmi. Akkor egy pillanattal tovább ott hagytam a kezem. Hideg volt. Nem, nehogy azt higgyék, azért mentem el, mert összeraktam a képet. Nyugtalanságom hajtott, az érzés, valami nem jó. Nincs rendben - nagypapám szerint ezt a két szót fújtam csak, amikor rohantamban belefutottam az ő kertjükben.

Utána elég nagy felfordulás volt. Jöttek mentők meg rendőr is. Ő először nagyszüleimmel beszélt, aztán velem. Megkért, mondjam el, mi történt. Én elmondtam. A végén megkérdezte, biztos nem emlékszem még valamire? Akkor ugrott be, ahogy a kanapéhoz mentem, belerúgtam egy kicsi dobozba, begurult a bútor alá. (Közben ezt az egyik mentős meg is találta.)

Annak, amit most írok, jórészét már később a nagyszüleimtől hallottam, ám azt hiszem, akkoriban még nem értettem úgy, ahogyan ma. A nő, aki ötvenhét évesen egy tetemes adag altatóval vetett véget az életének, a halálban lelte meg a megnyugvást, ha meglelte. Élete kezdetétől megannyi sorscsapás nevelgette örökös nyugtalanságát, félelmét a jövőtől. Alkoholista apa, egy anya, aki megvetette, mert ahhoz, hogy boldoguljanak egyik gyerekét örökbe kellett adnia (ez régen vidéken bevett szokásnak számított), és az persze imádott fia lett, mert lányt nem akartak. Örökös veszekedések, verések, később az első férjétől is, akihez a szülői házból menekült. Ő viszonylag korán elhunyt, életének egy kocsmai verekedés lett utolsó állomása házasságuk hatodik évében.

A második férje jó ember volt, csak épp jöttek a vetélések gyerek helyett, férje balesete. Aztán sokáig semmi, de addigra ő már az a nő volt, aki rettegett a holnaptól, annál jobban, minél csendesebb volt a tegnap és a ma. Nem ismerte a csöndet, a valódit, csak azt, ami a vihart előzi meg, amelyben ott bujkál a villám szikrája, melyben az ég szája feltárul, hogy koszos felhőfogai közül mennydörgés rontson elő. Másfél évvel halála előtt eltávozott férje, utána a macska tartotta benne a lelket, de miután az is meghalt, már nem volt senki, akinek hiányozna... hát elindult a megnyugvás keresésére.

Azt biztosan tudom, már akkor felsejlett előttem félelmünk rokonsága. Azóta csak jobban megismertem ezt az érzést. Ezt a nyugtalanságot, ezt a nyomasztó, fullasztó csendet, és azt, amikor a nyugodt időben hirtelen rád tör a szorongás, amiért egy ideig nem éreztél nyugtalanságot, mert ez rossz ómen, mert annyiszor volt már, hogy ilyenkor újból lesújtott a vihar, amire számítanod kellett volna. Ismerem jól ezt a félelmet, bár én az életben keresem a megnyugvást... még.

kép: https://www.facebook.com/relaxitsonlyart/photos/a.960247200745680/383659958404410/?type=1&theater