Elakadt a lélegzetem abban a pillanatban, ahogy megtörtént. Éppen az autóban ültem, útban az állateledeles bolt felé, hogy feltankoljak macskakajából egy időre. Az egyik percben még a kissé sápadt, téli délután napfényében megmártózó, teljességgel hétköznapi világ szokásos főúti forgalmában haladtam, aztán ahogy az óramutató kattan egyet, jelezve a perc elmúltát, a világot is átkapcsolták köröttem.

Sötét lett, de nem egy szép, tiszta éj sötétje, hanem ködpamacsoktól maszatos sötét, melyet a városok és autók mesterséges fénye pocsékul kikevert színekkel árnyal. A tereptárgyakat, növényzetet, a többi autót alig lehetett kivenni, viszont a benne ülő embereket tisztán láthattam, pontosabban a mély fekete sziluettjüket, melyben fényes szálak szőtte láng világlott, és belőle izzó vagy rideg fémláncszemek sora nőtt ki. Minden, az egész égbolt, az út aszfaltja tele lett gyászosan csörgő, apokaliptikus látványt nyújtó, végtelenbe nyúló láncokkal.

Ezek után talán már nem is annyira meghökkentő kijelentésem: elakadt a lélegzetem, és ez nem csupán úgy értendő, hogy nem jutott levegő a tüdőmbe, szellemileg is megdermedtem a sokktól, és csak a rutinom és a jól ismert útvonal lehetett az oka, mégiscsak egyben, rendben megérkeztem az áruházkomplexum parkolójába, igaz, ebben az új szürreális valóságban.

- Ez ugyanaz a valóság - szólalt meg mögöttem, amint kissé tétovázva kiszálltam a kocsiból. Persze, az ütő is megállt bennem, alig fogtam fel, amit hozzáfűzött. - Csak egy más szűrőn keresztül.

Szóval, megint ő buherált a fejemmel.

- Megtennéd, hogy nem éppen közlekedés közben állítod át az agyam valóságérzékelő paramétereit? - morrantam rá és szembefordultam vele, de csak hűlt helyét leltem, majd meghallottam hangját ismét mögülem. Most szórakozik velem?

- Nem szabad az én lelkemet látnod, azt nem tudnád feldolgozni.

- Mert ezt - itt teátrálisan kitártam karom a zsúfolt parkoló felé - fel tudom dolgozni? - kérdésem nyilván csak költői volt, de meglehetősen frusztrált újabb kéretlen akciója. - Egyáltalán mit kezdjek én ezeknek az embereknek a lelkével? És mi ez a rengeteg lánc? - ezúttal már vártam választ kérdéseimre, ám le lettem ejtve, csak valami őrjítő állandósult mormolás hallatszott körülöttem.

Hosszút, keserveset sóhajtok, mert amíg ez a szűrő van fent elmémen, addig nemigen fogom megkülönböztetni egymástól a polcon sorakozó macskakaják foltjait, pedig megvesz az isten hidege és semmi másra nem vágyom, mint hazaérni és egy teával a kezemben beburkolózni egy pokrócba és félbehagyott olvasmányom világába.

Nincs mit tenni, körülnézek hát figyelmesen. Szombat van, tömeg, pufók kabátba bujtatott testek sziluettjei jönnek-mennek. A fénylő szőttes lángok úsznak a levegőben, húzzák magukkal láncaik, és szikrák pattannak ki belőlük több-kevesebb intenzitással. Akadnak szürke, lomha, ritka szikrák, egy-egy színben pompázók és nagyon kevés, amelyek ugyanabból a lángból fakadnak, de megannyi árnyalatot öltenek. Utóbbi kelti fel igazán érdeklődésemet, főleg miután rájövök, e lángokból nem törnek elő láncok, helyettük hajszálvékony fonalak tekerednek elő és tűnnek a semmibe.

Az egyik ilyen alak után indulok, fel sem fogom, csak akkor tudatosul bennem bizarr tettem, amikor becsapódik előttem a női mosdó ajtaja.

- Mi a fenéért csinálom én ezt? - motyogom magam elé.

 - A lelked felszabadítására törekszel - feleli ő.

Immár teljes életnagyságban áll előttem a teljesen normális világ teljesen normális áruházi folyosóján. Direkt nem reagálok, bosszúból a kis közjátékért, elsétálok mellette, hogy végre elintézhessem, amiért jöttem. Természetesen nem tágít, kicsivel a padló felett lebegve lépést tart velem, és szavak nélkül szuggerál.

- Szóval kibököd? - kérdem, miután beérünk az egész kihalt állateledeles üzletbe. Ketten lézengenek odabent csak rajtam kívül, ők is a kutyakajás polcok közt.

- Mit? - kérdez vissza ártatlan képpel.

- Hogy mi volt ez a buddhista pokol verzió világ - felelem fojtott hangon.

- Ez a valóság - állítja teljes meggyőződéssel, amire csak egy gúnyos aha hagyja el számat, ezt szokása szerint ignorálja, és a polc előtt guggolva, a keze ügyébe eső tasakokat babrálva folytatja: - Vágyak, hiányok, a test és elme, psziché korlátainak gyűlölete, el nem fogadása, tudatlanságuk vagy még inkább figyelmetlenségük önnön valójukkal kapcsolatban, ezekből állnak azok a láncok. Vannak, akik tudatában sincsenek rabságuknak, szintén számottevő azok száma, akik érzik láncaik, de képtelenek szabadulni, mert nem tudják, mik is azok pontosan, s amíg ezt nem tudják, kudarcra vannak ítélve. És amint láttad, vannak a kevesek - sajnos - akik szép lassan felszabadultak.

- És a fonalak?

- Amint mondtam, minden e világban élő léleknek vannak korlátai, azok az elfogadott korlátok, amelyek már nem fájdalmasak többé és nem nehezek, rugalmatlanok, mint a láncok.

- Remek, és  mi...

Miért  volt olyan sürgős ez, hogy most és azonnal kellett látnom - kérdeném, ha nem a már ismerős eladó állna az orrom előtt bazsalyogva:

- Segíthetek?

Mosolyt öltök, reményeim szerint természetest és elhadarok egy nem, köszönömöt, miközben arra gondolok, ki tudja, mit látott, hallott ez a fickó...

Aki helyett ismét őt látom.

- Ez is egy lánc - nyilatkozza.

- Mi?

- Hogy aggaszt mit gondol.

- Vagy csak szeretnék nem úgy festeni, mint egy sült bolond, aki csak azért nincs bezárva, mert már nincs hová - tromfolom le suttogva és ott hagyom. Per pillanat nem érzem magam s az időt alkalmasnak a következő Buddhává változáshoz.