A kagyló már kis korában megtanulta az idősebbektől, hogy mivel testük puha és rendkívül sérülékeny, ezért gondosan tartsa zárva kemény héját és étkezésnél is csak résnyire nyissa ki. Megtanulta, hogy háza páncél, ami védi életét, és nemcsak kemény, csúszós is, hogy el ne kaphassák. A kis kagyló szorgalmasan és szigorúan betartotta a szabályokat, így egyre nőtt életben töltött napjainak száma.

Azonban egy napon szörnyűség történt, egyik testvére dühében amiért étkezéskor követte, merthogy ez a testvér igen falánk volt s magának akart mindent, kemény héjával felverte az iszapot s abból egy homokszem a kis kagyló testébe fúródott. A kis kagyló a testvér fenyegetésének hatására nem mert szólni senkinek, csak hordozta magában a kínokat okozó homokszemet nap nap után. Bár próbált szabadulni tőle, sehogyan se sikerült.

Így aztán egy nap, amikor nem érezte a homokszem okozta szúró fájdalmat, igen meglepődött. Majd azt látta és érezte, a szemcse helyén egy sima, gömbölyű, fehér-ezüstös dolog nőtt. Ettől teljesen összezavarodott, nem értette, mi történt vele. Amikor pedig a furcsa gömbbe zárt homokszem megszólalt, annyira megrémült, hogy nem is figyelt szavaira. Kétségbeesetten kezdett kutatni segítség után, ám kagylótársaihoz nem mert menni, így hosszú-hosszú ideig vándorolt.

Útja végül egy barlangba vezette, amibe a tenger betört. Ott találkozott egy emberrel, egy idősebb nővel, aki látva a kimerült kis kagylót megkérdezte, mi a baja. A kis kagyló elpanaszolta neki a testvére gonoszságát, a fájdalmát, és a furcsaságot, amit a homokszem okozott. A nő erre megkérte, engedje, hogy megnézze azt a különös gömböt. A kis kagyló félve, de kinyitotta házát, feltárva az aprócska gyöngyöt, melyben ott lapult a homokszem. A nő a füléhez emelte a kagylót és csak hallgatott, majd megszólalt:

- Figyelj a hangjára, kagylócska, és megérted, egy igazi kincsed van!

A kagyló úgy tett, ahogy az ember mondta, és ráébredt, a homokszem, amit teste vont körbe a gömbbel, hangot kapott tőle, s így elmesélhette a történeteket, melynek szemtanúja volt élete során. A mese által teljesen megbűvölt kis kagyló szerette volna meghálálni a nőnek segítségét, azonban nem volt semmije, amit adhatna, és ez elszomorította, aztán eszébe jutott a nő arcának ragyogása miközben a gyöngyből jövő hangot hallgatta, ezért végül neki ajándékozta azt.

A kis kagyló eztán annak szentelte napjait, hogy fájdalmak árán, de újabb és újabb mesélő homokszemnek adjon hangot, amiket a mese végeztével a nőnek adott, aki hazavitte őket és ott leírta meséjüket, hogy mások is megismerhessék őket.

A második vagy harmadik alkalommal viszont a falánk testvér követte őt, idegesítette ugyanis, hogy a kis kagyló fájdalmai ellenére láthatóan boldog volt, tudni akarta, mitől van ez. Mikor rájött a gyönggyé váló homokszem titkára, eldöntötte, ő még szebbet készít és az övét nem egy koszos öregasszony fogja a zsebébe dugdosni. Ebbéli elhatározását persze szétkürtölte társai közt is, hogy majdan csodájára járjanak.

Hiába figyelmeztette a kis kagyló, aki a nőtől és a mesékből tudta, milyen kegyetlenek s gonoszak is lehetnek az emberek, a testvér végrehajtotta tervét, s amikor elkészült gyöngye, a tengerpartra ment, hogy megvillantsa az ott sétáló embereknek, azok közül aztán többen megragadták őt, és a gyöngyért való dulakodás közben szétzúzták héját, őt magát halálra taposták.

Ezután úgy tűnt, társuk halála elég elrettentő példa volt a testvér tervétől izgatott kagylók számára, így a kis kagyló megnyugodott. Ám ez csupán addig tartott, mígnem a kagylók közt elterjedt a hír, a gyászos véget ért testvér gyöngyét egy gyönyörű lány nyakában látták viszont. A hírre aztán egyre többen úgy vélték, egy ilyen eredményért megéri életüket áldozniuk, hisz ez mégiscsak jobb, mint eltűrni a fájdalmat azért, hogy aztán kincsük egy vénség zsebében végezze.

A kis kagyló végtelenül elkeseredett ezt látva, mérhetetlen szomorúságán csak az tudott enyhíteni, amikor a homokszemek meséit gyűjtögető nő elhozta lányát és annak barátait, akiket boldoggá tettek a mesék, melyek az ő gyöngyein keresztül hangzottak el.