Bő negyedóra múltán végzek a festéssel; annyiban is hagyom mára a dolgot, elvégre péntek van, vásárolnom kellene, és nemcsak Shiro járkál fel-alá, Öreg is fészkelődik a kínaiból kiszedett zöldségek felett. Amint megállok mellette, felnéz rám, épp csak egy pillanatra látom kékeszöld tekintetét.

Megkérdem:

- Hova menjünk, Ji?

- Venni néhány dolgot - feleli, és előszed egy apró, összegyűrögetett cetlit a zsebéből.

Fogalmam sincs, mi áll rajta, olyan apró írása. Böngészi egy darabig, majd annyit mond:

- A belváros jó.

- Vettem, akkor először kiteszünk téged ott.

- Juhé, végre! - kiáltja boldogan ugrálva Shiro és elsprintel az autóhoz kisebb szélvészt keltve.

Kifizetem Öreget, összeszedem a cuccaim és csatlakozunk a kocsi mellett toporgó minimukihoz.

Újabb negyedóra és leparkolhatom ezt a dögautót jól megszokott helyén. A ház felé baktatunk, Ayaka kerekezik velünk szembe, enyhe riadalommal arcán, meg sem áll, kicsit lelassít, míg elhadar három mondatot felénk elég hangosan ahhoz, hogy a fél utca hallja.

- Elfelejtettem a jógát! Késésben vagyok. Őfelsége éhen maradt.

- Neked is szia - morgom utána fél hangosan, de meghallja, mert fél kezét feltéve integet röviden, majd eltűnik a kanyarban.

Elmorfondírozom ezen a jógán. Tsukiko rendszeres reggeli rituáléjának részét képezte, egyszer megpróbált rávenni, hogy csatlakozzam, az volt az első és utolsó tíz percem a műfajban, bőven elég nekem heti kétszer futni, és jóval egyszerűbb is. Egyébként is ki lehet kergetni a világból az összes ilyen  spirituális, ezoterikus maszlaggal, igen, annak ellenére, hogy byakuren vagyok. Ezért javasoltam akkor még barátnőmnek, hogy menjen inkább órára, ott biztos lel magának lelkitársat a hobbijához, amit ő kerek perec elutasított. Mindig otthon jógázott, nem akarta, hogy mások lássák, ahogy küszködik. Ami neki küszködés volt, az nekem hihetetlennek tűnt és biztos nincs olyan isten, hogy én mint földi halandó utána csináljam.

Dacára annak, hogy egyikünk sem kimondottan társasági lény, a lányunk kilencvenkilenc százalékban extrovertált, majdnem mindenhez társaság kell neki, ha máshogy nem, online. Ú, hogy azért is mennyi fojtott sutyorgás, tizedkézből visszajutott nyelvköszörülés volt jutalmunk szülőként, amiért mi legtöbbször csak leadtuk Ayakát a kirándulásokra, zsúrokra. Én extra adagot kaptam ebből, mivel a kötelező mennyiséget a szülői közösségi életben Tsukiko teljesítette ritka kivételektől eltekintve; voltam hímsoviniszta disznótól, mocskos, lusta, kizsákmányoló férfin át minden.

Ha leányom nem mondja, hogy a macska nem evett, akkor is tudnám; amint belépünk, ott ül az előtérben alig két méterre az ajtótól és szemrehányóan megnéz magának, aztán elvetődik a földön és tekeregve üdvözöl, tán abban a reményben, így hamarabb kap kaját. Nem mintha nem lenne ott a száraz ropis tálja még félig tele, néhány szem kiszórva mellette, minden bizonnyal éhes volt a járólap is.

Mire leveszem a cipőt, Shiro már a nappaliba tartana, ha nem akarná a kajakövetelő táncát előadó fenség elgáncsolni. Miután kis híján hasra esik benne, a konyha felé veszi az irányt és a hűtőben kutakodik, majd közli az őt mint istenséget bámuló macskával:

- Nincsen kaja, feneség!

Kisegítem, előveszek egy új tasakot a szekrényből és a kezébe nyomom. Érdekes mód Őfelsége őt nem akarja szervírozás közben eltaknyoltatni, olyan szépen megy mellette, akár egy egyszemélyes díszkíséret. Ez és a reggeli ragaszkodása elgondolkodtat, lehet, hogy a macskák szeretik a démonokat? Minimuki rögvest kész a szellemes válasszal, bár valószínűleg komolyan gondolja:

- Talán ő is egy démon.

Nem tagadhatom, szórakoztat Shiro keresetlen őszintesége, akárcsak a lányomé, akkor is, ha időnként kellemetlen. Bár kicsit fúrja most az oldalam, mi is lehet az oka a rendkívüli pszichómókus látogatásnak, tudom, majd előáll vele, ha úgy gondolja. Faggatni teljesen felesleges, én se feleltem sosem rendesen és igazat ilyenkor, sőt kifejezetten idegesített, mert nem az jutott eszembe róla, hogy aggódnak vagy tényleg érdeklődnek, hanem az, hogy visszafognak, ellenőriznek, holott én már nem vagyok gyerek. Bizonyos szempontból a kamaszkornak is megvan a maga logikája, csak ez nem nagyon találkozik a felnőttekével.

Cirka húsz perccel később megjegyzem magamban, lehet, újra kell gondolnom Shiro esetében az őszinteséget?

Éppen az Ayaka által rám hagyott cetliről szerzem be a dolgokat, keresem megszokott mosószerünket és öblítőnket, miután a minimukival végigvettük a zöldségek sorát és megállapíthattam, mi tetszik kényes széldémon ízlésének, majd ő elmászkált, bár mindig látótávban maradt, mivel a többi áru nem tartozott érdekeltségébe.

Egyszer csak hallom, hogy egy nő azon az idegborzoló, gügyögő hangon, túl hangsúlyozva kérdezi:

- Te szegény kisfiú, egyedül hagytak?

Oldalra sandítok, jól éreztem, az ismerős hang egy az utcánkban lakó negyvenes nőhöz tartozott, a nevét mindig elfelejtem, mellette álldogál unott, kamasz fia és egy másik nő, szintén negyvenes lehet, és természetesen Shirót bámulják, aki, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne, közli:

- Nem vagyok kisfiú, széldémon vagyok.

Na, itt teszem fel magamban azt a bizonyos kérdést, bár közben elmosolyodom a nők rökönyét látva, majd az egyik kínosan nevetgélve igyekszik megoldani a számára érthetetlen választ:

- Nem is tudtam, hogy farsang van!

A kamasz erre odaszúrja mutáló hangján:

- Mert nincs is.

Szülőanyja szúrós tekintettel jutalmazza, aztán lehajol a minimukihoz. Itt elvesztem a vizuálisadást, mert szemem sarkából végre-valahára megpillantom azt az átkozott mosószert, amit eleddig kutattam, csak hallom a kérdést:

- Szóval hol vannak a szüleid?

Esélyem sincs reagálni.

- A Pokolban - feleli Shiro.

Kibukik belőlem a röhögés, rögtön vissza is nyelem, de látom, a kamasz poronty is vigyorog, élvezi, ahogy ez a tökmag szórakozik anyukával. Fergeteges, azért közbelépek és megnyugtatom a csoportosulást:

- Velem van.

Azzal tova is libbenünk legalább két sorral, az öblítőért inkább később visszanézek.

Nemsokáig van nyugtom tőlük, alig három perccel később, hallom, ahogy a két nő már járatja a pletykaüzemmódot, ki másról, mint rólam. Az ismerős éppen a feleségem és fiam autóbalesetét ecsetelhette, mert először a másik nő sápítását hallani: ó, a szerencsétlen!

- A lányának rosszabb - érkezik a kontra, majd a magyarázat:- Egy ilyen apával? Ezt a kölyköt biztos pótléknak szerezte, az ég tudja honnét.

- Ne mondd!

- Annyira kellett neki egy fiú, hogy a felesége kétszer elvetélt, de még utána is próbálkoztak...

- Szegény lány!

Mivel közelednek gyorsan elslisszolok, amúgy is megvan a rizs meg a spagetti. Semmi kedvem az ilyenekhez, Tsukiko valahogy úgy reagálna: Szegény te, akinek annyira nincs saját élete, hogy kénytelen a másét magára ölteni! Mindezt persze hasonló affektált sóhajtozásként adná elő, miként a másik. Én azonban inkább nem szeretnék semmiféle kontaktust idiótákkal, rosszindulatú idiótákkal még kevésbé, úgyis azt hisz, amit akar, ettől mi sem tántorítja el.

Alig leplezett iszkolásom közben a minimukiba botlom, tágra nyílt szürke szemei az arcomat pásztázzák, majd kiböki a kérdését:

- Egy fiú jobb, mint egy lány?

- Nem.

- Szerintük igen - motyogja.

Közben visszatérünk a mosórészlegre öblítőért.

- Azért mondják, hogy neked jobban kellett egy fiú?

- Azt hiszem, fején találtad a szöget.

- Nem értem.

- Igazad lehet - fogalmazom át válaszom, és az öblítőt is kipipálom a listán.

- Hmmm... még mindig nem értem. Szóval azt gondolja, te ő vagy?

Beletelik egy kis időbe, mire választ fogalmazok, mert azon is töröm a fejem, merre lehetnek az elemek. Kezd gyanúm beigazolódni, ami még a boltba belépéskor ütötte fel fejét, már megint átrendeztek.

- Gondolja? Nem hiszem, hogy ez ennyire tudatos, sokan ezt anélkül csinálják - látom nem fogja az adást. - Mint a levegővétel, ha nem gondolsz rá, akkor is automatikusan lélegzel.

Ez úgy két percre lefoglalja, légzésére koncentrál, de olyannyira, hogy a végén a közelünkben felakasztott termékeket is megmozgatja, megzörgeti légvételének intenzitása. Mondjuk ennek köszönhetően teljesen véletlenül felfedezem az elemeket, amelyeknek keresését már épp feladtam. Ayaka listájáról tehát minden megvan, már csak pár dolog van hátra.

A hentespultnál állunk, várva a kiszolgálóra, amikor a feltűnően csendes Shiro egyszer csak elég hangosan megkérdi:

- Akkor ti nem akartatok fiút?

Természetesen ekkor jelenik meg a kiszolgáló hölgyemény és végig úgy néz rám, akár a véresrongyra, amíg mogorva arccal kiszolgál. Nem mondhatom, hogy ismeretlen a szituáció, Ayaka és Osamu is tett már fel nekünk hasonlóan jól időzített és félreérthető kérdést.

Mindegy volt nekünk a gyerekek neme, emlékszem, amikor először szóba került köztünk a téma, rögvest egy hullámhosszon voltunk, mindketten két gyereket szerettünk volna, de sosem merült fel bennünk ilyesmi, hogy egy fiú, egy lány, igazából Tsukiko mindkét alkalommal ragaszkodott hozzá, hogy csak a szülés után derüljön ki a gyerek neme. Azóta is az egyik titkom, hogy Ayaka esetében valamikor a hatodik hónap környékén a doki asszisztense elszólta magát nekem, láthatóan felvillanyozta látványunk. Pedig húzós időszak volt az nekünk, mindketten 22 évesek voltunk, terveink szerint vártunk volna még három-négy évet, főleg mert nem szilárdultak meg még a munkánk körülményei. Tsukiko halálsápadt volt, amikor bejelentette. Igazából Osamunál is ez volt, az talán még meredekebbre sikerült, mert előtte megjártuk a poklot, a házasságunk hullámvölgybe került.

Ayaka születése után megegyeztünk, kombinált védekezést alkalmazunk, hogy a kijelölt három évig ne történjen ilyesmi. Ez sikerült is, de ami utána következett az eléggé megtaposott mindkettőnket. A negyedik évben Tsukiko tizenhárom hetes terhessége vetéléssel végződött. Akkoriban engem jobban megviselt a dolog, mint őt, ő a kötelező pihenő után rögtön újra próbálkozni akart. Kétszer nézett rám egész kapcsolatunk alatt olyan gyilkos szemekkel, hogy tényleg meg is tudott volna ölni, az első ekkoriban volt, amikor én automatikusan gumit húztam. Utána három napig a kanapén aludtam, mire lenyugodtak a kedélyek annyira, hogy megbeszéljük a dolgot.

Bő egy évvel később, majd' hat hónaposan Tsukiko újra elvetélt, akkor derült fény endometriózisára, ami valószínűleg Ayaka születése után alakult ki nála. Megfordult a dolog, most nekem kellett őt támogatnom, de jó pár hónapig nem volt képes feldolgozni, amin cseppet sem csodálkoztam. Később sem forszíroztam egy újabb terhességet, inkább megrémített a gondolat, annyira, hogy észrevétlenül is elkönyveltem, nem lesz több, és minden ezzel kapcsolatos tény felett elsuhantam.

Két év után Tsukiko egyszer csak robbant, én meg értetlenül álltam előtte, még egy hétre vissza is ment a szüleihez. Felnőtt életemben sosem kértem segítséget anyámtól, azt az egy alkalmat kivéve. Ő csak kinyilatkoztatta, tökfej vagyok, bár legalább jószívű, Tsukiko nyilván szeretne még egy gyereket, én meg elsiklottam a jelei felett féltésem miatt. Anyámnak ritkán nincs igaza, akkor is pontosan tudta, mi a helyzet.

Végül is kalandosan, de eljutottunk Osamu megfoganásáig, igaz, a születéséig rengeteg álmatlan éjszakám volt, akkor szoktam rá a dokumentum- és természetfilmekre, miután végigolvastam a Háború és békét. Életemben nem voltam annyira megkönnyebülve, mint amikor közölték a kicsi megszületett, mindketten jól vannak.

Most pedig ismét torkon ragad a fájdalom, hogy hat évvel később már egyikük sincs itt velem.

- Mi a baj, kisember?

Ez a kérdés térít magamhoz a kassza előtt kígyózó, szokásos péntek kora esti sorban állva. Előttünk egy kamasz lány, lehetne Ayaka is, éppoly gonddal fordul Shiro felé, aki az én kezemért nyúl, és rögtön visszavág:

- Nem vagyok... - itt rám emeli tekintetét, arca könnyes. - kicsi!

- Ó, oké! - feleli a lány és ő is rám pillant. - Bocsánat - szabadkozik, bár fogalmam sincs miért, így csak biccentek.

Leguggolok és magamhoz ölelem a minimukit.

- Ne haragudj, megfeledkeztem az érzékeny antennádról - suttogom neki.

- Nem értem - motyogja ő és hozzáteszi a szemét törölgetve, közben az arcomba könyökölve. - De ez a test tényleg borzalmos.

A lány egy zsepit nyújt felé, elveszem és megköszönöm. Shiro kikapja kezemből, mint akinek most ugrik be mire is való az, és trombitálva, enyhe szellőt keltve kifújja orrát.

- Bocsánat, Ön Ayaka apukája, igaz? - kérdi hirtelen a lány.

- Igen - felelem szűkszavúan, kicsit félek, mi következik.

- Talán nem emlékszik rám, Ayaka barátnője vagyok, Suzuki Haruka.

Jobban megnézve felismerem, és kicsit szégyellem magam, hogy előtte nem tettem.

- Ne haragudj! Persze. Csak elbambultam.

Az az igazság, hogy vagy három éve láttam utoljára, de lehet, hogy a temetésen is ott volt.

- Megnőttél. Minden rendben? Édesanyád jól van?

Haruka bólint.

- Köszönöm, jól vagyunk - itt lehorgasztja egy pillanatra fejét, láthatóan zavarban van.

- Tudja... mmm... én és Ayaka már más osztályban vagyunk... Lehet még jobban megharagszik majd rám... a minap az egyik lány hát borzalmas dolgokat mondott, nem tudom, hogy jött, de azt mondta, hogy maga azért nem sír a felesége után, mert igazából biztos nem szerette és van valaki más, csak Ayaka nem tud róla. Ayaka pofon vágta, ezért elküldték az iskola tanácsadóhoz. Nem tudom, ott mi volt, de később elkísértem őt a tanáriba, az osztályfőnökhöz. Véletlenül hallottuk meg, ahogy a tanácsadó azt mondja neki, hogy nem jó az, ami maguknál van, hogy Ayakát tönkreteszi, hogy az apja nem kezelteti magát. Én mondtam neki, hogy ne húzza fel magát és nem igaz, amit a tanácsadó mond, hisz nem is ért hozzá, egyébként is elég rosszindulatú... ő most még rám is haragszik. Én...

Csak a fejére teszem kezem, hogy megnyugtassam, majd mikor már rám figyel, mosolyogva megköszönöm. Tudom, legalábbis sejtem, miért akarta elmondani.

- Ne aggódj, rendben lesz! Nem tudtam erről, de így már értem, miért megy ma soron kívül a pszichológushoz.

Erre felragyog arca.

- Örülök - mondja.

Mondanám én is, ám már azon jár az agyam, honnan jött neki, hogy pofon vágjon valakit? Tsukiko már annak idején megmondta, hogy a kamasz lányok igen kegyetlenek tudnak lenni, erre amit most hallottam viszont nem vagyok felkészülve semmilyen mértékben. Arra még kevésbé, hogy mi a túrót mondjak a lányomnak, mikor őszintén megértem, hogy pofon vágta, annak idején nekem is volt részem pár verekedésben, de mégse sugallhatom azt, hogy jól tette. Azon meg se lepődöm, hogy nem mondta el nekem, én se tettem annak idején, bár mi srácok az ilyesmit sose a suliban csináltuk. Azt ellenben nem tudom hová tenni, hogy lett ebből az egészből aztán az, hogy én lettem a nem normális, aki nem szerette őket?

- Én értem - nyilatkozza Shiro boldogan somolyogva. - Ha te nem lennél, akkor ő nem került volna ebbe a helyzetbe - magyarázza büszkén és igen hangosan.

Haruka éppen fizet előttünk, ezért megpróbálom valamivel lefoglalni a zsizsegő kedvét meglelő minimukit.

- Ha nem lennék, ő sem lenne.

- Akkor, viszlát! - köszön el Haruka.

Intek neki és egyúttal köszönök kedvenc pénztárosomnak is. Nagydarab, tar, szemüveges, tetovált fickó és olyan kedves, hogy kenyérre lehet kenni.

Elcsevegünk. Tsukiko mondta így, ha nem voltak olyan sokan, ő elvonult a vásárlással, hogy idézem: hagyja az urakat csevegni. Most azért nem eresztjük bőlére, elvégre egyikünk sem szeretne lincselés áldozata lenni. Shiro hamar elunja magát és elkezd utánozni, serényen, néha lábujjhegyre emelkedve pakol a kocsiba vissza.

- Ki a kisfickó? - kérdi Takeshi.

- Tegnap hajnalban találtam - látom, nem hisz nekem. - Tényleg, aztán Shinya el is vitte a gyámügynek. Este mégis megjelent nálunk. Nem tudjuk, kicsoda, honnan jött, szóval egyelőre velem marad, amíg Shinya ki nem deríti.

- Nem semmi. Az élet ajándéka. Na, perkálj!

Lecsippantom a kártyám, beütöm a kódom.

- Aztán vigyázz rá! - int Takeshi, miközben átnyújtja a blokkot és már pörgeti is a következő vásárló cuccait.

Az élet ajándéka. Ezt mondta Tsukiko, amikor a kezébe adták Osamut. A nevet én adtam neki.

- Elég fura ízlésed van - közölte erre nejem. - Egy öngyilkos író után elnevezni a fiunk.

Persze mosolygott.

- Nem tehetek róla, ahogy a szemébe néztem a Többé nem ember ugrott be egyből. Olyan huncut szemei vannak, mégis látod a mélyén a komolyságot.

Tsukiko prüszkölve felnevetett.

- Egyre jobb! Egy öngyilkos író őrült karaktere jut róla eszedbe.

A nővérke inkább gyorsan ki is mentette magát, szerintem azon gondolkozott, melyikünk a kevésbé épelméjű.

Éppen elpakolok mindent a táskákba, amikor a telefonom sipákolni kezd, majd hamar abba is hagyja. Megnézem. Shinya írt.

- Valami bajság van? - kérdi Shiro.

- Nem - felelem és a telefont visszasüllyesztem a zsebembe.

Nem, csak alig tudom felfogni azt, amit írt. A gyerek állami gondozott volt az egyik szomszédos tartományban, az árvaház közel 100 kilométerre van innen. Még a múlt hétvégén szökött meg.

A többit majd a törzshelyünkön elmondom, ránk fog férni egy ital. Ezzel zárult üzenete.

- Akkor vissza kell mennem oda? - hangja megremeg. - De én nem ő vagyok!

Az élet ajándéka. A bátyjám gyerekként mindenre ezt mondta, amit, időnként akit, jártában-keltében lelt és anyámék legnagyobb elképedésére hazahurcibált. Apánk majd elolvadt Kage ki tudja, honnét szedett filozófiájától, így anyánkra maradt a helyzet megoldása, ami mondanom se kell, nem ment olyan egyszerűen. Élénken megmaradt bennem, ahogy egy újabb sikertelenség után felsóhajtott: lehetne az élet kissé fukarabb. Bár később már nem állított mindennap haza valami ajándékkal, megőrizte ezt a sajátos szemléletet, amivel én sose tudtam azonosulni, sőt meggyőződésem, hogy baromság, ami egyszer romba fogja őt dönteni.

És mégis most tétovázás nélkül rávágom:

- Nem. Nem kell oda visszamenned.

Talán megőrültem, talán tényleg az élet ajándéka, bár akkor érdekes humora van az életnek: egy byakurennek adni egy gyerektestbe ragadt démont, egy apának, aki még azt se tudja, mit mondjon most a lányának. Mondhatom, fura egy ajándék!