A kajakómától és talán korzózástól is álomkóros minimuki hamarosan a kanapén köt ki. Ott találjuk a romel- és feltakarítás végeztén, magzatpózban gömbölyödik Őfelsége köré. A macska hol a saját mancsát, hol Shiro könyökét tisztogatja.

- Hűtlen szőrgolyhó - pukkancskodik Ayaka, még nyelvet is ölt rá, miközben letelepszik a kanapé elé, hogy megnézzen egy sorozathoz készült második filmet.

Az előzőt múlt héten ilyenkor nézte meg, de a feléig sem bírta, onnantól körülbelül három percenként elégedetlenül sóhajtott, fújt és/vagy közölte, ez unalmas, amit először nem értettem. Nekem tetszett a grafika, és maga a dark fantasy sztori is, pedig nem vagyok nagy rajongója az animefilmeknek. Persze kiderült, én csak azért élvezem, mert nem láttam a sorozatot, a film ugyanazon a sztorin megy végig, csupán a másik főszereplő szemszögét hangsúlyozza. Végül is akkor én néztem meg a filmet, Ayaka csak ott molyolt mellettem, később a konyhában.

Ma fordított a helyzet, az első negyed óra után valahogy nem köt le, nincs különösebben hangulatom hozzá, és kissé idegesítő kezd lenni a kapcsolat bonyolítása. Az a fajta, amitől az agyzsibbadás kerülget, amikor csak kommunikálni kellene, hülye találgatások és bénázások helyett. Mondom ezt úgy, hogy rám is várna még egy második felvonás Ayakával, valamiképp csak tudatnom kellene vele a minimuki véglegesítésének tervét, amire jóstehetség híján fogalmam sincs miképp fog reagálni. Rendes ember módjára előbb végigrágom magam a dolgon, majd beszélek a lányommal. Meg egy nagy túróst!

Még vagy félórát csak nézek ki a fejemből, s miután azt megunom, felveszem a kanapén felejtett könyvet. Valamilyen mitológiagyűjtemény, biztos, hogy Tsukiko vette, én csak regényeket veszek. Belelapozok, és meglelem nejem régi cetlijét, amit könyvjelző gyanánt használt, egy észak-európai történetnél, ami egy Sigurd nevezetű sárkányölőről szól. Aztán eszembe jut, Tsukikónak volt egy színháztól kapott megbízása, Wagner operáját adaptálták musicalként, vagy valami ilyesmi. Inkább az ugrik be, hogy nekem ez a gyűrűs, elátkozott kincses, sárkányos történet Tolkient idézte, mire a feleségem úgy nézett rám, mint egy ufóra, állítólag tudnom kellett volna, hogy ebből és több más mitológiai történetből merített. Rá hagytam, nem különösebben érdekelt sosem, hogy melyik író honnan szedi az ötleteit, vagy hogy miképp dolgozik, olvasó vagyok, nekem elég az, ami a könyvben van. Tsukiko jövendölése szerint nem szívrohamban fogok elpatkolni, úgy fest, a legtöbben, akik ismernek, egyet értenek ebben.

Átfutom Sigurd sztoriját. Az egyetlen, amit leszűrök, a hülyeség örök, a kapzsisággal, aranyvággyal karöltve. Sokat nem is morfondírozom rajta, mert Shiro mocorogni kezd, Őfelsége a karfára menekíti bundáját. A minimuki laposakat pislogva felül, nem tudom, mennyire van magánál, de kézen fogom és elviszem fürdeni. Királyi fensége utánunk trappol, majd a fürdőajtóban kimerevedik, hátrál néhány lépést és a folyosó másik oldalán veknivé alakulva követi figyelemmel az eseményeket. Azóta nemigen merészkedik a fürdőbe, hogy egyszer, amikor Tsukiko vett forró fürdőt meglehetőst takonykórosan, a kád szélén grasszálásából vízbe pottyanás lett, utána felmosás a félházon végigdriftelő ázott macska nyomvonalát követve.

Amíg Shiro haját mosom, hátát csutakolom, addig ő azzal szórakozik, hogy a tenyerébe vett vízből buborékokat fúj, amik teljesen megbabonázzák Őfelségét, egyre tágabb pupillákkal lesi őket, vagy csak beütött a macskakaja. Ezt azonnal elvetem, mert bár rendesen locskolok, hogy lemossam a minimuki haját, a nagysága bent mókol már a fürdőben, hasztalan igyekszik elkapni a kiszemelt buborékot, majd megérteni, hova tűnt el. Még a kádba is bekukkant, ennél messzebb azonban már nem megy, amint kiszáll Shiro, valószínűleg a történelem leggyorsabb visszavonulását hajtja végre.

Tíz perccel később a minimuki kész, megtörölve, pizsiben, áldom most a lustaságom, hogy nem pakoltam össze még Osamu ruháit, bár arról gőzöm sincs, a démonlakó milyen hatással lesz a testre, egyelőre megteszik ezek is. A fogait is megmostam, igaz, az nem nyerte el a tetszését, ismét kinyilvánította: borzalmosan sok gond van e porhüvellyel. Én konstatálom, hogy egyre meglepőbb a beszéde, és elfelejtem, gondolataim adását éppúgy hallja, mert néma fohászt küldök az éterbe, remélhetőleg nemcsak olvasni tanult meg hipergyorsan, ő pedig megnyugtat:

- Ne aggódj, holnap már nekem is menni fog! - ásít egyet, kisebb vákuumot létrehozva, majd szelet eleresztve a fürdőben, aztán motyogva megérdeklődi: - Most már aludhatok?

Áldásom adom rá, ám előbb megesketem, hogy éjjel nem megy ki a házból. Erre nyilván felteszi a kérdést, mi van, ha jönnek, megegyezünk, hogy akkor felébreszt és szól.

Elkalauzolom Osamu ágyáig, kérem, várjon addig, míg rendesen megágyazok, ágyneműt húzok. Ebből természetesen az lesz, hogy mint egy rongybabát, egyik helyről a másikra rakva terítem le a lepedőt, rakom feje alá a párnát és dobok rá egy takarót. Utóbbit, mire két perc elteltével visszajövök, hogy kinyissam az ajtót a vernyákjával halottakat felverő Őfelségének, már le is rúgja magáról.

Odalent Ayaka könnyes tekintettel tapad a képernyőre, kezeit imára kulcsolva szurkol. Úgy döntök, nem zavarom meg átszellemültségét, inkább a biztonság kedvéért összedobok reggelre egy adag salátát Shirónak, közben kis millió dolog cikázik végig az agyamon, majd nyeli el az egyre növekvő bizonytalanság árnya. Marad a kristálytiszta következtetés, olyan fába vágtam most a fejszémet, aminek se a méretét, se a fajtáját nem tudom. Hogy fogok én felnevelni, tanítani, szeretni és óvni egy emberi testben ragadt széldémont, mikor a mai napig arról se volt fogalmam, léteznek ilyesféle démonok is? A kérdés riasztó ereje szinte azonnal szertefoszlik, hallom, ahogy Tsukiko azt mondja: Úgy, ahogy a lányunkat, engem és a fiunkat. Ettől az élménytől azért kicsit meg is borzongok, meg a hűtőből kiáramló hideg is megcsap, amint visszateszek néhány dolgot.

Csatlakozom Ayakához, zsebkendőt is viszek neki, mert már legalább öt perce hallom, hogy meghatódottan szipog. Bár már a stáblista pörög, pillantásra se méltat, csak elragadja a zsepit egy kisegérhangú kösz kíséretében. Némi trombitálás után megjegyzi:

- Ezt biztos, hogy nem tőled örököltem.

- Nem hát - erősítem meg. - Nagyapád volt ilyen szentimentális. Legjobb emlékeim szerint egyenesen ki nem állhatta az olyan filmeket, amik nem tudták meghatni, rendszerint könnyekig.

- Tényleg? - kérdez vissza lányom meglepetten. Érthető, nem lehet túl sok emléke apámról, korán meghalt, Ayaka még csak az ötöt töltötte be. Jó, ha évente egyszer jártunk náluk. Az utolsó évben már a temetésre mentünk kettesben Tsukikóval, az ő szüleinél hagytuk Ayakát.

Biccentek csupán, nem fűlik a fogam hosszabb múltidézéshez, és hát, ha családi dráma és viszály nem is volt, apámmal sosem értettük igazán egymást. Neki megvolt a maga világa, nekem az enyém és ez a kettő vajmi ritkán és érintőlegesen találkozott. Vajon Ayaka is így fog rám egyszer visszagondolni? Tsukiko valahogy jól ki tudott egyensúlyozni, jobban, mint anyám apámat, ők túlzottan egymás ellentétei voltak, de ő már nincs itt.

- APA! Hahó! - Ayaka emelt hangja térít magamhoz, majdnem arcon is csap, ahogy előttem hadonászik a kezével.

- Bocs. Elbambultam - szabadkozom. Lányom egy apró grimasszal jutalmaz.

- Azt próbáltam megtudakolni, merre leledzik Őfelsége.

- Shiróval van.

Ayaka a kanapéra mered, aztán felvonja szemöldökét.

- És ő hova lett?

- Megfürdettem és lefeküdt Osamu szobájában - felelem az igazságnak megfelelően. És várok.

Lányom kimerevedik, vagy háromszor elnyílnak ajkai, de végül mindháromszor némán össze is zárja őket. Egyszer csak lehuppan a kanapéra és felhúzott térdei között kilesve néz rám, annyit mellékel mindehhez:

- Hallgatlak.

Nem eresztek le, azért kicsit megkönnyebbülök, hogy legalább igyekszik tartózkodni a zsigeri reakciótól. Elmondom hát szépen sorjában, igazából ahogy eszembe jut, Akio és Shiro történetét, természetesen kibököm az örökbe fogadásra vonatkozó tervem is.

Ayaka türelmesen hallgat, bár érezni felszín alatt vibráló feszültségét. Mondókám végeztén először annyit mond:

- Pont múltkor kerekedett vita az óránkon a börtönbüntetés hatékonyságáról, ez esetben abszolút elégséges tűnik számomra. A véglény kamatostul kapja vissza minden rémtettét - valóban maximálisan elégedettnek látszik. - Még jó, hogy a minimukinak nincsenek emlékei a fiútól! Bár akkor ez végül is igazolása a lélek létének és fontosságának, nem? Ha az agyában tárolódna minden meg a testében, akkor ő most emlékezne.

Fogalmam sincs, hova akarunk kilyukadni, ennek dacára nem állhatom meg, hogy ne mutassak rá elméletének kezdetlegességére.

- Nem tudhatod. Mi van, ha csak most nem emlékszik? Elvégre ő is mondta, most kezd hozzászokni a testhez.

Szavaimra gyilkos és hitetlen tekintet a válasz.

- Nem hiszem el, hogy te ezt szeretnéd!

- Dehogy szeretném! - tiltakozom azonnal. - Az élet viszont lesza... letojja mit szeretnél.

Legszívesebben visszaszívnám az egészet, lányom ugyanis térdei mögé rejti arcát, arra tippelek bevágta a durcát. Értelemszerűen a póz lefojtja hangját, így elsőre csak annyit hallok, valamit motyog.

- Megismételnéd? - kérem épp ezért.

Talán Shiróval akar versenyre kelni, akkorát sóhajt.

- A legelején azt akartam mondani, tényleg nem vagy normális. Most is ezt mondom, hozzátéve, de ez ezúttal bók.

Értetlenül nézem, végre felemeli a fejét.

- Most mi van? Sokan inkább elmennének mellette.

Kicsit megilletődöm az elismerés hallatán, magamba is csípek suttyomban.

- Azért árvaházat nem üzelmeltetek - ütöm el a dolgot.

- És mi lesz? Szólsz a nagyinak, a többi byakurennek? Egy csomó mindent megtudhattok tőle, amolyan igazi áttörés is lehet, akár ki is fejleszthettek valami hatásosat a démonok ellen! - ragadja el ismét képzelete heve.

Hamar leforrázom, valahogy mindig ez a szerep jut nekem.

- Nem. Nem szólok senkinek, és te se tedd, légy szíves!

Ayaka lefagy döbbenetében, tágra nyílt szemekkel kérdezi egy jó hosszú hatásszünet után:

- Titokban akarod tartani? Miért? Hogy?

- Igen, titokban fogom tartani. Miért, azt kérdezed. Akkor én is kérdezek: szerinted mit tennének vele, mit reagálnának rá a byakurenek?

Lányom nem sokat töpreng.

- Nem tudom, de... gondolod, bántanák?

- Neked se az ugrik be egy démonról, hogy jó pajtások lennétek. Teszem hozzá, nekem se - látom ezen meglepődik. - Tudod, ma, amikor megláttam, az első, amit gondoltam, az volt, hogy ezt megszívtam, hogy a másik démonnak fog segíteni - vallom meg.

Ayaka csak annyit mond:

- Oh, de azt mondtad, ő nem szereti azokat a démonokat.

- Tényleg nem, ezt azonban előtte nem tudtam, és szerinted csak úgy elhinnék?

- Uh, nem, valószínűleg nem. Azt hiszem, már értem, mire akarsz kilyukadni - ettől megnyugszom, ám ez az állapot szitakötőéltűnek bizonyul, mert folytatja: - De akkor is, hogy akarod titokban tartani?

- Mondjuk, nem beszélünk róla? - teszem fel a kérdést kicsit talán ingerülten.

Lányom nincs meggyőzve.

- Oké, tegyük fel, nem visszük a nagyihoz, vagy nem is megyünk idén. És mi lesz, ha egy byakuren meglátja?

- Nem fog rájönni, micsoda Shiro - vágom rá nyomban. - Ne nézz így! Te nem érzékeled még, azonban az ő energiája kicsit sem hasonlít az általunk ismert démonokéhoz. Sőt még ha meg is próbálná eltávolítani...

- Nem fog sikerülni - fejezi be helyettem Ayaka. - És a vadászok?

- Ezt nem tudom, bár feltételezem az eddigiekből, Shiro hamarabb érzi meg őket, mint fordítva, valamint kétlem, hogy rájuk támadna, valószínűleg inkább elszelel.

Lányom elvigyorodik.

- Elszelel, ez jó. De beszélnünk kell vele erről!

- Nünk?

Bólint, és felém nyújtja a kisujját. Amikor kicsi volt, és azt akarta, hogy az anyja ne tudja meg, miről beszéltünk, mindig letettük az esküt, kisujjunkkal megpecsételve azt.

- Akkor mindketten titokban tartjuk a minimuki kilétét, amíg szükséges és vigyázunk rá - mondja. - Bár nem ígérem, hogy nem kívánom időnként a pokolba - fűzi hozzá.

Odanyújtom a kisujjam, ráfonom az övére.

- Velem együtt?

- Előfordulhat, de igyekszem - feleli mosolyogva.

Elereszti a kezem. Hatalmasat ásít, majd jó éjt kívánva elvonul a szobájába.

Én maradok a nappaliban, és önkéntelenül eszembe jut anyám. Amikor a húgom, Sayuri egy időben éjjelibagoly-üzemmódban élt, és még éjfél után is energikusan viháncolt, mindig ingatta a fejét és megrögzötten ismételgette: meg lesz még ennek a böjtje. Azt nem tudom, megfordult-e a fejében később, a húgom halála után, bár ne lett volna igaza. Én nagyon remélem, hogy döntésem nem fog csúnyán visszaütni, nem is abban az értelemben, hogy Shiro visszaélne bizalmunkkal, sokkal inkább úgy, hogy Ayaka esetleg majd úgy érzi, még jobban háttérbe szorult, vagy túlságosan eltávolodunk.

Lerázom magamról a tépelődést, elvégre úgyse tudok tökéletes lenni. Amint felpillantok, a teraszajtó másik oldaláról a szomszéd kutyája néz vissza rám. Felállok, behúzom a függönyt, és lekapcsolom a villanyt, a kutya elfekszik. Legyintek. Reggelig vagy visszamegy, vagy itt marad, aztán visszaszolgáltathatom. Felmegyek és gyorsan letusolok. Jártamban-keltemben még hallom, Ayaka valakivel videó chatel. A szobámba tartva felismerem Haruka hangját. Alig fekszem le, lányom ront be az ajtón és dühös arccal, egy levegővel közli:

- Hagytad, hogy végigmondjam! Mégis mikor akartad elmondani, hogy már tudod? És különben is nyomozol utánam?

Legszívesebben röhögnék kínomban, gondolatban felsóhajtok: a jóisten áldaná meg ezeket a kamaszlányokat a logikájukkal egyetemben! Miért van az, hogy én lettem a mumus, mikor csak érthető módon ragaszkodtam a titok titokban tartásához? Hangosan azonban annyira futja:

- Ha nyomozni akarnék utánad, már kaptál volna egy csipet a bőröd alá.

- Olyat nem tehetsz - puffogja lányom, majd lelép a színről, legalább az ajtót halkan zárja be.

Nagyon remélem, hogy a minimuki édesdeden alszik továbbra is, elég lesz nekem holnap reggel megbirkózni az újabb kérdés áradattal, meg azzal az átokverte kerítéssel Ayaka ki tudja épp milyen hangulatán túl.