Ez a földrajzi fogalom jutott akkor eszembe. Minden más elnémult bennem, csak ez a szó volt ott meg egy érthetetlen, minden logikus okot nélkülöző fájdalom.

Egyszerű, hétköznapi dolog volt pedig csupán. Banális, és mégis tőrdöfésnek éreztem.

Éppen vásároltam, amikor összefutottam vele, azt hiszem, pont spagetti tésztát kerestem meg az azzal szemben lévő polcon valamilyen fűszert, bár arra már nem emlékszem, mi is volt az.

Az öreg úr, nem kell ebbe semmi rosszat vagy ítéletet belelátni, egyszerű tény mindkettő... Szóval az öreg úr itt lakik a környékünkön, számtalanszor találkoztunk már és beszélgettünk. Pontosabban hagytam beszélni és hallgattam figyelmesen, olykor mégis el-elkalandozva. Mivel nem vagyok különösebben beszédes természetű, ebben nincs semmi meglepő. Nem mintha nem volna mondandóm, mire azonban eljutnék odáig, hogy megfogalmazzam felgombolyított gondolatom, addigra rendszerint a másik fél már két témával odébb jár. És persze vannak dolgok, amik vajmi kevéssé foglalkoztatnak; azért olyankor is igyekszem valami pozitív, de minimum semleges reakcióval szolgálni.

A szó legnemesebb értelmében igazi úri ember, még ha van is benne egyfajta gyermeki csintalanság, amely alkalmanként előbújik az idő összehordta rétegek alól.

Akkor ott azonban valami más ugrott előtérbe, valami más vonta be arcát és bukkant fel hangjában. Holott még a szavak sem voltak újak, de most más jelentést kaptak. Ő mondta ki őket, de én (is) éreztem a kesernyés utóízt, ami utánuk maradt, amit talán a testi fájdalom és annak kézzel fogható megértése hagyott, hogy már mennyire elszállt az idő, milyen törékeny az élete.

Azelőtt is elhangzott már a szájából, hogy irigyeli a fiatalokat, és nem jó megöregedni, de amolyan megszokott, némi humorral átitatott frázisként. Lehet, hogy épp ezért vágott olyan rendesen gyomorszájon az az új tónus akkor? Előfordulhat, ám nem ez volt az első gondolatom.

A legeslegelső érzelmem a zavar volt, kínosan éreztem magam, mint mindannyiszor, amikor valami olyasmire kell reagálnom, amire elő lehet ugyan kaparni az elmémből egy közhelyes mondatot, de azt utálnám kimondani, mert semmitmondó hülyeség, mert utálnám hallani hasonló helyzetben, mert amikor valaki egy ilyen üres szóhalmazhoz nyúl, az egyenlő annak beismerésével, hogy valójában halványlila gőze nincs arról, amit érzel. Ez pedig minden csak nem vigasztaló, vagy mindössze én vagyok érzelmi és szociális analfabéta.

Aztán e zavarom utórengései közben bevillant ez a fogalom: vízválasztó. A határvonal, mely két szomszédos vízgyűjtő területet elválaszt egymástól; amelynek két oldalán minden víz elfelé rohan, el a mélyebben fekvő középpont felé.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hiába fordulok felé, hiába hallom a hangját, mert köztünk ott emelkedik egy ilyen vízválasztó.

Persze, az emberi lélek és kapcsolatok földrajza nem olyan egyszerű tudomány, sőt afelől is kétségeim vannak, hogy tudomány lenne. Ennek ellenére állandó megfigyelője és elemzője vagyok, nem mintha olyan okosnak vagy kompetensnek vélném magam, egyszerűen csak így működöm.

Az emberek közti határvonalak léteznek, de nem állandó a helyük, időnként eltűnnek, hogy aztán egy más területen bukkanjanak fel. Azt ugyanis nem hiszem, létezne olyan két ember, akik közt soha sehol nem lelnénk vízválasztót, valamit, amit képtelenek megosztani, átérezni, meglátni satöbbi.

Abban már nem vagyok ilyen biztos, hogy ne lenne lehetséges, a határvonalak elmozdulása, lebontása, áthelyeződése csupán hitünk illúziója. Azé a hité, miszerint nem vagyunk egyedül. Ez az elképzelésem azonban igencsak ingatag, az én kapcsolódásaim amúgy is mindig hiányosak... Próbálom megfogalmazni miként, ám én magam sem tudom pontosan. Mi más lehetne az, hogy mindig önmagamon belül kapcsolódom, és csak ilyenkor az írott szavakból fűzök köteléket, amit aztán bárkinek odaadok, aki olvassa, viszont kevéssé valószínű, hogy a másik fél látná, vagy felismerné benne önmagát? Mondjuk, nevezhetjük simán csak őrületnek is.

Megmondom én, miért volt olyan dermesztő az a vízválasztó, amire hirtelen az öreg úr és magam között rábukkantam, bár nem is kerestem. Mert első pillantásra tudtam, az a vízválasztó pontosan olyan, mint geológiai megfelelője, ott van szilárdan és legyen bármilyen hitem, képzelőerőm, netán empátiám, nem tudom eltörölni, elmosni.

Ha elég sokáig maradok életben, meg fogom mászni, feljutok a tetejére, átjutok oda, ahol ő most van, de addigra ő már nem lesz. És ki tudja egyáltalán én milyennek látom majd? Milyen lehet az, amikor már nemcsak szavak lesznek az utolsó (vagy annak érzett) lépések, amikor beleütközöm a falba, és nem tehetek mást, minthogy visszafordulok és végigtekintek a bejárt úton, már nincs előre?

Belegondolva, fájdalmas, félelmetes, dühítő is talán, de ezek nem valódi érzések, nincs súlyuk, puha léptű kísértetek csupán, hamar szét is foszlanak, mert nem jártam még ott.

Voltam már olyan helyen, ahol nem láttam magam előtt az utat, mert sűrű köd lepte, de belesétáltam, mert úgy tudtam, az út ott van még attól. Volt, hogy csak nagyon óvatosan mertem csak még egyet lépni, mert mi van, ha mégsincs ott az út? Volt, hogy fáradtan, kiábrándultan lerogytam, nekem ebből elég, nincs itt semmi már számomra, nincs semmi, amiért érdemes lenne. Aztán mégis megtettem azt a lépést, mert hittem, hogy ott lesz az út, ott kell még lennie. Felálltam, mert lehet, hogy itt nincs semmi, hogy fáj most, hogy nem volt a legjobb, de volt benne jó és kell benne még jónak lennie.

Arról azonban fogalmam sincs, milyen az, amikor az út tényleg eltűnik, amikor csak egy fal, vagy egy szakadék vár, amikor nincs tovább, és te minden érzékszerveddel felfogod a végességet.

kép: https://www.michaelhepher.com/art/watershed-moment/