Ez a könyv meglehetősen szokatlan olvasmány volt számomra, de egyébiránt is olyasféle élmény, ami legtöbbünket kizökkent; nem véletlen a teljesen értelmetlennek tetsző címe ennek a cikknek sem.

Vian regényét olvasva garantáltan kikerülünk a mi kis jól bejáratott világunkból, és olyan helyre jutunk, ahol képtelenségek garmadával találkozunk, amit én bizony nem bírtam röhögés nélkül. Ráadásul ez a hely nem is lehetne bonyolultabb, nem tudom, ki is szórakozik itt jobban, mi, olvasók a könyvön, vagy írója rajtunk, olvasókon a könyvével. Itt bizony semmi sem az, aminek látszik, még a regény címe is átverés, se Peking, se ősz, de még a közelében sem járunk. Hovatovább minden lehetséges, meg annak ellentéte is; és bár óhatatlanul is egy aspektusa fogja megragadni igazán az olvasót, valamelyik mozaikokból álló kép a többi elé ugrik, Vian regénye igazi avantgárd mű, tökéletesen vegyít össze különféle hangulatokat, témákat. (Megvallom, eleinte nem is tudtam nevén nevezni a dolgot, merthogy nem sok közöm van nekem az avantgárdhoz, amit annak idején e művészeti stílusból láttam és olvastam, nemigen bűvölt el, és a legkevésbé sem értettem, nem gondoltam volna, hogy egyszer valami ilyesmi megragadja figyelmemet.)

Bár a regény szerkezetében van azért logika, nem mondanám mindennapinak, és természetesen, Vian csavar is rajta még, mert miért ne. Először négy részben megismerkedünk néhány főbb szereplővel, és megtudjuk e jómadarak miként kerülnek ama bizonyos helyszínre, amely nem más, mint Exopotámia kietlen, furcsa, Isten háta mögött két sarokkal (valójában Párizs mellett) elhelyezkedő sivataga, ahol aztán kibontakozik a főesemény, azaz nagyjából szinte semmi nem történik jó ideig, azon kívül, hogy a vasúthoz mit sem konyító szereplők, mindösszesen két fizikai munkással, talpfákkal, de zúzott kő híján vasutat építenek.

Nem csigáztam fel különösebben ezzel senkit, ha jól sejtem, sőt egyenest ostobaságnak tűnik. Igazatok van, és mégsem. Egyrészt, fergetegesen szórakoztató már a szereplőket és előéletüket bemutató rész is. Adott nekünk egy Amadis Dudu nevezetű szerencsétlen, mégis nagyravágyó irodista, aki munkába menet végül egész napját elbuszozza, és az őrültnek titulált sofőr jóvoltából Exopotámiát is meglátogatja.

Második színre lépőnk, Claude Léon, egy még nagyobb balfékként mutatkozik be, akibe mindig belerúg a főnöke, ő mégis megpróbál bevágódni nála azzal, hogy fegyvert szerez neki, amiből azonban a végén az kerekedik ki, hogy jó emberünk lelő egy biciklistát. Majd börtön helyett választhatja a remetelétet Exopotámiában.

Harmadszor egy füst alatt rögtön három szereplővel gazdagodunk Angel, Anna és Rochelle személyében, akik megnyitják a regény romantikus, szerelmi háromszög szekcióját, ahol a két férfi, Anna és Angel Rochelle körül forog. Egész pontosan Annaé Rochelle, aki igazi macsó pasashoz híven csak kihasználja, míg az idealista és éretlen Angel hiába áhítozik rá. Nos, e párák aztán egy teljesen abszurd gázolás után kénytelenek helyettesíteni az Exopotámiai küldetésre rendelt mérnököt.

Utoljára pedig feltűnik Frászpirin prof, az orvos, aki imád repülőmodelleket építeni, és orvostanhallgatója, aki kényszerűségből segédje lesz az Exopotámiában folytatott repülőkísérletben, minek után botor módon kinyírt egy beteg széket. (Igen, jól olvastátok.)

Ezek után a tételekben kibontakozik a nagy vasútépítési munka, ami abból áll, hogy a két fizikai munkás gürizik, miközben Amadis Dudu leveleket és jelentéseket diktál Rochelle-nek, Anna és Angel végzik mérnöki munkájuk, nem mellesleg vitatkoznak Rochelle-n meg a nőkön, Frászpirin megépíti repülőjét, csicskáztatja és szívatja a segédjét. Angel pedig még új műfajt is beemel, kapcsolatba kerül a Claude Léon remete tevékenységét felügyelő Petitjean tiszteletessel, és a nagy régész, Athanagorásszal és csapatával, akik próbálják átsegíteni a felnőttéválás folyamatán. Ez azonban éppúgy meglehetősen kétes sikerrel zárul, mint Frászpirin repülőkísérlete, vagy a vasút megépítése.

Frászpirin repülője jól megy, csak épp lefejezi a vendéglőst, Pippót, és megmarja a segédet, így a doki menekülni kénytelen a rendőri szervek elől, mivel az általa megölt betegek száma átlépte a meggyógyítottakét. Angel felnő, csak e folyamat végjátékában kinyírja Annát és Rochelle-t is. A vasút megépül, és első próbaútján az egészet elnyeli a sivatag homokja alatt rejtőző üreg. Aki életben marad, megy tovább, vissza haza vagy dolgára, és közben már gyűjtik a következő turnus embert a vasútépítés újabb kísérletéhez.

Másrészt, ahogy az azért látható, megpendítünk mi itt több húrt is: kapcsolatok, férfi-nő viszony, felnőtté válás... nekem mégis ez a mindent átjáró szürrealitás, a sok abszurdba hajló dolog volt igazán kiemelkedő, különösen a főprojekt, a vasútépítés és maguk a szereplők. Ezt persze, lehet többféleképp értelmezni vagy épp nem értelmezni...

Talán a valósággal való merő véletlen egyezések, talán saját beállítottságom, személyiségem tette, talán mindkettő, de nekem ez a kifordított világ úgy tűnt, mintha annak igazi arca lenne. Szürrealista realizmus. Képtelenségeinek jórésze nem más, mint életünk és rendszereink valódi vonása. Maga az exopotámiai vasút; az odaküldöttek értelmetlen és végső soron eredménytelen buzgólkodása; az, ahogy a változást üdvözlő, áhító szereplők többje aztán ugyanazt csinálja csak máshol. A projekt, amire nincs is igazán szükség, de bele lehet ölni rengeteg pénzt, amiből itt-ott le lehet csapolni, amivel foglalkoztatni lehet az embereket. A két bölcs szereplő, és segítő, akik éppúgy nem mentesek a szürrealitástól, vagy abszurd vonásoktól, tettektől, éppen azok, akik a vasútban nem vesznek részt, és tevékenységük nem sok vizet zavar, akik a másikok szemszögéből lényegtelenek, de ők tisztában is vannak mindezzel, és nem is próbálják ezt titkolni.

Szerintem más is látja mindezeket (vagy egy részüket) magán, maga körül. A kérdés, beismerjük-e vagy próbáljuk takargatni? Ahogy az sem elhanyagolható, hogyan viszonyulunk hozzá, humorral, vagy ellenkezőleg tragédiának látjuk, esetleg a kettő egyvelegének, netán semleges ténynek, az élet, az ember természetének? Sokféle válasz lehetséges, és bizonyos szempontból mind igaz, és egyik sem az.

Boris Vian, Pekingi ősz, Helikon Kiadó, 2019.

kép: https://www.libri.hu/konyv/boris_vian.pekingi-osz-8.html