Kitérő az életúton
Murakami Haruki: A kormányzó halála
Murakami Haruki nálam egy külön kategória. Bár minden magyarul megjelent könyve megvan, és a jelen kötetet kivéve mindet többször is olvastam, a blogra még valahogy sosem írtam róla. Vannak dolgok, amihez az ember nem mer hozzányúlni, nem tudja, hogyan is fogjon neki. Igazából annyira sajátos, jellemző világa, atmoszférája van, annyi visszatérő, már-már ikonikus elemmel, hogy eredetileg azon gondolkodtam, végigolvasom újra az összeset és aztán egy, az egészet átfogó kis "tanulmányt" tudok róla írni. Valahogy mégsem lett belőle semmi, leginkább idő hiányában, de azért ez ott motoszkál bennem, talán ennek is eljön majd az ideje... Viszont úgy alakult, hogy az új könyvvel megtört az én érthetetlen tabum, ezért is olvashatjátok most ezt (habár ez nem tudom, mennyiben örömteli nektek). Vágjunk is bele!
Azt ugyan nem tudhatom, mindenki így van-e vele, ám ha mást nem, biztos ismertek olyanokat, akik úgy vélik és ezzel a hiedelemmel élik az életüket, hogy az egy szép vonal, maximum időnként hullámos, csak mész előre, teljesíted az általad és/vagy a környezeted által előírt mérföldköveket munkában és magánéletben egyaránt, vagy nem, és akkor emiatt jó szarul érezheted magad, netán épp ellenkezőleg büszke vagy rá. Van, akinek persze mindez sikerül, azonban azt hiszem, még sokan közülük is előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy ez azért nem egészen így megy. Akár külső tényező, akár belőlünk fakadó is az ok, megtorpanunk az úton, úgy érezzük, hogy visszafele haladunk vagy jelentős kitérőt teszünk, ami egyenest értelmetlennek is tetszhet, ha elmarad a tartós változás, esetleg nem akkora, mint amire számítanánk.
Az élet egy hasonló kitérőjéről szól A kormányzó halála. Harminchat éves, portréfestő főhősünk élete kisiklik a megszokott vonalról, amikor felesége közli, megcsalta és válni akar.
Megjegyzés: Aki ismeri Murakamit, annak nem meglepő a felütés vagy a főhős. Több regényében harmincas éveiben járó, valami művészettel foglalkozó, netán értelmiségi férfi a főhős, aki mellől eltűnik a nő, vagy más megrázó, kizökkentő élmény éri.
A férfi világa persze megrendül, összeszedi néhány cuccát, majd hetekig autókázik fel-alá, még a telefonját is elhajítja. Aztán az autó megadja magát, és ő is úgy érzi, itt az ideje, hogy visszatérjen egy újabb, másabb, mégis hétköznapibb mederbe élete. Felköltözik a hegyre egy barátja apjának házikójába, a közeli településen tart néhány rajzórát, azon kívül pedig festeni próbál a maga kedvére, meglelni a stílusát. Ez azonban nem is megy olyan egyszerűen.
Miközben ezzel vajúdik, különösebb eredmény nélkül, a padláson rálel a ház tulajdonosának, a jelenleg otthonban élő nihonga festőnek egy eldugott, jól becsomagolt munkájára. Onnantól kezdve pedig, hogy kicsomagolja A kormányzó halálát (igen, ez a kép címe is) megnyílik a Murakaminál már jól megszokott "varázsdolgok tárháza", furcsábbnál furcsább emberek, események, tárgyak és lények jelennek meg sorra a főhős életében.
Felkérést kap egy portréra egy feltűnően bőkezű, gazdag és rejtélyes férfitól, Mensikitől. Akivel aztán közösen járnak az éjszakánként megszólaló csengettyű-ügy végére, rálelnek egy régi szertartáshoz kapcsolódó veremre, abban a régi tárgyra, tulajdonosa nélkül. Ő egyszer csak megjelenik a házban, a képről a kormányzó testében és kiderül, nem is ember. A műteremben felbukkan még a háztulaj, a nihonga festő lelke is, habár még életben van. Az események összehozzák egy különös kamasz lánnyal is, akit szintén megfest, akiről Mensiki úgy hiszi, hogy a lánya, és akinek hirtelen nyoma vész.
Meglehetősen összekuszálódott főhősünknek kell megoldania az ügyet. Hamar rájön, hogy a dolgok összefüggenek, bár ennek mikéntjét nem ismeri pontosan, abban biztos, minden a képpel kezdődött. A kormányzó halálának felfedésével kinyitott egy palackot, a szellem kiszabadult belőle, és ezt neki kell elrendeznie. Ehhez azonban a realitáson túli útra kell kelnie.
Murakami világa: Azon túl, hogy rendkívül sajátos, varázslatos, szimbolikus, nehéz dekódolni, ha nem lehetetlen. Saját bevallása szerint tudatalattiból dolgozik, onnan jön mindez. (Talán éppen ez tör be a szereplők életébe is, így kerülnek át egy olyan térbe, amelyben a realitást felülírják, ahol rejtélyesebbnél rejtélyesebb dolgok és emberek tűnnek fel.) Nekem valahogy ettől az az érzésem, mintha azt sugallná: minden történetet az elszenvedője érthet meg igazán, vagy sok esetben még ő sem teljesen, és csak ő az, aki végigjárva ezt a világot, megoldást lelhet.
Ez a bizonyos szellem maga a festmény, amit képvisel, a történet, ami mögötte húzódik. Egy 1938-as bécsi meghiúsult merénylet egy náci tiszt ellen, amelyben a résztvevő festő elveszti szerelmét, és bár őt politikai okokból csak kitoloncolják, hazaérve szembesül öccse öngyilkosságával is. Előtte nyugati stílusban festett, majd a háború alatt eltűnt, bevette magát abba a bizonyos házba, és utána nihonga festőként lett híres, ám alig érintkezett a külvilággal. A kormányzó halála jelenti az élesváltást karrierjében és életében. Minthogy számára minden elveszett, nem volt hova visszatérnie, ez megkönnyítette dolgát, ha úgy tetszik.
Főhősünk, akinek már nem kell a feleségével törődni a válás miatt, sem a napi betevőért aggódni, Mensiki felkérésének köszönhetően, ott áll ennek a váltásnak a küszöbén, meg is indul, azonban külső (a lány eltűnése, és a tudat, hogy ezzel a döntésével ő áldozatul esne) és belső okok miatt úgy érzi, jobb, ha ezt a szellemet visszazárja a palackba, ideiglenesen mindenképp, jobb, ha ez kitérő marad, holtággá válik életének ebben a szakaszában. (Újra összejön a feleségével és portrékat fest.) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lenne jelentősége, hogy nem lenne része és ne vinne belőle tovább valamit. Amiképp ez az írás és dekódolásom sem jelenti azt, hogy ne lennének olyan elemek a könyvben, aminek nincs feloldása, vagy nem racionális; sem azt, hogy feltétlen igazam lenne.
Murakami Haruki, A kormányzó halála I-II., Geopen Könyvkiadó, 2019/2020.
