Akkoriban már vagy öt esztendeje vándoroltam. Az elején, sőt közel négy évig imádtam minden percét, igen, még a kényelmetlen-kellemetleneket is. Az útra keléssel felszabadultam és élvezettel lubickoltam szabadságomban, a rengetegféle tájon, megannyi településen számtalan emberrel és számos mesével, hittel, alkotással ismerkedtem meg, megszámlálhatatlan élmény és látvány lett örömöm és csodálatom tárgya.[1] Mintha abban a percben, ahogy kiléptem kissé távolságtartó, olykor barátságtalan, de végső soron becsületes, lelkiismeretes nevelőszüleim ajtaján, megbűvöltek volna egyetlen, a szellőbe suttogott varázsszóval.

Az ötödik évre azonban ez a varázs megkopott, alig maradt belőle valami s az is rohamosan fogyott. Addigra már semmivé foszlott az egész. Azokban a napokban már abban is kételkedtem, hogy valaha létezett s nem csupán magam kreálta illúzió volt. Pontosan ez járt a fejemben akkor is, amikor megszólított:

- Tudod, az a baj ezzel a gondolattal, hogy mindenre igaz lehet.

Furcsa mód nem ijesztett meg, még csak arra sem gondoltam, ki lehet, hogy kerül ide, honnan tudja, mire gondolok. Először éppen csak átsiklott rajta tekintetem, s már vissza is fordítottam a fejem az ég felé, a rendületlenül rám zuhogó vízcseppek felé, úgy kérdeztem meg:

- És az rossz?

- Attól függ - először csak ennyit felelt.

Aztán hosszan hallgatott; olyan hosszúra nyúlt némasága, megfeledkeztem jelenlétéről, vagy még inkább, mintha soha nem is lett volna ott. Mintha ezt a kurta-furcsa párbeszédet csak képzeltem volna. Mintha az ég tudja mióta hulló esőcseppek szóltak volna hozzám ily módon, koppanásuk, toccsanásuk az erdő fölém boruló levelein hirtelen szavakká formálódtak, majd elhaltak...

Ismét megszólalt, és mielőtt felfogtam volna szavait, vagy végigmondta volna, rádöbbentem, eddig vakon tévelyegtem, már ki tudja hány napja semmit sem fogtam fel magam körül.

- Megvan a veszélye, hogy eltéved az ember.

Megláttam a környezetem, nemhogy erdő, egyetlen fa sem volt a közvetlen közelemben, és a víz, ami arcomat, ruhámat érte, nem eső volt, hanem egy vízesés permete. Ami átáztatta cipőmet, nem sár volt, tiszta víz. A vízesés mögött lehettem, egy sziklafal tövében futó kőzetösvényen. Semmi mást nem láttam, a lezúduló víz és robaja töltött be mindent, nem értettem, hogyan is nem hallottam eddig, és hogyan hallhattam közben az ő szavait.

- Persze, előfordul, hogy éppen a jó útra tévedünk - folytatta mosolyogva.

Nem sokkal magasabb és évtizedekkel idősebb volt nálam. Barna szemeiben borostyán vonalak és pettyek ragyogtak. Örömöt és némi biztatást olvastam ki belőlük, bár meglehet tévedtem. Kreol arcán megannyi ránc húzódott. Arcát a szürke számtalan árnyalatát felvonultató, hosszú, egyenes haj keretezte. Szikár testét csodaszép, színes köpeny fedte, de mezítláb volt.

- Még szerencse, hogy nem estél bele - mondta, amikor észrevette, hogy a haragosan örvénylő, tajtékzó vizet bámulom, mintha abból megtudhatnám, mit is tegyek.

Felém nyújtotta kezét. Bizonytalanságom elpárolgott. Megfogtam kezét és hagytam, hogy a vízesés másik oldalára vezessen az egyre szűkülő, csúszós ösvényen.

Amint átértünk, eleresztett, jelentőségteljesen rám nézett, közölte, ha akarom, kövessem, és megindult a part menti fűszőnyegen a hatalmas sziklafal oldalába vájt lépcső felé. Némán haladtunk felfelé a hatalmas, vaskos sziklaoszlopon csigavonalban felfutó fokokon. Egy időre teljesen elmerültem a különféle érzetek lassú, módszeres ízlelgetésében. A part menti erős, némileg iszapos földszag lassan megszűnt s nem maradt más csak a tiszta, mégis egy jellegzetes illatot hordozó levegő, amelybe - attól függően épp merre jártunk - hol számomra ismeretlen madarak rikoltása, cserregése, hol a vízesés zuhogása vegyült. Arcomat szellő cirógatta, apró vízcseppek hűsítették vagy épp lágy napfény melengette.

A fokról fokra egyre részletesebben kibontakozó táj látványa egyszerre nyűgözött le és zavart össze. Mintha egy óriási barlangban lettünk volna, de volt fény, s kisebb-nagyobb szeleteket is láthattam az égből. Odalent aprónak tetsző, zöldben pompázó dombok közt folyt tovább a vízesés vize. Helyenként a miénkhez hasonló oszlopok körvonalait vettem ki, az egyik épp mellettünk magasodott. A tájat néhol arannyal, másutt inkább zölddel festett pára burkolta, rejtélyét ugyan fokozta e helynek, azonban nem takarta el teljesen részleteit. Még csak megközelítőleg hasonló helyen sem jártam eleddig. Talán ezért is kételkedtem valóságosságában, inkább tűnt...

- Illúziónak? - fejezte be helyettem a gondolatot vezetőm. Éppen csak egy pillantást vetett rám a válla fölött, s haladt tovább felfelé.

Nem feleltem, nyugtalanított, sőt megijesztett, hogy ilyen áttetsző vagyok számára. Erre az érzésemre viszont nem reagált, hanem így folytatta:

- A valóság néha mesés, és van úgy, hogy a legmindennapibbnak, legtermészetesebbnek tűnő élmény illúzió...

Mint az, hogy egy erdőben sétálok, majd megállok és hagyom, hogy az arcomat fürdesse a lombon át lecsepegő eső - hasított belém a gondolat nyomban.

- ... ámbátor az illúzió is egyfajta valóság, magunk vagy mások teremtette. Bár én meg nem mondhatom, nálad miről is van szó. Veszélyes útra léptél, de azt érzem, a lelked egy része igyekszik elkerülni a legrosszabbat, ezért lehetsz most itt. Ritka madár a vendég mifelénk.

Nem sokat értettem meg szavaiból, úgy hangzottak, mint valamiféle megfejthetetlen talány.

- Ó, szerintem meg fogod érteni.

Immáron fizikailag is kibillentem egyensúlyomból, ahogy rutinból a következő lépcsőfokra próbáltam lépni, de nem volt több.

Felértünk, és akkor tudatosult csak bennem igazán, mekkora is ez a szikla. Aprócska hangyának éreztem magam abban a csupasz kőrengetegben, melyet kettészelt a folyó. A folyó, ami még feljebbről érkezett. Rájöttem, ez az egész hely egy viszonylag keskeny, hihetetlenül mély völgy. Amit én a legközelebbi oszlopnak véltem, valójában az árok egyik fala, amely jó öt-tíz méterrel magasabb volt. Onnan zúdult alá a folyó, hogy aztán némi nyugalom után újból sebesen a mélybe ereszkedjen. A mi oszlopunk egy lépcsőfok volt számára, úgy fest, az egyetlen, ami megmaradt.

Hallgatagon haladtunk tovább, át az alacsony sziklaerdőn, amelynek egyhangúságát csupán néhány csenevész bokor, egy-egy árva fűcsomó törte meg, a folyó felé. Ott, ahol annak sodrása még nem vett újabb lendületet a következő zuhatag előtt, nyolc embert láttam körben, ahogy törökülésben, látszólag a víz felszínén lebegve révednek maguk elé. Köztük, pontosan a folyó közepén göcsörtös, tekergő törzsű fa, viszonylag alacsonyan szétterülő, rengeteg ággal és alig észrevehető, áttetsző lombbal, csak a levelek erezetének  vékony ezüstje tűnt fel.

Vezetőm megállt a parton, a fával egy vonalban és halkan válaszolt ki nem mondott kérdéseimre.

- Ez a mi szent helyünk. A lunáknak, a madaraknak, amit felfele jövet láthattál, ez a szikla a fészkelő helyük, ők a törzsünk védelmezői. A fészküket többek közt ennek a fának a leveleiből, apró gallyaiból építik.

Valóban, időről időre feltűnt egy-két madár a fa körül, tollaik túlnyomó része mattfehér vagy bézs színű volt, hosszú faroktollazatuk azonban gyöngyházfényű, a végek felé halvány kék árnyalattal.

- Itt tartjuk többek közt azt a beavatási rítust, aminek most szemtanúja vagy, és amelynek során fiataljaink meglelik a bennük élő Szellemet.

Habár rögtön közbekérdeztem, nem értvén, mi is az a bennük élő Szellem, a férfi zavartalanul folytatta:

- Ez egy utazás, igaz, nem afféle, mint a tiéd. Saját lelkük táján vándorolnak, hogy megleljék a Szellem bennük létező, egyedi formáját, aki megadja életük értelmét, magában foglalja feladatukat és helyüket a világban. Ez az út újraszületés; ha feladják, ha nem sikerül, kísértetek lesznek és azok is maradnak, akár életük végéig.

Alighogy befejezte, a nyolc alak közül az egyik felemelkedett és nagy léptekkel felénk indult, boldognak tűnt, de fáradtnak. Vezetőm magamra hagyott, a lány felé sietett, váltottak néhány szót, majd átölelték egymást és a lány távozott.

A férfi amint visszatért, az üres hely felé biccentett fejével.

- Miért nem próbálod meg? Sejtésem szerint eddig is ezt kerested, csak időközben eltévedtél és összezavarodtál.

Tétováztam, hihetetlennek tetszett, hogy pusztán egy folyóban ülve rá lelhetnénk a válaszokra.

- Mert hihetőbb ha a világban össze-vissza császkálva tennéd? Úgy sokkal nehezebb meghallani a hangját.

- A hangját? - kérdeztem cinikusan.

Kérdésem éle apró karcolást sem ejtett rajta.

- Úgy ám! Na, menj! Nincs mit vesztened. Csak menj be oda, hunyd le a szemed, a folyó, a fa lombjában motozó szél és a madarak elvisznek majd egy darabon, onnantól neked kell boldogulnod.

Már a folyóban fekvő kövekből rakott foghíjas ösvényen jártam, amikor még utánam kiáltott:

- Csak kövesd a hangját!

Nem tudom, mennyi időbe telhetett igazából, én úgy éreztem, alig pár perccel azután, hogy elfoglaltam helyem a kör egyetlen üres, a folyóból alig kiemelkedő kövén már ott voltam. Ott voltam egy felmérhetetlenül magas fa, tágas, üreges belsejében. Nézelődtem tanácstalanul, különösnek találtam, hogy a lelkem tája egy fa belseje lenne, ami üres, ráadásul falait kéreg borítja. Alakom elveszett ebben a monumentális térben. Önmagamban voltam elveszett. És az útravaló, hogy a hangját kövessem, mit sem segített. Annyiféle hang ostromolt! Mégis hogyan tudnám én e hangzavarból kiszűrni épp az övét? Hisz nem ismerem, nem tudok róla semmit.

Felnéztem, hátha meglátok valamit, valamit, ami segítségemre lehet. A kéregfalon számtalan lyuk tátongott. Más ötletem nem lévén mászni kezdtem. Fogalmam sincs, hány járathoz másztam fel, hányba sétáltam be, hány és hányféle szellemalakkal találkoztam futólag. Annyi időre, hogy egyre csalódottabban, egyre kimerültebben és emiatt egyre dühösebben konstatáljam, nem ők azok, akit keresek. Azt tudom, hogy végül leestem, megcsúsztam és a sok mászástól fájó kezemmel már képtelen voltam kapaszkodót lelni. Iszonyatos fájdalom öntött el, talán eszméletemet is vesztettem.

Legközelebbi emlékem szerint ismét ott álltam, ahova a folyó, a lombban motozó szél és a luna madarak hoztak. Továbbra is éktelen ricsaj zúdult le hozzám. Felemeltem a fejem, a sötétbe vesző magast kémleltem, ám ezzel semmit sem értem el azon túl, hogy a hangorkántól fájó fejem lüktetni kezdett és elviselhetetlenül szédültem. Kezdtem egyre vonzóbb lehetőségnek látni a kísértetlétet, hisz a férfi mondandója alapján, úgy is lehet élni...

Erre a gondolatra azonban éles tőrként szúrt a fájdalom mellkasomba...

Tisztán hallottam, amint egy új hang azt kiáltja: Nem akarom!

Abban a pillanatban bennem is feltört valami, ahogy a barlangban búvó patak a felszínre tör és ömlik, szalad az útján, úgy rohantak a gondolataim és érzeteim is.

A mellkasom. A szívem. A lüktetés. Egyre hangosabb... A hang... Kövesd a hangját! Hallottam. Az ütemes dobogást felváltotta egy nádsípon játszott hívogató dallam. Odafent megcsillant valami, apró, távoli csillagként ragyogott. Nem is másztam, szinte rohantam felé.

Alighogy felegyenesedtem a járatban, megláttam. Nem olyan volt, mint az eddigi szellemalakok. Ember volt. Én annak láttam. Egy tíz év körüli kisfiú, ugyanolyan színes köpenyben, akár az engem vezető férfi. Bőre bronz, vállig érő haja fekete szálain kék fény játszott, elölről néhány tincs befonva, hátul megtűzve, a fonatban két madártoll, egy luna madár farktollai. Szeme nagy, aranyszínű, pupillája úgyszintén, mindössze egy apró árnyék árka jelzi határukat. Nevetve szaladt hozzám és a nyakamba vetette magát. Első döbbenetem után boldogan öleltem magamhoz. Csókot nyomott az arcomra és üdvözölt:

- Örülök, hogy végre itt vagy, Ichiko[2]!

Amikor visszatértem a testembe, oda a kőre a folyóban, már éjjel volt, a többieknek hűlt helye. A fa lombja fénylett, a holdfényben minden egyes levél tisztán, kivehetően ragyogott. Abban a fában jártam én, a lelkek fájában. Azok a levelei, vagy gallyai, amiket a lunák elvisznek, már üresek, egykor mára halott emberek és más lények lelkét hordozták, vagy olyanokét, akik visszafordíthatatlanul kísértetté lettek.

- Szóval igazam volt - szólalt meg közvetlen mellettem a férfi.

- Ön tudta - bár nem kérdeztem, felelt.

- Sejtettem. Reméltem. Nem fogok hazudni, a törzsnek nagy szüksége van az utódomra, arra, aki ismeri a lelkeket és a szellemeket.[3]

- És honnan?

Halkan, röviden elnevette magát.

- Lemerem fogadni, hogy az utazásod első éveiben is ilyen kíváncsi voltál, sőt mióta megszülettél. Abból sejtettem, hogy ide tévedtél. Elvesztél, sokan járnak hasonlóan, akik olyan felfedezőkedvűek, mint te. Fáradhatatlanul keresnek, nem elégszenek meg azzal, amit eléjük rak az élet. Aztán egyszerűen feladják vagy eljutnak az illúziókig... De ha minden illúzió, akkor nem marad semmijük, ha olyasmit akarnak, ami egészen biztosan nem illúzió, olyat nem lelnek, ekkor pedig elvesznek, végérvényesen. Te már elvesztél, viszont kísértetként éppen ide tévedtél. Ide vezetett ő, mert ezt a helyet olyan nem leli meg, aki nem rendelkezik legalább parányi szellemi erővel, hát még olyan, aki el is veszett! Mégis itt vagy. Ez legvalószínűbben úgy lehetséges, ha olyan szoros kapcsolatod van a lelkekkel, szellemekkel, hogy az még kísértetként is ide hozott.

Ekkor rajtam volt a nevetés sora.

- Ezek szerint végig ott volt az orrom előtt, amit kerestem!

Kijavított:

- Végig ott volt benned, amit kerestél.

[1] A kötet, amelyben ezt az írást leltük, nem a lány naplója, a történetet abból másolták át egy bizonyos, mára ismeretlen törzs meséit, történeteit tartalmazó könyvecskébe az abban szereplő megjegyzések tanúsága szerint. S. I.

[2] A szó egyik jelentése: boszorkány. Kage megjegyzése

[3] A történet első másolójának rövid bevezetője szerint Ichiko volt az egyik legerősebb varázslójuk, megjelenése különösen fontos volt, elődje ugyanis már haldoklott és utódot - a törzs addigi történelmében példátlan módon - sehogyan sem talált. Ichiko beavatása után néhány hónappal, miután az őt már évek óta életben tartó szellemi ereje is elfogyott, meghalt. S. I.