Mindenki furcsának tartotta a fiút. Nem mintha bármi különös lett volna rajta. Nem, az a valami, amitől a legtöbben kényelmetlenül érezték magukat, amitől úgy érezték távolságot kell tőle tartaniuk, amiért egyszerre féltek tőle, ugyanakkor - mégha egyesek szívesen le is tagadták - csodálatot is ébresztett bennük, az a valami benne volt, ott csillogott tekintetében, lehető legátlagosabb barna szemeiben.

Yuki volt a neve. A tóparti faluban élt nagyapjával, mivel szülei nem akartak visszaköltözni a messzi nagyvárosból még fiuk kedvéért sem, neki azonban az orvosok erősen javallották mind a tüdeje, mind mentális egészsége miatt. Így hát a nagypapa gondjaira bízták.

A faluban alig akadt már gyerek, iskola sosem volt. Ahogy nagyapja mondta, nekik sosem volt szükségük arra a tudásra, amivel a szülei úgy büszkélkednek, amiért a falu sok fiatalja elhagyta otthonát, és akik maradtak, azok is inkább afelé fordultak. Szemük szüntelen a tó túlpartját és az azon túl elterülő nagyvilágot kémlelte.

Papa mindig elkomorult, ha erről beszélt, pedig amúgy jókedélyű volt, ha nem is mosolygott vagy nevetett, akkor is egyfajta nyugodt, mély boldogság ült arcán, bújt meg ráncaiban. Csak ilyenkor tűnt el, és amikor időnként a tóparton álldogált és a hullámokat fürkészte összehúzott szemmel. Általában előtte a csónakkal beevezett a tó közepére és ott ült egy helyben jó fél órát, mint aki vár valamire vagy valakire. De sosem találta.

Yukinak fogalma sem volt, mi lehet az, ami ennyire hiányzik a papának, ám idővel egyre erősebben érezte ezt a megnevezhetetlen űrt önmagában is. Ezzel együtt egyre nőtt benne az elhatározás, megleli azt, ami eltűnt, bármi is legyen az. Megleli és megtartja.

Mivel nem sok támpontja akadt, nagyapja pedig hallgatott, sosem árulta el a válaszokat kérdéseire, egyedül kellett boldogulnia. Egyetlen nyoma a papa tavi útjai voltak. Ezért aztán amikor már elég idős és tapasztalt volt - ez akkoriban történt, mikor elvégezte az általános iskolát -, elkezdett a tavon át csónakkal közlekedni. Minden reggel átevezett a jó két kilométernyire fekvő túlpartra, onnan gyalog folytatta útját a nagyjából ugyanennyire fekvő főútra, a buszmegállóba, ahonnan busszal még 15 kilométert tett meg a legközelebbi kisvárosig. Az általános után itt végezte a középiskolát is.

Bár szülei egy-két ritka alkalomtól eltekintve sosem keresték - utoljára talán tízéves korában néztek rá, akkor jelentették be, hogy lesz egy testvére, azóta felé se szagoltak -, ahhoz ragaszkodtak, hogy Yuki rendes emberként iskolába járjon, aztán az ő útjukat kövesse, addigra csak kinövi betegeskedő természetét. A fiú nem utálta ugyan az iskolát, nem is kedvelte különösebben, meglehetősen átlagos teljesítménnyel végezte el tanulmányait. Bizonyos részeinek látta értelmét, mégse érdekelte semmi igazán. Azt meg végképp nem tudta elképzelni sem, mihez fog kezdeni felnőttként. Nem vonzotta a város, sőt semmi más, csak az a falu annak a tónak a partján.

Bár kimondottan senkivel se volt rosszban, ritka volt, hogy piszkálták volna, barátai sem voltak. A városiak nem keresték a társaságát, már csak azért sem, mert abból a fura faluból érkezett. A falusiak sem akartak vele barátkozni, mert annak a fura öregembernek az unokája. És különben benne is ott van valami, valami fura. Azt azonban sokáig nem tudta, mi is áll emögött az állandóan elsutyorgott jelző mögött. Senki nem felelt neki, őt mégse szomorította el ez, egyszerűen érezte, nincs mi összekösse ezekkel az emberekkel, nem ők azok, akik hiányoznak.

Yuki azt kereste, az után vágyakozott, ami valahol ott volt, ott kellett legyen a tóban, a tó közepén. Volt ott egy kisebb szikla, azon egy aprócska, megkövesedett fa. Mindig megállt mellette a csónakkal, minden reggel és minden este. Eleinte semmi se történt, semmit se érzett, a sejtelmen és az egyre határozottabb körvonalakat öltő űrön kívül.

Egy hónap telhetett el így, talán pár nappal több, amikor egy  reggel tisztán érezte, hogy nem sokkal, úgy két méterrel a kővé vált fa előtt áthalad egy falon. Egy láthatatlan, különös, rugalmas falon, majd néhány méter után egy újabb falon át távozott. Abból a helyből azonban mit se látott, ugyanaz volt ott, mint bármikor máskor, semmi sem változott.

A napok múltával lassacskán, apró léptekkel mégis megérkezett a változás. Más lett a levegő abban a térben, a fal nem lett tömörebb, mégis alig láthatóvá vált. A folyosón megszűntek a megszokott hangok, helyüket távoli morajlás vette át. A tó hullámain egy mozaikpadló köveinek körvonalai sejlettek át. Minden egyes változással, minden egyes ott töltött perccel, melyek száma egyre több lett, nőtt benne a vágy, növekedett benne az érzés ez az otthonához vezető út.

Egy nap aztán a kővé dermedt fa ágán bőrszíjra fűzött kristályra lelt. Olyan volt, mint egy a tó vizéből formázott könnycsepp, éppen olyan áttetsző, éppen azzal a szokatlan aranyló kék árnyalattal festett. Amint tenyerébe vette, villámcsapásként cikázott végig rajta egy hőhullám, eddig ismeretlen melegség áradt szét testében és elméjében. Az élmény annyira magával ragadta, aznap először életében lekéste a buszt, de egyáltalán nem bánkódott miatta.

Nem ment haza rögtön, majdnem délig a tóparton üldögélt. A kristállyal nyakában figyelte a kikötött csónak ringatózását, a szél borzolta felszínt, amelyen egyszer csak számára ismeretlen írásjegyek jelentek meg, majd egyenként felkapta őket a szél és hozzávágta. Ösztönösen lehunyta szemét és arca elé kapta karjait. Várta a fájdalmat, az azonban nem jött.

Először nagyapja hangját hallotta.

- Annak a világnak a terjesztésével el fognak pusztítani egy másikat. Azt, amit mi csak a másik oldalnak hívunk. Úgy tartották ugyanis őseink, a tó vize átjáró és az, akinek megvan a tehetsége átléphet rajta a túlvilágba. Az nem a halottaké, és nem őrzik holmi szörnyek, épp olyan világ, mint a miénk, ahol mindazokat a dolgokat alkotják, formálják, védelmezik, amelyek túl vannak az emberi megismerés és megértés határain. Amiket mi mesékből, mítoszokból ismerünk, vagyis ismertünk valaha. Nem mondom, hogy az a tudás, amit ők ott a nagyvilágban kaptak és kapnak, helytelen vagy igaztalan volna, de nem gyógyír mindenre. Márpedig ezt akarják elhitetni. Ez az, ami szomorúvá tesz, ezzel előbb-utóbb önmagukat is megölik, és azokat, akik a túlvilágban élnek, szörnyű kínhalálra ítélték. Mintha most idejönne egy nagy buldózer és összezúzná a házunk, miközben mi idebenn ülünk és nem vagyunk képesek kimenni.

Miért felejtette ezt el? Ez volt az első gondolata. A válasz hamar meglett. Ez még akkoriban volt, amikor a szülei hébe-hóba látogatták. Ők mondták, hogy ez csak dajkamese, amit jobb, ha sürgősen kiver a fejéből. Még a nagyapjával is összevesztek, amikor a papa nem engedett, azt mondták, bezáratják mindkettejüket a bolondok közé.

Aztán elképzelhetetlen mennyiségű kép és szó záporozott elméjére, minden, amit a túlvilágban őriztek, eddig. Amint erre ráébredt, nem figyelt többé rájuk. Azonnal a csónakba ugrott, elkötötte és már evezett is a tó közepe felé.

Valaki még életben van ott! Meg kell találnom!

A pici kőfa törzséhez kötötte a csónakot, és tétovázás nélkül kilépett a tó felszínére, egyben a folyosóra. Rohant, csak rohant előre, nem törődve a körötte egyre szűkülő falakkal, a rá záporozó kőszilánkokkal, a fülsiketítő robajjal, az alatta rázkódó földdel.

Végre, éppen az utolsó percekben megpillantotta a fal tövében kuporgó, nagyjából vele egy idős, sérült fiút. Nem kérdezett, nem mondott semmit, gyorsan felsegítette és...

Beomlott alattuk a padló, a tóba zuhantak. Yuki egy pillanatra elvesztette a fiút. Hamarosan újból meglátta süllyedő, erőtlenül kapálózó testét. Utána úszott, megragadta és a felszínre vitte, majd nagy nehezen a csónakba segítette.

Attól a perctől fogva pontosan tudta, mit fog tenni. A faluban marad, ott fog élni, segíti, védelmezi a fiút és vele azt a másik világot. Akkor is, ha ez nem helyes, ha végső soron értelmetlen, ha csak időnyerés az elkerülhetetlen vég előtt. Ez az ő élete.

Attól a perctől fogva többé semmi sem hiányzott neki, semmi másra nem vágyott.