Az új, fiatal kormányzónak első dolga volt, hogy álruhában, egyszerű utazóként bejárja a vidéket. Erre a kisvárosra különösen kíváncsi volt, amelynek lakói annak idején - vagy két emberöltővel ezelőtt, az utolsó nagy háború után, amikor még csupán egy aprócska falu állt itt -, valamilyen rejtélyes oknál fogva ragaszkodtak ahhoz, hogy ehhez az országhoz tartozzanak.

Az ok attól volt olyan rejtélyes, hogy szinte minden tény döntésük ellen szólt: nem is beszélték nyelvüket, régebben nem kereskedtek országukból senkivel, még csak nem is jártak feléjük, hisz arra a legközelebbi város is mérföldekkel messzebb esett és nehezebben megközelíthető volt, mint a másik irányban a szomszédos ország felé. A falu ugyanis egy alacsonyabb fennsíkon feküdt, országuk legmagasabb hegyének árnyékában, ezen kellett átkelniük a legközelebbi városba, míg a másik irányban csupán egy rövidebb ereszkedés után egy kisebb erdőn átvágva már elérhettek egy nagyobb és sokkal gazdagabb várost.

A kormányzó tudni szerette volna, mégis miféle ok lehetett az, ami felülírt minden logikát? A nap végére azonban nagyon úgy tűnt, kénytelen lesz üres kézzel távozni, hiába puhatolózott a régi falusi családok körében, azok vagy semmit se tudtak, vagy egyszerűen nem válaszoltak. Így aztán kissé csalódottan tért meg a fogadóba.

Maradni szándékozott legalább egy éjszakát, mivel a másik ok amiért annyira várta e kisvárosba érkezését, az a különös éjjeli fény jelenség volt, aminek köszönhetően itt alig használtak gyertyát, lámpást, és ami miatt a faluból nemcsak kisváros lett, de kedvelt úticél is. Úgy mesélték neki, éjjelente, ha tiszta az ég, színes fényfátyolok rétegei takarják el a csillagokat, ha pedig felhős, borult idő van, a felhők párnáit itatják át e színek, s ahogy azok magukba szívják, világítanak is. Ezt a látványt nem hagyhatta ki, ahogy alkonyodott úgy lett egyre izgatottabb, már-már meg is feledkezett csalódottságáról.

Azután, a vacsorára várakozván felfigyelt a szomszédos asztalnál ülő vegyes társaság - akadt köztük kereskedő, utazó és helyi is - beszélgetésére; valamiféle fekete mocsarat emlegettek.

Csatlakozott hát hozzájuk, és megkérdezte, miféle hely az. A helyiek és a kereskedő kinevették, egyikük meg is jegyezte:

- Rögtön megmondom, te se jártál még erre!

A kereskedő nagyot bólintott, majdnem bele is fejelt a kezében szorongatott söröskorsóba.

- Úgy ám, aki csak egyszer is járt már itt, hallott a Fekete Mocsárról.

- Valóban, utazó vagyok - ismerte el az álruhás kormányzó, majd felsóhajtott. - Igazság szerint szerettem volna kicsit megismerni a város és a falu történetét, érdekes dolgokat hallottam ugyanis, ám fájdalom, úgy fest, a helyiek nem túl barátságosak vagy semmit sem tudnak.

Az egyik helyi máris ráharapott a horogra.

- Ó, hát a régi falu lakói nem is fognak semmit mondani, már azon kívül, hogy idegesen eltiltanak az erdőt keresztül szelő ösvénytől, ami ugye a legrövidebb út a szomszédba. Nem mondják meg az okát, csak annyit hajtogatnak: fekete mocsár, nem szabad.

Erre a kereskedő:

- Nekem mindig az az érzésem támad tőlük, főleg az idősebb generációtól, mintha nem lenne ki mind a négy kerekük.

- Az lehet, de valljuk be, nem ismerünk olyat itt, aki bemerészkedett volna abba az erdőbe - így a másik kisvárosi.

A kereskedő vette vissza a szót:

- Igaz, igaz. Bár én akkor döntöttem a tabu betartása mellett, amikor egy fiatal falusi elmesélte, milyen hely a Fekete Mocsár.

A kormányzó rögtön rákérdezett:

- Szóval ők járnak oda, vagy jártak ott?

Választ nem kapott, a kompánia sem tudta.

Amikor leszállt az est és ők vacsorájuk után még iszogatva várták a fényeket odakint a fogadó előtti téren, a kormányzónak feltűnt, hogy néhány házon bezártak mindent, ajtót, ablakot, spalettát, holott a többség mindent kitárt. Sokan az ajtóban ülve, az ablakpárkányra támaszkodva nézték a közben az égre kúszó, kibomló fényfátyolokat.

Egy ideig ő is áhítattal, némán csodálta e szokatlan jelenséget, majd megérdeklődte társaságától a bezárt ajtók, ablakok sorát. Ahogy gondolta, mind a régi falu lakóinak háza volt. A kereskedő szerint néhány éve, hasonló nyárvégi alkonyatkor egy vén falusi rontott a fényjátékot várókra itt és közben folyamatosan kiabált, hogy ez méreg, a Fekete Mocsár mérge. Persze, ennél többet, azaz bármi érdemlegeset, nem tudtak meg.

Aznap éjjel az álruhás kormányzó nem sokat aludt, négy órát talán az éj közepén. Nem hagyta nyugodni ez a rejtély és biztosra vette ennek a fekete mocsárnak köze van a falu átállásához, valamint a falusiak tapintható, mindent megülő feszült titkolózásához, zárkózottságához.

Végül amint pitymallott és a fogadós már ébren volt, megreggelizett, majd útnak indult. Bár a fekete mocsár nem volt olyan messze, majdnem dél volt, mire odaért, mert a fennsíkról levezető, sziklába vájt ösvény nagyjából félúton eltűnt, hatalmas szakadék tátongott helyén és néhány kisebb kődarab, mely makacsul ragaszkodott a falhoz. Így mászva folytatta útját. Odalent aztán azzal szembesült, az eltelt idő alatt a természet újra bekebelezte az utat, fel is adta hamar, hogy meglelje nyomait, csak ment toronyiránt az erdő felé.

A kereskedő szerint, akinek ezt úgy mesélte egy fiatalabb falusi, alighogy beér a gyanútlan utazó az erdőbe, néhány száz méter után egy árnyékfalat lel, aminek túloldalán egy koromfeketébe öltözött, homályos világ várja, egy mocsár, ami bármely pillanatban elnyelheti, tintafekete ragacsa szörnyek emésztőnedve. Lehetetlen kiutat, szilárd ösvényt lelni, a fákról lógó, fekete-ezüst szöszös levélkötegekbe valahol biztos beleakad az ember, s ha ez megtörténik, szinte nyomban be is kebelezi a mocsár. Ha véletlen mégis szerencséje volna, ott vannak mindenütt az alig tenyérnyi kis, ónixbőrű paraziták, ijesztő kis gnómok, azok aztán tesznek róla, hogy többé ne lássa a napfényt.

A kormányzó hitte is meg nem, túlzásnak tűnt, amolyan gyerekriogató mesének. Az erdőben tényleg ott volt az árnyékfal, ám odabent teljesen mást talált. Való igaz, alig derengett valamicske fény, mégis tisztán látott. Az erdő nem sokban különbözött más erdőktől, szép volt, tele élettel dacára a kevés fénynek, aminek oka a fákat teljesen egészében beborító, művészi, mintás, fekete háló volt. Mocsárnak semmi nyomát nem lelte, bár a jól kirajzolódó ösvényről letérve a talaj tényleg más volt, szivacsos állagú, de elnyelni nem akarta. Se szörnyet, se gnómokat nem talált. Az is időbe telt, míg észrevette a beszőtt fák ágain törökülésben alvó aprócska lényeket, valóban olyan volt a bőrük, mint az ónix, vonásaik, szemük, szájuk körvonala alig volt világosabb.

Egyikük talán megérezte fürkésző tekintetét, mert kinyitotta nagy, kerek, higany színű szemeit. Érdeklődve nézte egy darabig, majd elmosolyodott és elrikkantotta magát a falusiak nyelvén:

- Vendégünk van!

Hangja messzire zengett, és nemsokára egy fiatal fiú szaladt elé, nyomában egy idős nővel. Nem kérdeztek tőle  semmit, kurtán köszöntötték, majd beljebb vezették az erdőben, ahol a falujuk állt. Házaik a fák közt, vagy a fák köré épültek, kicsik voltak, szellősek. A faluban vagy hat tucat különböző korú nőt és férfit látott, és számtalan apró lényt. Mind békésnek és boldognak tűntek.

- Gondolom, a kíváncsiság hozott idáig, kormányzó - ült le mellé vezetője, az idős nő.

A kormányzó meglepődött.

- Ó, ne haragudj, elfelejtettem, neked szokatlan a mágia. Aki a szivárványpókmanókkal él, annak a vérébe ivódik.

- Tényleg nem sok közöm van hozzá - helyeselt a kormányzó.

- De ettől csak még jobban mardos a kíváncsiság, jól mondom?

- Igaz - felelte nevetve. Nem tudta, mitől, talán ennek a helynek az atmoszférája tette, de olyan felszabadultnak érezte magát, mint még soha.

- Ez is mágia, áthatja az erdőt, a mi kis sötét gubónkat a fény. Épp azért ilyen sötét a manók hálója, hogy a lehető legtöbb fényt elraktározzák. Egy részéből az erdőt táplálják, a többit megemésztik és abból adnak vissza a világnak minden éjjel.

A kormányzó elképedt, szóval ezek a kis lények csinálják azt a gyönyörű éji jelenséget? De akkor mégis miként lehetséges, amit a falusiak állítanak, az ő rettegésük honnan fakad?

A nő halkan kuncogni kezdett.

- Jaj, hát nem mindenki látja ám ilyennek a mi gubónkat, mint te! A látvány attól függ, a szivárványpókmanók mágiája arra reagál, ami az ember szívében van, amivel az ember ide belép.

Eltöprengett, vajon mit tettek azok az emberek, hogy azt a rémálmot látták, sőt azóta is kísérti őket és még tovább is adják a gyermekeiknek, unokáiknak?

A nő legyintett.

- Ki emlékszik már arra? Már őket kivéve, hisz pont azért él olyan élénken bennük.

Elhallgatott, majd felé fordult és a szemébe nézve folytatta:

- Ne hidd, hogy ők az igazán gonoszok! Nem, nem. A félelmük, a megőrzött látvány a bizonyítéka ennek. Bűnösök, de nem velejükig romlottak, és meg is bűnhődnek. A gonoszra nem hat a mágia, nem lesz foglya a látványnak. Épp ezért kényszerültek ide a szivárványpókmanók, a régi gubójukat elpusztították, olyan emberek, akik bár látták a rémálmot, nem hatott rájuk vagy egyenest kéjesen élvezték is.