Ha meglátjátok a könyv címét, valószínűleg legtöbbeteknek az opera jut eszébe (netán a film). Aki kicsit utánanéz az operának, tudja, Puccini egy írás és egy színdarab alapján alkotta meg a maga verzióját. Azt azonban már csak kevesebben tudják, a Pillangókisasszony történetének japán eredete Okicsi és Harris története, amit Kimura Rei a Pillangó a szélben c. regényében dolgozott fel.[1]

Ez a Pillangókisasszony már a sokadik verziója egy homályba vesző eredetinek, mégsem unalmas vagy semmitmondó. Persze nekem ez egyébként is szívügyem, hisz önmagában izgalmasnak, érdekesnek találom egy történet újraírását, amely mindig valami újat hordoz, akár az író személyéből, kultúrájából, nézőpontjából, akár az eltelt idő alatt bekövetkezett változásokból táplálkozik. Jelen esetben mind tekinthető oknak.

Kimura Rei Csocso-szanja egyáltalán nem az és nem olyan, amire számítanánk, már amennyiben a sztereotípiákat keressük. Ezt a különbözőséget pedig nemcsak az mutatja, hogy az operával ellentétben túléli elhagyatását és új célokat tűz ki maga elé, hanem már gyerekkorában is ott rejlik benne.

Csocso, eredeti nevén Mika egy viszonylag jómódú kereskedő lánya, bár anyja a hagyományos értékek felé terelné és az ahhoz szükséges erényeket kéri rajta számon, apja - akitől egyébként a később felvett Pillangó becenevet kapta - azt szeretné, ha önmaga lenne, erős és boldog. Csakhogy az életük másképp alakul. Az apa üzlete csődbe megy, rakodó munkásnak áll. Mika ugyan szeretne neki segíteni, elmenni dolgozni egy igen visszafogott teaházba (tehát Okicsitől eltérően ő önként válna gésává), ám anyja hallani sem akar róla. Aztán az apja harakirit követ el. Mika magára marad és a Szakura teaházban dolgozik, ott ismerkedik meg Pinkertonnal.

Innentől kezdve jó ideig az opera történetét követjük, bár akadnak eltérések, ezt azonban most nem részletezném. Onnan folytatnám, hogy Pinkerton visszatér a valódi feleségével, Helennel, és feltett szándékuk megszerezni Pillangó fiát. Csocso hosszas, kínzó dilemmája végén odaadja a fiút Helennek, abban a reményben teszi, hogy Amerikában egy olyan jövőt teremthetnek neki, amire maga képtelen lenne itt Japánban. Másnap azonban úgy érzi, hatalmas hibát követett el, de már esélye sincs, a hajó elment. Döntését olyan kudarcként éli meg, amire egyetlen megoldás lehetséges, dzsigait (a rituális öngyilkosság női formája) követ el, ám itt nem ér véget a történet. A vásárlásból hazatérő szolgálója és Sharpless, az amerikai konzulátus embere, aki épp látogatóba érkezik, kórházba viszik, megmentik az életét.

Csocso lassan talpra áll, angolt tanít a missziós iskolában, majd merész vállalkozásba fog, amerikai éttermet nyit, sőt sikerre is viszi, közben viszont rendületlenül várja vissza Pinkertont és a fiát. Előbbi halálhíre után ismét hullámvölgybe kerül, mégis folytatja, a fia miatt, a miatt, akiért mindent megtanult (a nyelvet, a konyhát). És a fiú valóban visszatér, még ha csupán ideiglenesen is.

Bár már ez az újraírás is megér egy misét, azért ebben a könyvben van még két olyan momentum, ami miatt mindenképp szerettem volna róla írni.

Az első a nők "harca". Ahogy fentebb olvashattátok, Kimura Reinek mondhatni védjegye, hogy erre helyezi a hangsúlyt (így ez a két másik regényre is vonatkozik). Ugyanakkor, ahogy a történelmi forrást regényes formában dolgozza fel, úgy ezt a küzdelmet is személyessé teszi, akként ábrázolja, nem egy mozgalom részeként. Még mielőtt itt bárki félreértené, a mozgalomnak is helye van, arra is szükség van, de (és igenis de) egyrészt nem mindenkinek fekszik ez ebben a formában, másrészt nem hiszem, hogy mindenkinek ebben a formában (vagy akárhogy) kellene a világot megváltani, az összes nőt képviselni etc. (Igen, lehet utálni, előtte mondjuk esetleg olvasd tovább egy picit.)

Ugyan ezek a nők "csak" a maguk harcát vívják meg, és nem minden nőét, nem tartom kevésbé lenyűgözőnek történetük. Ezek a nők nem változtatják meg a társadalmat, a kort, a saját talajukon állva, a kor és környezet által befolyásolt térben és időben, igen, szenvedve, érzékenyen, olykor térdre rogyva, de kiállnak, küzdenek. Talán nem alkotnak zajos vagy teljes sikert sem (van, hogy csak később ismerik fel életük, tetteik jelentőségét mások), mégis teljes erejüket latba vetve próbálkoznak és érik el a lehető legtöbbet. És pont ezek miatt, számomra példák, és hatásos példák, közelebb érzem magamhoz őket, nyilván a történetük, a személyesség (és a saját személyiségem) miatt is. Továbbmegyek és azt mondom, ilyen történetekre és ilyen emberekre IS szükség van. Azt is megmondom, miért: a jogok szép dolgok, ám nem mindenhatóak, nem fogják eltörölni az összes kihívást, szenvedést és egész egyszerűen nem nyújtanak mindenre megoldást, vagy hogy pontosabban fogalmazzak a megoldásnak mindig csak egy részét adják.

A másik jelentős dolog, ami megfogott, még inkább elgondolkodtatott az Csocso hite, reménye, az, ami végső soron hajtóerőként szolgál számára: Pinkerton és fia visszatérése. Ez a remény azonban kevéske és igen hamisan csillog, főként ami Pinkertont illeti. Ezt még Csocso is érzi, ki is van mondva, ennek ellenére is reménykedik. Szuzuki pedig pontosan tudja, az esély arra, hogy ez bekövetkezzen nagyjából a nullával egyenlő, ez egy hamis remény, viszont ez az, ami úrnőjét életben tartja, motiválja, így végül nem megy neki mindenáron a nehéztüzérséggel, hogy porig rombolja.

Meglehet, mi helytelenítjük ezt a fajta reményt és magatartást, hisz ostobaságnak tűnik egy valószerűtlen, hamis reményt dédelgetni. Mondhatjuk, hogy nem logikus vagy nem okos dolog, én mégis arra hajlok, hogy tegyünk fel két kérdést: 1. Nem minden remény, sőt maga a remény logikátlan, egyetlen szalmaszál, ami ritkán és kevéssé felel meg a valóságnak? 2. Mit számít ez, ha az ember életét jobbá teszi, ha általa olyan dolgokra képes, amilyenekre mondjuk Csocso? És akkor még csapjuk hozzá: Van-e egyáltalán bármi jogunk bárkinek a reményét összezúzni?

Végezetül muszáj idéznem az utolsó sorokat:

"Csocso tudta, hogy egyszer majd ő is eljut Amerikába, hogy megnézze fiát és családját, de egyelőre a vendéglőt még nem hagyhatta ott, ott voltak az éhes amerikai fiúk, akiknek szükségük volt rá. Ők lesznek a fiai addig, amíg el nem indul egyszer Amerikába..."

Ebben az esetben igaz, a remény részben valóra vált, a fia felkereste, de akár így, akár úgy előbb-utóbb a remény mankója nélkül is boldogulhatunk, vagy megláthatjuk, mire is vagyunk képesek. Talán éppen az lehet az életünk újabb motivációja/értelme/célja, amit eddig  "csak" azért végeztünk, hogy a reményt életben tartsuk.

Kimura Rei, Pillangókisasszony, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2019.

kép: https://moly.hu/konyvek/kimura-rei-pillangokisasszony

[1] http://ekultura.hu/2010/10/18/interju-kimura-rei-jel-a-japan-rozsa-cimu-regeny-szerzojevel-2010-szeptember

[2] A másik két könyvről (Pillangó a szélben, Japán rózsa) itt olvashattok, egy kicsit más megvilágításban, mint amit ennél a cikknél használok később: https://aoisakura.blog.hu/2016/08/02/szenvedes_tetralogia