Mit takar az idegen nyelv? Ha szó szerint értelmezzük, a nyelv, amit nem ismerünk. Mi jut e meghatározásról eszünkbe? Ami nem az anyanyelvünk, amit sosem tanultunk, vagy épp a régi ellenőrzőnk sora, amelynek elején egy szigorú, rövidebb vonal állt a szó előtt: idegen nyelv, oda kellett írni, mégis miféle nyelvre (angol, német stb.) vonatkozik az utána következő érdemjegy. Az már talán kevesek fejében fordul meg, létezik ezeken túl is idegen nyelv. (Esetleg műveltebb, vagy nyelvtan órákra emlékező emberek még felhozzák a nyelvjárásokat, a rétegnyelveket.)

Addig a beszélgetésig bennem se merült fel a gondolat, vagy hamar alá is bukott és elsüllyedt a feldolgozatlan vagy lényegtelen kacatok kupacába. Pedig nem is olyan ritka, különleges jelenség, amikor egy interakcióban azt vesszük észre, hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, nem értjük a szavakat, nem értjük a mondanivalót valamely okból. Meglehet ugyan, hogy nem mindenesetben érezzük vagy mondanánk azt: mintha idegen nyelven hangzott volna el.

Akkor már sokadszorra találkoztunk, addigra az élet észrevétlenül, lassú mozdulatokkal, megfontolt, kimért lépésekkel összekötött minket. Ha jól emlékszem, mindketten ugyanazon könyv elkészítésének egy-egy fázisán dolgoztunk. Én fordítottam le, ő tervezte a borítót, készítette az illusztrációkat, és mindkettőnket megviselt. Megkönnyebbültünk, amikor végre leadhattuk. Azután tértünk be abba a kávézóba. Bár már kicsit csípős volt az idő, de napok óta először kisütött a nap, így a teraszon ültünk le, igaz, rajtunk kívül talán hárman, ha voltak benn.

Tetszett a hely, olyan sajátos hangulata volt, ami manapság ritkán van vendéglátóhelyeknek. Meg is kérdeztem, honnan ismeri ezt a helyet.

- Még gimisként voltam itt párszor. Ez amolyan törzshelye volt az osztályom egyik "bandájának", a "kemény magnak", habár ez a kifejezés meglehetősen kirívó, ha hozzátesszük egy vallásos suliba jártam, tehát ne valamiféle menő huligánokat képzelj el. Én tényleg csak két-három alkalommal fordultam meg itt. Egyrészt nem lettem igazán tagja a csapatnak, másrészt nekem nemigen volt keretem erre, nálunk nem dívott a zsebpénz, ha meg kértem valamire, azzal el is kellett számolni; mire kell az nekem egyáltalán?

- Ismerős - bukott ki belőlem.

- Mondjuk, fogalmam sincs, miért ezt a helyet mondtam. Nem szép emlék, bár esetemben nehéz azt lelni.

- Talán amiatt, amit ez a könyv felhozott belőled? - puhatolóztam.

Elgondolkodott.

- Lehet, bár a két emlékhalmaz csak érintőlegesen találkozik - felelte kicsit később. Közben kihozták a rendelésünket is.

- Egy alkalomra emlékszem igazán - fogott bele a teáját kavargatva. - Arra is amiatt az egyetlen mondat miatt. A többiből csak a kínosság maradt meg. Egyfelől, mert gondosan ügyelnem kellett, ne tűnjön fel a csóróságom, meg kellett tervezni, mit rendelek és meddig tudok maradni. Másfelől nem élveztem, bár próbáltam úgy tenni, mint akit érdekel az ökörködés, a trendek vagy egyéb dolgok, amiről dumáltak. Untam, bosszantott és szégyelltem, hogy nem tudok semmihez hozzászólni. A humor - pláne akkoriban - nem nagyon ment nekem, a többihez meg hozzá se tudtam szagolni.

Beleivott a teába, majd a maradékba bámulva folytatta, mintha ott újra megjelenne a jelenet, úgy nézte.

- Kivételes alkalom volt, mert egyedül voltam egy másik lánnyal. Ő volt a nagybetűs, a legnépszerűbb, kicsi, kedves, cuki, babaarcú. Szerintem akkoriban kicsit én is molylepkésedtem, ő volt a fény, aki mindenkit maga köré gyűjtött. Meg ne kérdezd, hogyan jutottunk el odáig, hogy valamennyit elmondtam neki a problémáimból, abból - itt nyelt egy nagyot - amiket az apám csinált. Már azt se tudnám felidézni, pontosan mit mondtam, semmiképp sem olyat, ami azt a kérdést, annak könnyedségét indokolná. De már vége van, nem? Ennyit mondott mosolyogva. Én meg azt éreztem, hirtelen eltávolodom, messzire, nagyon messzire, mérföldekre. Mintha... nem, egyszerűen nem értette, miről beszélek, akár kínaiul is mondhattam volna, akkor is ennyit ért meg belőle. Pofán vágott, keményen: fogalma sincs, miről beszélek. A saját apám a testemet használta, engem használt és kapok egy ilyen kérdést. Van egy ilyen élménynek egyáltalán vége?

Elnémult, a keze reszketett, azért ivott még egy kortyot, majd felsóhajtott.

- Bocsánat.

- Semmi gond - igyekeztem megnyugtatni, bár szerintem felesleges ilyesmiért bocsánatot kérnie.

- Persze, egyébként van vége, fizikailag akkoriban is vége volt már, de sosem tudhattam, nem kezdődik-e újra, hisz vele is éltem, egy fedél alatt, az elmémet pedig ez a félelem uralta, és mindazok a dolgok, amiket mondott... Meg hát igen, végül is nem haragudhatnék egy másik kamasz lányra, mert halvány lila gőze nem volt a családon belüli erőszakról meg annak formáiról, vagy ezekről az érzésekről. Akkor sem a harag volt az első, az később jött, és akkor aztán sokakra haragudtam, nem mintha lett volna értelme. Akkor csak a döbbenet volt, nem is válaszoltam rendesen, mert hát bármit mondok azon túl, hogy persze, vége, azt úgyse fogja érteni, hiába mondom az anyanyelvünkön...

- Nincs hozzáférése - mondtam ki első gondolatom.

Ő aprót bólintott, aztán egy darabig hallgattunk, én ezen a jelenségen gondolkodtam a magam, valószínűleg sokak számára nem túl logikus módján.

Rengeteg mindenhez nincs hozzáférése az embernek. Van-e egyáltalán hozzáférésünk olyasmihez, amiről nincs tapasztalatunk? Ha nincs hozzáférés, mi marad? Talán a képzeletünk.

Valamit próbál mondani az ember ilyenkor, valami reakciót adni, de hogy az hogyan sül el? Főleg, ha az, amit hallottunk valami ilyen megdöbbentő és számunkra ismeretlen dolog. Nem lennék meglepve, ha az a lány nagyon hasonlóan érzett volna, mint ő, aki nekem ezt elmondta. Kölcsönösen értették a szavakat, amit a másik mondott, és mégsem értették az egészet.

Viszont, ha már idáig eljöttünk, akkor hol az empátia, meddig terjed? Bele lehet érezni olyan lelkiállapotba, amiről semmi tapasztalatunk nincs? Természetesen, erre igennel illik felelni, sőt azonnal rá kell vágni, pedig az empátiának is van határa, mindenkinél máshol, de van. S még ha érezzük is, meg is próbáljuk belehelyezni magunkat abba az alig ismertbe, csupán sejthetőbe, mi garantálja, hogy képesek vagyunk meglelni a megfelelő szavakat is?

kép: https://www.debutart.com/artist/simon-prades/empathy-new-scientist