Jó ez a cím, még valami varázsigének is elmenne. (Igen, még hátba is veregetem magam.) Mondjuk értelme az nem sok van, el nem tudom képzelni, miféle varázslatot lehetne így foganatosítani, de hát rengeteg mindennek nincs semmi értelme mostanság. Amúgy is csak azért tűnt úgy, mert felépítettük a magunk rendjét, ami most aztán recseg-ropog, egyes részei már össze is omlottak, a végét nem látni, és nem tudni, addig mennyi pusztul még el belőle, és hány ember és család lesz áldozata így vagy úgy. Ennek súlyát csak a hülye vagy az érzéketlen nem érzi, írom ezt úgy, hogy még érintetlenek vagyunk, egyelőre. Azért többet látok, mint a számokat a monitoromon, azok mögött a steril, egyezményes karakterek mögött megannyi fájdalom és történet van.

Igen, képzeld, tudom, hogy egyébként is halnak meg emberek minden egyes percben a világon, vagy vesztik el a munkájukat, reményüket, és most töményen ömlik ránk, a nyakunkba mindenhonnan, minden irányból a dolog. Én se kattogok ezen egész nap, különben nem élnék, viszont attól még ha belegondolok, elborzadok, mert nem vagyok lelketlen szörnyeteg. Képzeld el az is el tud borzasztani, ha arról olvasok, hányan halnak meg autóbalesetben egy évben, pedig az is csak egy szám, mögötte sokféle személyiséggel és történettel, vagy arról van szó, hányan élnek mélyszegénységben, vagy ha "csak" valaki elveszti a munkáját, vagy akármi... Persze, az más kérdés, hogy az érintett mire megy az én együttérzésemmel vagy sajnálatommal, pláne mikor esetleg fogalma sincs az én létezésemről...

No, jó, haladjunk, mert nem ez lett volna a téma, az alacsony költségvetésű rémálom az személyes (igen, bocs, hogy élek). Ha röviden kellene megfogalmazni, azt mondanám: az október nem az én hónapom volt (vagy nekem egész hónapos, kicsit flúgos halloween jutott), bizonyos szempontból, máshonnan szemlélve meg piszok mázlista vagyok; már megint ez a fránya relativitás! Pedig csupán három dolog romlott el, bár ez kicsit sem alkalmas kifejezés az állatorvos fóbiás macska fogkövére vagy arra, hogy eltávolítás után pár napig menetrendszerűen hányt egyszer minden nap. Ez azonban csak amolyan mellékszál, díszlet volt a többihez.

Egyrészt a hűvös idő bejöttével, kiderült, az augusztusban karbantartott, még működő gázkészülékünk elérkezettnek látta az időt a bedöglésre, azt sem akárhogy, hol nem kapcsolt be, aztán meg nem kapcsolt le. Oké, a kettő közt eltelt két hét meg történt egy s más. Kezdetnek felhívtuk a szokásos brigádot, akik csupa jóval biztattak, és meghagyták, egy hét múlva kijön valaki.

Egy hét múlva jött is, egy telefon, melyben közölte a hős lovag, hogy ők bizony már meg nem csinálják a masinát, mert túl öreg, nincs hozzá alkatrész, de ad nekem egy számot. Kevésen múlt, hogy ne küldjem vissza oda, ahonnan a világra bújt, leginkább azért, mert eme szép elbocsátó üzenet megszüléséhez kellett egy hét?

Felhívtam a számot, melynek pokróc természetű tulaja leteremtett, mintha én rontottam volna el direkte a nyavalyás cirkót, majd annyival magamra hagyott az éterben: majd jön, amikor ideje van, de azért legyek otthon.

Javára írom, még aznap megjelent... egy alig élő, hangosan szuszogó bácsi és a segédje, a fitt mama. Jó, végül is nekem mindegy, ha megcsinálják. Aztán a következő párórás, kis magyar Monty Python show után már csak abban reménykedtem, nem fog felrobbanni a lakás.

Kezdetnek a bácsi azt se hagyta, hogy végigmondjam, mi a probléma, leintett, ő majd megnézi. Csöndben szörnyedtem hát. Hogy miért szörnyedtem? Szegény minden második dolgot elfelejtett, három percenként leült, fogalmam sincs hányszor szedett ott szét minden drótot, majd rakta nehézkesen újra össze, babrált összevissza, kis híján agyonütötte magát árammal. Tartottak közben egy ebédszünetet, s mikor visszajöttek, a garázsbejáró helyett félig ráálltak a lépcsőre, ahonnan dolguk végeztén nem bírt kiállni, bénázását a néni meg is unta, s hazaindult gyalogszerrel a fél szerszámgyárat tartalmazó bőröndöt lóbálva. A bácsi maradt s hősiesen próbálkozott mindenki segítségét elhárítva, mert ő "megkülönböztető jelzésű járművet is vezetett már". Kért aztán az egyik szomszédtól téglát, hogy azon majd kijön a slamasztikából. Kijött, csak közben beküldte a téglát a lépcsőházajtó üvegén. Erre aztán legyintett, mondván "erre van a biztosítás" és elporzott az egyirányú úton, forgalommal szemben.

A készülékünk aztán rövid úton, még aznap ismét kaput machen. Én itt mondtam fel, s ráhagyományoztam élettartozékomra a problémamegoldást, aki első körben telefonált a bácsinak. Ő közölte, hogy nem is volt itt, és hadovált még valamit, úgyhogy új jelentkező után nézett, aki aztán újabb egy hét elteltével érkezett, este fél kilenckor. Igen ám, csak a bácsinál idő közben valami felderenghetett, mert még előtte pénteken újra feltűnt, s ezúttal elérte, hogy ne csak bekapcsoljon az őrláng és úgy is maradjon, de még el is induljon a fűtés... aztán sose többet ne kapcsoljon le, csak akkor, ha el is zárjuk a gázt. Szóval nem mondtuk le az újabb jelentkezőt, aki aztán szétkapta a masinát két perc alatt, mint kutya a lábtörlőt, legalább össze is rakta, méghozzá működőképessé.

Még éljeneztem is volna, ha aznap délután nem kapok még egy ívet. Az történt, hogy jó honpolgárként, mivel próbálok rendes lenni, no meg rémlik valami a KRESZ-ből, megálltam szépen, körültekintően a zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, amikor az, aki már egy ideje mögöttem jött és az előző pár száz méteren lemaradt, megérkezett, egyenesen belém. A gyalogosnak (és ezzel együtt nekünk is) oltári nagy mázlija volt, mert nem volt előttem, én ugyanis kocsistól átkerültem az átkelő másik oldalára.

Az autómentő(s) gondolta, kerít magának új ügyfelet személyemben, csak nem jött össze. Jól van, nem kell hördülni, poén volt. Valójában sajnálom őt is, míg az én autóm járóképes - az más kérdés, hogy az egész hátsója kuka, a hátsó szélvédőből (ami egyben az ajtó is) csak az ablaktörlő motorja maradt, a többit nem is mondom -, addig neki kilyukadt a hűtője. Viszont most már azt is tudjuk, mivel mentik az autómentőt, dobpergés! - egy másik autómentővel. Rendben, abbafejeztem. Szegény fickónak, még ha ő is volt a hibás és ezt el is ismerte, azért nem ez lehetett a szerencse napja vagy időszaka, ő ugyanis a cég tulaja, vezetője és ez két héten belül a második autójuk, amit összetörtek. Azóta egyébiránt sínen van az ügy, már csak a szervizesek munkája van hátra, én is már majdhogynem a régi vagyok, ha nem számítjuk az időnként még beköszönő fejfájásom, szédülésem meg azt, hogy majd minden hangos csattanásra, hirtelen hanghatásra az infarktus kerülget.

Szóval lehetne rosszabb is, tényleg valahogy mindig kifogom, hogy a szerencsésebb kimenetellel végződjenek a balszerencsésebb események is, bár ez nem az én érdemem, ha van őrangyalom, talán az övé.

Hogy keretesek legyünk, érzésem szerint az utakon is lecsapódik ez az egyre nagyobb őrület, amiben csücsülünk, küszködünk, meg nagyjából minden nyilvános helyen, legyen az valós vagy virtuális tér. Ennek megfelelően, mert ez az én védekezési mechanizmusom, amennyire csak lehetséges visszahúzódom, visszabújok a már jó rég kovácsolt páncélom mögé, onnan/úgy próbálok ellavírozni a hétköznapokban, ebben a lassan zárt osztályra emlékeztető világban, és örülök amíg megtehetem, amíg van miért.

Ui.: Azt hiszitek, nem lehet fokozni? Dehogynem. Valamelyik nap semmiből ménkűként megjelent a bácsi. Én azt hittem, menten elájulok, elvégre már működött a fűtés, ha ő most megint szétszedi, ki tudja, mi lesz itt. Én nem akarom tudni. Aztán csak a kapcsológombot akarta kicserélni, mert nincs benne rugó és ez most eszébe jutott, cirka másfél-két hét után. Mindenesetre kezdek félni, remélem, más már nem ugrik be neki, különben ő lesz a különbejáratú háziszellemünk, és ez tényleg ijesztő.