A királyság minden szegletében nagy volt a nyüzsgés, ez azonban nem a mindennapok sürgés-forgása volt. Különleges esemény közelgett, melyet nagyjából fél éve tétettek közhírré. Mivel a király kisebbik leánya minden kérőt elutasított és nagy rajongója volt a szobroknak s magának a szobrászatnak, szülei úgy határoztak, annak a mesternek adják a lány kezét, aki elkészíti a tökéletes szobrot.

Nagy volt hát az izgalom, habár a legtöbben csak megfigyelők voltak, és leginkább az eredményre kíváncsiak, arra, hogy ki veszi el végül az ifjabb királykisasszonyt. Nem volt talpalatnyi hely a királyságban, ahol nem erről sutyorogtak volna, tán még az erdő madarai is erről csiviteltek.

Természetesen minden, bármilyen kézműves tevékenységben kicsit is jártas, nagyravágyó férfiú szorgalmasan dolgozott szobrán, lázas munkájuk közben egyre csak majdani jutalmuk vagy dicsőségük járt fejükben, ki a lányt, ki a hírnevet akarta magáénak tudni.

Hamarosan felvirradt a várva-várt nap, óriási tömeg tolongott a palota előtti téren. Sorra érkeztek a szobrok, nyomukban ott toporogtak alkotóik. Mind a királyi párt és lányukat lesték, a műveket fürkésző tekintetük villanásaiból próbálták kiolvasni szerencséjüket.

Csakhogy nagyon úgy festett, egyiküknek sem terem itt ma babér. Bár akadt ott megannyiféle szobor, több igazán szép is, egyiken sem időzött el sokáig a hat szempár, egyiknél sem csillant öröm vagy rajongás a tekintetekben. Alighogy egy pillantásra méltatták az utolsó szobrot, a királyi hármas némi sustorgást követően távozott a színről.

A tömeg és a művészek döbbenetükben ötperces néma csendet tartottak, hogy aztán annál hangosabban fejezzék ki elégedetlenségüket és csalódottságukat. A tömeg egyként morajlott fel követelvén az eredményt amiért idefáradtak, holott volna ám jobb dolguk is, mint a királykisasszony szerelmi életének egyengetését lesni. A dühödt művészek öklüket rázva kiabálták világgá saját művük érdemeit, amiből mit se lehetett érteni a hangzavarban, így sértettségük nyomban új célpontot lelt, egymást kezdték el gyepálni, immáron nem csupán verbálisan. A már szétszéledő tömeg javarésze erre aztán újfent egyesült, annyi időre, míg ki nem derült, ki kinek a pártján áll, melyik szobrásznak szurkol, akkor aztán ők is harcba mentek.

Ebből azonban már mit sem tapasztalt az uralgó hármas, ők ugyanis már úton voltak kíséretükkel egy bizonyos hegy, bizonyos kunyhója felé. Úgy hírlett, lakik ott egy magányos, fiatal művész, akinek munkáit a szomszédos birodalomban nagyra tartják. A királykisasszonynak nem volt nehéz meggyőznie örökké elégedetlen szüleit, akiknek - mint azt előre sejtette - egyik szobor sem volt elég szép, elég hatásos, hogy tegyenek egy próbát még ezzel a zárkózott ifjúval.

Az emlegetett szobrász éppen egy nemes család megrendelésén dolgozott, csatában elhunyt családfőjüknek kellett örök dicsőséget állítani. A már eltávozott élethű mása köré kellett fonnia a család címerében szereplő sárkányt, mely a hős kezébe helyezett valódi kardból előkígyózó szellemként kellett megjelenjen. Ezt a tervet hagyta jóvá a család.

A mű már majdnem elkészült, csupán az volt hátra, hogy összeállítsa, összecsiszolja a kompozíciót. A kard - ami természetesen csak másolata volt az eredeti ereklyének - elhelyezésével bíbelődött, amikor megérkezett a királyi kompánia, s elsőként bedörömbölt a kíséret kapitánya. A kard erre kicsúszott az éppen formált kézből és megvágta az ifjú tenyerét, ahogy utána kapott.

Sziszegve, bosszúsan kikiáltott:

- Nem érdekel, ki vagy, tűnj el!

A dörömbölés csak nem maradt abba, s félő volt, ha folytatódik, beszakad az ajtó, neki pedig most nincs ideje s kedve ilyenekkel törődni. Ezért aztán dühösen odalépett és kitárta az ajtót. A túlbuzgó kapitány annyira belejött annak ütlegelésébe, a lendülettől azonnal elvágódott hasmánt a kunyhó padlóján. Nyomában rögvest betódult a király s a királyné, átvonultak katonájukon át egyenest a szoborig, ott aztán lecövekeltek tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel.

Némán és süketen bámulták a férfiú daliás alakját, a körötte tekergő sárkányt, a kardot, amin vércsepp futott végig és épp leszelte a sárkány farkát. A felett elsiklott tekintetük, hogy a kard nem a hős lovag kezében volt, hanem combjának támaszkodott.

A szobrász hiába érdeklődte tőlük, mégis mi az isten nyilát akarnak ők itt, választ nem kapott. Mikor a király végre megszólalt, akkor is csak annyit lehelt gyönyörtől elfúló hangon:

- Tökéletes!

Az ifjú karba tett, ügyetlenül bepólyált kézzel, felmordult:

- Ellenkezőleg! Épp most tették tönkre.

- Ugyan miket beszél? És miért nem jött ma el? - így a királyné.

A kérdezett mit sem értett, de nem is akarta tudni, azon gondolkodott, mennyi idő lesz a hibát kijavítani, s mennyi ideje van még, míg a szállító megérkezik. Arra eszmélt, hogy a bolond fickó az ő sérült kezét rázza nagy boldogan.

- Gratulálok, fiam, tied a lányunk keze! - újságolta.

- Nekem aztán nem kell - felelte közönyösen az ifjú.

A király erre ledermedt. Mielőtt bármit mondhatott volna, a királyné sápadt arccal, dúltan megragadta és annyit nyögött:

- Baj van.

A királykisasszonynak nyoma veszett; a szolgálója volt csak vele odakint a kunyhó mögött, az ablaknál hallgatózott, majd egyik pillanatról a másikra, huss, eltűnt, mint a délibáb, legalábbis erről számolt be a nő. Meg is gyanúsították, hogy hazudik, ám makacsul kitartott a szűkszavú tanútétel mellett. Ennek oka az volt, ő maga sem értette a történteket, annyira nem tudta mire vélni azt a szokatlan jelenetet, hogy inkább saját érzékszerveiben kételkedett, még az is meglehet, elbóbiskolt; nem volt már fiatal, kimerítette az utazás.

Az történt ugyanis, amikor a király kijelentette, a szobor tökéletes, a lány elmosolyodott és kuncogva ő is megismételte: tökéletes, majd besétált az erdőbe.