Változó számok, telő évek,

hasonlatok és ellentétek.

- írta naplójába egy novemberi napon. Ennél tovább azonban nem jutott, a bejegyzés töredék maradt. Később még odafirkantja a lap aljára: "Ötven év az ég alatt"

Miért nem írt többet? Nehezére esett, és egyébként is, ez a néhány szó mindent elmondott, benne volt minden. Mi volt az a minden? Inkább az a kérdés: ennyit is minek írt? Minek leírni azt, ami annyira részünkké vált, hogy mindig velünk van, akkor is, ha nem feltétlen jut eszünkbe minden egyes nap?

Hisz minden évben elérkezett ezekhez a mérföldkövekhez, a saját születésnapjához, a szüleiéhez, más dátumokhoz, kezdethez és véghez. Amikor betöltötte a huszonhetet, az járt végig a fejében, ennyi volt az anyja, amikor őt megszülte. Megtette azt, amit egyikük sem akart, vele együtt világra hozta azt a hosszú eseményláncolatot, melynek - szándéka szerint - vele lesz vége valamikor.

Jövőre harminckettő lesz, ennyi volt az anyja, amikor megszülte a testvérét, ő pedig továbbra is csak van, boncolgatja önmagát, ha éppen nem kisszerű életével vagy azzal van elfoglalva, amitől azt a megváltást reméli, legalább egy nyúlfarknyi értelmet ad életének. Annak az életnek, melynek nem kellene léteznie, és lám, mégis követte egy másik...

Ezek azonban közel sem voltak olyan hatással rá, mint az április vagy a november egy-egy dátuma. Elvégre - ahogy azt az anyja is mindig szemére vetette - az apja lánya. Nagyon is az, az idő teltével csak egyre inkább az.

"Ötven év az ég alatt" Ezt a címet adta Joshikawa Eiji annak a fejezetnek, ami Oda Nobunaga haláláról szól.[1] Jól lehet Nobunaga valójában negyvenhét évesen lelte halálát a Honno-jiban. Az ő apja viszont már áprilisban betöltötte az ötvenet, s utána halt meg. Apai nagyapja is ötven volt, legalábbis a sírfelirat tanúsága szerint, amikor tüdőrákban elhunyt. Bár az apja, amennyit a családjáról tudott, inkább az anyja fia volt.

Ennek a számára ismeretlen nőnek a nevét kapta meg másodikként. Egy olyan nőnek a nevét, aki nem hagyta, hogy a fiát örökbe fogadja egy tehetősebb család. Hogy ez így igaz-e, s hogy ha igen, miért tette, s hogy vajon az apja aztán utólag mit gondolt erről, azt nagy valószínűséggel senki sem tudja. Vajon az apjában átfutott akárcsak egy pillanatra is, hogy pontosan annyi idős, mint az apja a halálakor, mielőtt kioltotta saját életének hosszú ideje szeszélyesen pislákoló, remegő lángját? Azaz apa, aki az innen-onnan összekapdosott foszlányok szerint egy erőszakos férfi volt, ennek nyomát magában és magán hordozta az ő apja, még ha talán nem is volt tudatában.

Vajon az ő vége milyen lesz? Ő is elpusztítja magát? Ha igen, vajon lassan, de szorgalmasan pakolva életébe az önsorsrontás adagjait vagy hirtelen lecsapja a gyertya kanócát? És az vajon miért nem merül fel ugyanígy benne, hogy egyszerűen megöregszik, vagy ellenkezőleg holnap vége lesz egy balesetben? Pedig bármelyik megtörténhet, mégis...

Talán az teszi, hogy ez a dolog beleivódott egész lényébe, megvan a hajlama is rá, sérült, érzékeny is. És ott az a három sors. Annak a három embernek élete, munkája s halála, akiket szellemi értelemben családjának, rokonának tartott. Az egyikkel egy napon született, nyolcvan év különbséggel, őt harmincöt évesen megölték. A másik harminckét évesen lett öngyilkos, a harmadik harmincöt évesen vágta el életének fonalát.

Vajon meddig folytatja a kezdeteknél elátkozott életének cipelését? Annak csak az ég a megmondhatója, ha egyáltalán, mert ki tudja honnan, valahogy mindig akad erő a folytatáshoz. Talán természetének lázadó része teszi, talán paradox módon valamely része ragaszkodik ehhez az élethez, talán neki más a sorsa, ha létezik olyasmi. Egyelőre azt teszi, amit már évek óta, megy előre, miközben az út menti mérföldkövek újra s újra emlékeztetik múltjára, arra, ami volt és ami részben benne él tovább mindaddig, míg...

[1] Josikava Eidzsi: Taikó II. kötet, Szenzár (Helikon) kiadó, 2017, 440-481.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/453948837424751797/ (a kép inkább a hangulata miatt került ide)