2.

A szabad délelőtt cseppet sem tesz boldoggá; mint rendszerint, kényelmetlenül érzem magam, mert nem csinálok semmit. Ebből a szempontból a férjem abszolút ellentétem, bármikor bármeddig képes élvezni a semmittevést, sőt a semmire sem gondolást. Épp ezért, épp miatta tudom időnként, legalább egy kicsit én is elereszteni magam.

Aztán csak megelégelem, megnézem a tegnap kiteregetett mosást. Ha már megszáradt, akkor elpakolom, kivasalok, és ha már nincs ott, akkor le is cserélhetném az ágyneműt. Olyan nincs, hogy nincs mit tenni.

Közben beszélgetünk mindenféléről, eljutok odáig, megfogalmazom elakadásom, bár tudom, ő sose fog erre okosat mondani. Nem csak azért, mert teljesen más területen dolgozik, hanem mert számára ismeretlen ez a sok agyalás, sokkal könnyedebben kezeli a dolgokat. Nem tud mit kezdeni a küszködésemmel, azon kívül, hogy próbál biztatni és ott lenni.

Nem mondom, hogy a már több mint egy évtizedes kapcsolatunk alatt sosem frusztrált ez egy picikét sem, de alapvetően sokkal jobb ez így, ha túlságosan is hasonlítanánk, akkor nem működne ilyen jól, akkor nem tudnánk kiegészíteni egymást. Persze kell a hasonló is, vagy egy közös alap, és ez nem arról szól, hogy önmagunkban ne lennénk személyiségek, ne léteznénk a másik nélkül, azonban együtt egy nagyobb egység lehetünk. Szeretem úgy mondani, szövetségesek vagyunk, ám azt hiszem, ezt a fajta szövetséget nem tudnám egy olyan emberrel megélni, aki olyan, mint én. Valószínűleg záros határidőn belül beleőrülnék, egy háztartáson belül éppen elég belőlem egy, olykor talán még sok is.

Már majdnem dél van, serényen készülünk mindketten, alkalomadtán kis híján hasra esünk a macskában, amikor üzenetet kap valamelyikünk. Mivel engem aztán vajmi ritkán keresnek, nem is foglalkozom a csippanással, csak amikor férjem közli, ez nem az övé. Gyorsan előkerítem hát a technikai vívmányt. Meglepődöm, Shinji üzente: reméli azért boldogulok a szöveggel. Először nem is kapcsolok, miféle szöveg? Közben férjem gyors csókot dob, még tankolnia kell és beolajozni a motor láncát, úgyhogy máris távozik. Intek neki, lelkére kötöm, hogy vigyázzon. Akkor jövök rá, biztos a könyvről van szó.

Nem is tudtam, hogy te fordítod - írom vissza, majd alá pötyögöm: Nyers szöveg, de nincs vele semmi bajom. Inkább nem teszem hozzá, ami van, annak más az oka, még ha meglehetőst homályos is. Tudom, hogy magára venné. Shinjivel sok mindenben hasonlítunk, épp ezért ő tökéletes barát, beszélgetőpartner.

Már raknám el a telefont, amikor új üzenet érkezik: Nekem van. Ledobom a mobilt az ágyra, végigkotrom a táskám, ellenőrzöm, minden megvan, végigjárom a lakást, ablakok zárva, a macska nem fog éhen halni, sem szomjan. Cipőt rántok, magamhoz veszem a telefont és a kulcsot. Mikor kiérek a kapun, s azt is bezárom, felhívom Shinjit. Tudom, hogy ki nem állhatja, de mivel különben elkésem, ő meg beszélni akar, most bele kell törődnie.

Várakozásaimnak megfelelően hamar véget ér csevejünk, megegyezünk, nyolc-fél kilenc magasságában találkozunk a drogériától nem messze álló kávézóban, attól függ, mikor végzek. Rosszul hangzik, mégis valahol örülök neki, hogy ő is láthatóan vagyis inkább hallhatóan küzd valamivel, legalább nem vagyok egyedül. Ez a mifélénk számára nem is olyan egyértelmű, pláne az ilyen kiélezettebb közhangulatban, mint ami mostanság uralkodik. Bár egyelőre még nem robbant be az újabb bomba, a tavaszhoz képest még istenes, főleg ami a drogériát illeti. Nem olyan könnyű felbosszantani, de akkortájt azért voltak egy páran, akik az idegeimen táncoltak.

Igazából nem különösebben érdekel ez a munka, egyetlen előnye a fix bevétel mellett, hogy ez a javarészt - valójában teljesen, az emberekkel való kommunikáció is ugyanolyan - gépies feladat-végrehajtás elmegy meditációnak, kiegészítésnek a rajzolás, illusztrálás mellé. Most például kifejezetten örülök neki, hogy hat és fél, esetleg hét órán keresztül csak itt kell lennem és tennem a dolgom.

További hatalmas előnye, ennek segítségével belesimulhatok a környezetembe. Nem kell gondolkodni valami hazugságon, ha megkérdezik, mit dolgozom, munkából jövök és egyéb közhelyek. Errefelé így lehet nyugton élni, ha eléggé hasonlítasz a többségre, vagy el tudod ezt hitetni magadról. Ha mellesleg van valami kis furcsaságod, szokatlanságod, az még bocsánatos bűn. Ha nem mondod el, hogy csak részmunkaidőben van "rendes" munkád, akkor közülük való vagy, akkor nem néznek rád ferde szemmel.

Persze, itt is van értelmiség, de oda születni kellett volna, vagy olyan tanulmányokat folytatni, és nem "művésznek" lenni, úgy különösen nem, hogy mellé nem azt vallod, amit ők, legyen bármelyik oldalról is szó, és marha okosnak kellene - ha mást nem - látszani, úgy előadni magad, no erre mondom, ehhez születni kell, olyan helyre, ahol ezt szívod magadba, és nem azt kell kitalálnod, hogyan élj túl.

Ha például az előző mondataim meglobogtatom a kellő időben a környezetemben, akkor megint csak azt fogják érezni, ez bezony a mi kutyánk kölyke. Csak nem szabad elmondani, hogy nem az anyagi nélkülözés vagy inkább szűkösség volt a legrosszabb, amit túl kellett élni, hanem a saját családom és a hozzájuk hasonló környezet tagjaitól kapottak. Hogy a legmélyebb sebeket nem a testemen viselem, nem fizikailag kaptam. Hogy a rajzolás nem csak a hobbim, hogy szeretek olvasni, könyvet.

Ha ezeket tudnák, akár ők, akár a későbbi környezetem tipikus értelmiségijei, mind megbotránkoznának, pedig tőlük tanultam meg: nem számít ki vagy, az számít, kinek látszol és hova születtél, hol jártál, a többi lényegtelen. Mutasd azt az embereknek, amit látni akarnak és nyert ügyed van, békén hagynak, nem vagy ellenség. Magamtól azt tanultam, sehol sem vagy szabad, csak az alkotásban; sehol sem lehetsz önmagad, csak gondolatban; de ezeket senki sem veheti el tőled, senki sem tudja teljes mértékben ellenőrzése alá vonni; hogy lehetséges, sehová sem illesz, valahová mégis be kell tagozódni, ha emberek közt vagy. Páromtól és néhány más, kivételes embertől (egy kezemen megtudom számolni őket, igaz, biztos többen vannak, csak nem sodorta őket utamba az élet) pedig azt: valakiben azért meg kell bízni, és valakinek azért ki lehet nyílni, anélkül, hogy durván sérülnék. (Jó néhány "értelmiségitől", aki fennen hirdette, ő milyen nyitott, azt jegyeztem meg egy életre, azokkal legyél a legóvatosabb, akik túlságosan is hangsúlyozzák az elfogadást, nyitottságot, közösséget, bárkinél képesek alattomosabbak lenni.)

A fent említett csekély számú kivételek egyike Shinji, ez nem az igazi neve, ám azt akkor sem szeretném leírni, ha ez csak a naplóm. Bár akkora szakadékok tátongnak benne, mint köztem és bármelyik környezetem közt, amelybe eddigi életem során kerültem.

Alig múlt nyolc, amikor találkozom vele. Olyan kétségbeesett arccal bűvöli az ajtót, a lehető legkisebbre összehúzva magát az ajtóhoz legközelebb eső asztal mellett, hogy önkéntelenül elnevetem magam. Rengetegen vannak bent, meleg van még és csütörtök, ilyenkor sokan veszik ki a pénteket. Az iskola sem kezdődött még el, tehát egy egész rakat, hangos kamasz is van.

Odakiáltom Shinjinek a megváltó szavakat - kénytelen vagyok kiabálni, akkora a zaj -: Menjünk inkább sétálni, csak kérek egy kávét elvitelre. A megkönnyebbülés úgy ül ki arcára, akkor se lenne feltűnőbb, ha homlokára írja. Menten ki is slisszol a mögöttem belépő fiatal pár mellett.

Hamar követem én is, elég gyenge kávémat, vagy mondjam, italomat szorongatva, nem vagyok benne biztos, lehet-e ezt még kávénak nevezni, bár nyomokban azt is tartalmaz. Még mielőtt hálálkodni kezdene, beléfojtom a szót:

- Hidd el, nekem sincs kedvem ehhez a tömeghez, elég volt az emberekből a melóban.

Pedig az igazi dömping majd holnap délután érkezik, menetrendszerűen.

Csak bólint.

Lassan, már-már öregesen sétálunk le pár száz métert városkánk híres patakjáig. Hallgatunk. Nekem ugyan koncentrálnom kell a lötty elkortyolgatására menet közben, ha még később iszom meg, egész biztos, hogy még éjfél után is ébren forgolódom, mégis néhány perc után feszélyezni kezd a csönd. Ez is gyerekkorom maradványa, tudatom küszöbén lébecoló árny: ha csönd van, nem tudod, mire számíts, mit gondol a másik, nem tudsz felkészülni arra, ami jön.

Semmi relevanciája reakciómnak, Shinji két teljesen másféle okból hallgat, talán három. Egyrészt nem túl beszédes alkat, másrészt végtelenül kedves, udvarias, nem fog addig beszélni, míg meg nem iszom kávémat. Harmadrészt az is benne lehet a pakliban, próbálja megfogalmazni azt a bizonyos problémát, ami már órák, valószínűleg napok óta kikívánkozik belőle, de ő előtte hosszasan rágódik, s csak utána szánja rá magát a beszédre, legelsősorban akkor, amikor az írás kudarcba fullad. És hát most pontosan ez a helyzet.

- Nem megy - szakad ki belőle nyomban e két szó, ahogy leülünk a patakpart menti padra.

Értelmetlen lenne visszakérdeznem, pontosan tudom, mi nem megy, kivárom hát a folytatást.

- Azt hinnéd, ha már megvagyok a nyersfordítással, sima ügy értelmes és formás kis szöveggé tenni, erre fel az elmúlt héten összesen egy nyúlfarknyi fejezettel készültem el. Arra se mondanám, van annyira jó, hogy megjelenjen.

Miközben beszél, felém se néz, tekintete a patakot foglalja/fogadja magába. Nem szokott az emberek szemébe nézni, idegesíti, én viszont zsigerből állandóan rátapasztom szemeim a másik arcára, tekintetére, bármiféle hirtelen mozdulatukra odakapom tekintetem, ez a fajta állandó készenlét úgy a sajátom, mint neki a kontaktus kerülése.

Torz mosolyra húzódik ajkam, milyen ismerős is, amit mond.

- Azt hinnéd, nem nagy dolog megrajzolni néhány illusztrációt egy történethez, amely ráadásul a legtöbb jelenetet igen részletesen írja le, mégsem tettem egyetlen véglegesített vonást sem még az elmúlt három napban.

Néhány másodperc erejéig rám mered, hiába látom, semmit se tudok leolvasni arcáról. Érthetetlen, hisz közben a gondolatai olyan világosan kirajzolódnak előttem. Most például tudom, hogy dilemmában van: az én szavaimra csípőből azt mondaná, az ő hibája, nem jó a fordítás, csakhogy a saját érzései, elakadása szerint valami másról van szó.

Ismét a csörgedező vizet tünteti ki figyelmével.

- Nem tudom... nem a történet hibás, vagy ha az is, annyiban az...

- Hogy nem nekünk szól - segítem ki.

- Hmm... szerintem ellenkezőleg, olyasmit hoz fel, ami az elevenembe vág, ami - aminek a hiánya? - fáj. Annyira fáj, hogy nem akarok hozzáérni többé, mert akkor elkerülhetetlenül szembekerülök a rendezetlen ügyemmel. Persze, nem tudhatom, nálad is erről van-e szó.

Nem felelek, nem akarom kimondani, mintha egy átok lenne. Azt sem akarom, hogy megjelenjen az elmémben, de megteszi: Az egész életem, a puszta létezésem egy rendezetlen ügy.