3.

Állok az ablak előtt, kortyolgatom a kávém, igyekszem jól elhúzni, még közel egy órám van indulásig. Nem túl sok idő ahhoz, hogy valami érdemlegeset csinálj és túlontúl sok idő átélni egyedül a csöndben mindenféle tevékenység nélkül. A férjem alig két perce ment el, még a számon érzem kapkodva elhintett csókját és zavar, még a hallójáratom mélyén kalandozik a kulcsok csörgése, a zár kattanása és zavar. Össze akarok gömbölyödni a csend legmélyén, tökéletes kört formálni, amely üres, amelyben semmi sincs, csak egy másik kör, amit védelmez, és mindkettő én vagyok.

Persze nem teszem, nem tudom megtenni, helyette szertartásos lassúsággal végzek egy merőben lényegtelen tevékenységet, miközben a hátsó kert fáinak árnyát, a köztük előbukkanó utca fénybe burkolt aszfaltját nézem. Senki sem jár még odakint, az első ember, a férjem után, majd csak nagyjából húsz perc múlva tűnik fel, egy idős néni a kutyájával.

Mondhatnám, hogy a látványt, az éjjel utolsó felvonását nézem, de tekintetem minduntalan az ablakba zárt tükörképemre siklik. Abban azonban nem gyönyörködöm, borzadok. A borzadály megül a gyomromban, és nem moccan. A vállamon ücsörgő, időnként meg-megbillenő varjat nézem, amelyik már csütörtök este óta ott van. Rám nehezedik, karmai belém marnak és valami szétárad a sebben, onnan kiindulva az egész mellkasomban. Valami, amit nem tudok megnevezni, leírni, azt viszont biztosan tudom, azt akarom, hogy eltűnjön.

Természetesen velem marad, ha nem is látom, érzem a varjú súlyát vállamon. Errefelé azt tartják, csak az érez ilyesmit, akinek túl sok a ráérő ideje. Még ha ez arra a hajnali órára igaz is, mit mond, hogy a munkahelyemen éppúgy ott van, mind a közel hét órán át? Holott ennek nagyobb részét nem a kasszában töltöm, két szállítmány is érkezik, azoknak legalább kétharmadát ki is kell rakni a polcra. Hétfő lévén jó néhány terméket átárazni, egyiket azért, mert már nem akciós, másikat azért, mert most lesz az. Mindemellett akad néhány elveszett lélek is, ki ilyen, ki olyan okból elveszett, némelyiktől az embernek ökölbe szorul a keze, szinte neki támad, mert nincs valami, némelyiktől meg a szíve facsarodik össze, a legtöbben azonban nyomtalanul haladnak át, volt, nincs. Ez alatt végig ott ül rajtad, benned az a sötét, az a vibráló, megnevezhetetlen valami. Az, hogy olykor előtérbe nyomakodik valami más, e tényen mit se változtat.

Ezek az emberek vajon mit kezdenek az érzéseikkel? Azt erősen kétlem, hogy egyáltalán ne lennének. Gondolom, egy részüket, mint a terméket, felcímkézik és elrakják, azzal meg is vannak, ami nem ilyen egyszerű, ami olyan, mint az én varjam, arról nem vesznek tudomást, amiről nem veszünk tudomást, az pedig nem létezik. Sokszor szerettem volna már én is ilyen lenni, rendelkezni ezzel a képességgel, hogy ilyen könnyeden lássam a világot és magamat, hogy olyan könnyű és egyértelmű legyen a harag és a boldogság is.

De nem az, és ha egy percre el is hinném, hamar elém toppan egy olyan élmény, ami emlékeztet, ez számomra maximum illúzió lehet, az a fajta, amiben képtelen vagyok megmaradni, merthogy azt azért nem állítom, nincs egy sem az én életemben, egy sem, ami körülfogná, befonná és magába húzná elmémet. Bizonyos nézőpontból már az elme, a gondolat is illúzió, hisz nem látható, nem megfogható, nem lemérhető, szinte semmiféle materiális tapasztalat nem szerezhető róla. Az agyad kitehető a boncasztalra, az elméd nem, a kezedet látják, megfoghatják, a gondolatod csak számodra létezik, csak te hallod, ha nem formálod hangokká, ha nem mondod ki. És a kimondott szavak vajon mind valóságosak?

Kísérőm, a varjú, súlyát megszokva - nem mintha volna más választásom - rövid vásárlást intézek, néhány dolog csupán, ami elmaradt szombaton vagy direkt nem vettünk, mert mire felhasználnánk, megromlik. Nem megyek messzire, hisz itt a bolt a drogéria szomszédságában.

Mint mindig igyekszem gyorsan és észrevétlen végezni, a lehető legkevésbé figyelni a körülöttem áramló állandó szó- és sóhajmorajra. Utóbbit most nem sikerül, gyakori jelenség az elmúlt időkben és/vagy én vagyok egyre jobban kihegyezve arra, hogy kerüljem a nagy meg a kicsi világ dolgait. Van esély rá, főként, hogy az aprócska saját világom egyre rakoncátlanabb. Meg amúgy is pocsék ember vagyok, jobb szeretek olyan dolgokra koncentrálni, amivel van is esélyem mit kezdeni, legalább egy pindurka. Sosem fogok hát világot megváltani, de még jóságos se leszek soha, ahhoz kicsit több pénz kellene, hatalom, és mindenekelőtt az, hogy ne a rajzolás álljon nálam az első helyen. Ahogy anyám is megmondta, elég sokszor, hátha nem fogtam még fel: önző vagyok, és mindemellett másokkal jobban foglalkozom, mint a családommal.

Legyen, mindezt aláírom, és mégsem tudok nem zsigerből reagálni a szavakra, melyek megütik fülem almaválogatás közben. Nagyon el akarok tűnni, mintha ott se lennék, nehogy rájöjjenek a panaszosok, hiába pillantgatnak felém, egyetértést várva, nekem nincs mit mondanom, nem evezünk egy csónakban, most épp úgy alakult. Az egy-két ismerősöm környezetében is mindenki boldogul, a legtöbbjüknek megvan a munkája, néhányan pedig segítséggel vészelték át. Nincs horror-, sem sajnálatos sztorim, bűntudatom az van, meg rengeteg régi érzése a nyomorúságnak, ám melyik lenne számottevő segítség, bármi hasznos? Vajon azoknak az embereknek volt bűntudata, akik annak idején tudtak/sejtettek egy s mást rólam, helyzetemről, de ilyen-olyan okból nem tettek semmit?

Lesunyt fejjel gyorsan lelécelek azzal a pár almával. Ha számomra változott valami ebben az évben, akkor az az, hogy még kevésbé akarok emberek közé menni. Lassan eljutunk odáig, agorafóbiásként ki sem jövök a telekről, néha kifejezetten csábító gondolat.

Több lépcsőben önt el a megkönnyebbülés, először amikor kilépek a boltból, másodjára amikor becsukom magam mögött a kapunkat. Harmadjára amikor bent végre leülök és macskánk az ölembe ugrik, majd hangos dorombolással nagy labdává gömbölyödik, úgy is marad vagy három percig, aztán megunja. A varjú sértődött károgással felrebben vállamról, nem megy messzire, a szekrény tetejéről őrzi minden mozdulatom, míg átöltözöm.

Mivel akad még egy kis szabadidőm egyedül, úgy döntök, egy fél óra jóga belefér a vacsora főzés előtt, egyébként is sajog a derekam a mai nap után. Mivel nemhogy guru nem vagyok, túlzottan ügyes sem, az a fél óra is bőven tartogat kihívást. Az egyik hibám még mindig előkerül a flow során, előbb-utóbb ugyanis elvesztem a kontrollt légzésem felett. Az e mögött rejtező ok sejtelme most ismét felzavarja elmém állóvizét, ahogy rajtakapom magam, már megint elhagytam lélegzetem. A természetes légzésem apró, alig észrevehető, rövid, a belégzés és a kilégzés közt hosszú szünettel, mintha elvágnám, megtagadnám magamtól a levegőt, takarékosan kell bánni vele. Arra még tippem sincs, vajon miért fojtom vissza automatikusan lélegzetem.

Kicsit megrázom fejem, hogy eltakarítsam az útból hívatlan gondolataim, próbálok visszatalálni a megfelelő légzési formához. Sikerrel járok, ideiglenesen. Viszont a végén, amikor relaxálnom kellene hullapózban - olyan csábos név ez! -, az elmém összerándul a víz tükrét hirtelen áttörő emléktől.

Még alsós koromban, közelebbire, pontosabbra nem emlékszem, talán egy évet jártam balettra. Azt is csak azért, mert egy nő helyben és jelképes összegért tartotta, hamar vége is lett, így bármennyire szerettem, nem volt többé lehetőségem rá. Az órák végén mindig csináltunk valamit levezetésként, egyszer ugyanígy lefeküdtünk hullapózban, bár akkor még fogalmam sem volt nevéről, sem a jógáról, sem a saját testemről, vagy arról, meg kellett volna tanulnom bánni vele, gondoskodni róla, hogy nemcsak arra való, kibírja azt, amit megkövetelnek tőle mások.

Szóval feküdtünk, lazuljunk el, és kövessük a hangját, a szavait, meditáltunk lényegében, persze arról sem tudtam semmit, az mondjuk a mai napig nem megy igazán, valószínűleg nem vagyok alkalmas rá. A relaxáció azonban döbbenetes élmény volt, akkor szembesültem azzal, hogy az egész testem állandóan íjhúrként feszül, akkor először éreztem azt, itt és most megtehetem, hogy elengedem magam. Ezen kívül még alvás közben is csikorgattam a fogam, sokáig szoptam az ujjam, és baromi rossz alvó voltam. Még manapság is van, hogy érzem elalvás előtt az összeszorított fogaimból kiinduló feszültséget, még most is vannak rossz éjszakáim.

Ahogy a jelenben megérint az emlék, kifakad burka és betölt az akkori döbbenet, elszorul torkom és egyetlen könnycsepp átjut szemhéjam falán, átbújik szempilláim rácsai közt és lassan levánszorog arcom ívén.