Órák, percek, másodpercek. Az idő különféle méretű darabkái, amelyekhez igazodunk, pedig mennyire megbízhatatlanok, mennyire önkényesek, mennyire semmitmondóak.

Baleset volt, olyasmi, amire azt mondják: egy pillanat műve, ám ez nem több olcsó frázisnál, amivel azt érzékeltetjük: gyorsan történt; és még nem is igaz. Az idő ugyanis egy rendkívül furcsa, se vége, se hossza szalag, amit egyénenként, helyzetenként másképp értékelünk. Persze, lehet, hogy csak én látom így.

Nekem valahogy mindig úgy tetszik, mintha vezetés közben kitágulna egy kicsit az idő, mintha megnyúlna az a bizonyos szalag, bár gőzöm sincs ennek okáról. Akkor azonban egyenesen úgy tűnt, olyan vékonyra nyúlik, már-már alig észrevehető, már-már elszakad.

Már két napja esett, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, fújt a szél is, bár nem volt nagyon erős, a városban legalábbis nem lehetett érezni. Mivel elég vizes volt az út, lassabban haladtunk, elég nagy is volt a forgalom.

Ahogy a zebra felé közeledtünk, megláttam az előtte várakozó fiút, elég magas volt, de nem lehetett több 13-14 évesnél. Persze, szokás szerint sorra mentek el előtte. Én megálltam, aki egy ideje mögöttem jött, az utolsó lámpánál lemaradt, nem is láttam. A fiú az út szélére lépett, de még nem indult át. A belső sávban megint csak nem álltak meg. Még elhaladt kettő, talán három autó. Bosszankodtam is rajta, nem szeretem, ha ezt csinálják, egyszer majdnem így csapták el az egyik gyalogost előttem, én hiába álltam, a másik sávban érkező autós még csak nem is lassított. Megint belenéztem a visszapillantóba, láttam, hogy megérkezik a lemaradt követőm...

Aztán a szalag, mint egy túlfeszített gumi, összerándult. Ahogy összerándult, a hirtelen nagy változástól a szalagon lévő dolgok, a rávésett emlékek egy része eltűnt, lehullott a semmibe.

Érdekes módon például az ütközésből nem annak ereje, hatása maradt meg, hanem az éktelen csörömpölés, ami az én szétrobbanó hátsószélvédőmből származott, pedig átkerültem a zebra másik oldalára. És közben mégis tisztán emlékszem, nem tűnt úgy, hogy nem fog megállni. Nem tűnt másnak, mint bármely másik alkalom. Csak akkor, amikor már... Nehéz megmondani, emlékszem rá (azonban ez egy megkésett, utólag beköszönő emlék), a kocsin is látszott, hogy a belső sáv felé tekerte a kormányt. Azt mondta, megcsúszott, de már nem volt ideje, hogy megnézze, jönnek-e a belsőben.

Az idő furcsa szalagja úgy összegyűrődött, hogy nem maradt rajta semmi, csupán néhány hámló festéktöredék. Vajon mégis mennyi idő, hány másodperc volt ez? Mennyi idő volt az, ami onnantól, hogy a visszapillantóba néztem, az ütközésig eltelt? Volt annyi, hogy mint egy kedves ismerősöm mondta, elindulhattam volna és így elkerülöm a balesetet?

Ami ennél is jobban zavar, miért nem tudom, abban a bizonyos pillanatban hol volt a gyalogos? Mert az utolsó emlék, az utolsó, amikor ránéztem olyan távolinak tetszik, utána pedig úgy megrongálódtak az emlékek a szalag visszapattanásával, hogy csak azt tudom, hirtelen fogalmam se volt, mi történt, paradox módon valahol mégis tudtam. Nem tudom, nem tudtam, mit kellene tennem, csak az a töredék van meg, hogy elnézek jobbra, kicsit hátrafelé és látom az út szélén álldogáló fiút. A töredékek egymásba csúsztak, annyira, hogy sokkal később döbbentem rá, nem a fiú volt, aki akkor szólongatott, megkérdezte, jól vagyok-e, hanem az autós, aki belém jött.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/25051341650108773/