Csendes ember volt, nemcsak hogy nem kereste mások társaságát, kifejezetten igyekezte kerülni, bár ezt nem mindig és főképp nem mindenkivel tehette meg. Nem mintha utálta volna az embereket, voltak, akikkel törődött is, a maga módján. Azonban más volt, egy mély hasadék nyílt közte és köztük.

Neki igazolnia kellett létezését, ez a belső kényszer mozgatta, sarkallta az állandó fejlődésre, mondhatni: mindenek felett állt. A mozgás, a változás embere volt, akinek valamit el kell érni, egy célt, ami mégis soha be nem teljesíthető. Számára a pillanat csupán egy folyam önkényesen felszabdalt része volt, ami önmagában nem értelmezhető.

Mígnem...

Minden (látszólagos) szigorúsága, hidegsége, távolságtartása dacára szerette a macskaféléket, bár ellágyulása jeleit gondosan titokban tartotta, csak akkor engedte meg magának, ha más nem volt a közelében.

Valami történt.

Leült elé ez az apró cica és tekintetét az övébe fúrta.

Akkor állt meg a világ. Akkor lett a pillanat jelentőségteljes, több mint egyetlen aprócska rész, egyenlő a mindennel, ami összesűrűsödött abban a pillantásban.

Valami történt akkor, amit nem lehet szavakba foglalni, habár csábító lenne megvilágosodásnak nevezni, és hazug. Nem változott ő meg ettől, nem történt pálfordulás, nem értette meg az egész létet és a világot. Nem volt csoda sem, sőt ha valamiben biztos volt, az az, hogy nincs is ennél természetesebb.

Egy régi történet jutott róla eszébe, amit egyszer meséltek mellette a vacsoránál. Abból is csak arra emlékezett, hogy a férfi valamiért egy kút mélyén üldögélt, ahova mindennap egyetlen egyszer sütött be a nap, egy percre beragyogta a mélységet. Ha valamivel azonosítania kellene az ő pillanatát, ez lenne az. Az a percnyi napfény, ami nem változtatja meg az egészet, nem módosít semmit a helyzeten, a napfényen nem lehet felmászni, mégis elképesztő hatása van, leírhatatlan, megfoghatatlan ugyan, de létezik és áttör mindenen.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118374514220/