Élt egyszer odafent a hegyen, a sűrű erdő mélyén egy fiú. Ott is született az apja építette takaros házikóban. Többféle elképzelés létezik, kik, miféle emberek voltak szülei. Van, aki úgy tudja, az apa magányba vonult szerzetes volt, az erdőben lelt a sérült nőre, meggyógyította, aztán hogy-hogynem egymásba szerettek és együtt maradtak. Van, aki amellett teszi le a garast, az apa hírhedt rabló volt, az anyával utolsó bűntettének helyszínén találkozott; a nő vele ment, hogy kiszabaduljon csinos, ám belül borzalmas börtönéből; arról már nem szól a fáma, pontosan miként is hagyott fel az apa tevékenységével, s miért vették be magukat az erdőbe. Az igazat persze nem tudni, sem erről, sem arról, miként történhetett, hogy a fiú tízévesen egyszer csak egyedül maradt a házikóban. Vajon a szülei szándékosan hagyták el, vagy valami baleset, netán szörnyűség esett meg velük?

Akárhogy is, a fiú magára maradt, és élte mindennapjait. A házikó kitartott, a fiú tudott vadászni, a patakban halat fogni, gondozta a kis veteményest a ház mögött, télire fát gyűjtött az erdőn, de magányos volt, nem akadt társasága. Természetesen az erdő tele volt élettel, azonban a házikó kongott az ürességtől. Egyetlen élőlényt látott csak mindennap, a pókot az egyik ablak sarkában, szinte mindig ott trónolt kifeszített hálójában. Azóta élt ott, hogy télen, mikor még a szülei is vele voltak, kirakták.

A fiú lelte meg, amikor a kamrában keresett egy üveget. Sosem szerette a pókokat, félt tőlük, ezért, amikor a felzargatott pára gyorsan átosont matató kezén, megdermedt, nem tudta eldönteni, ordítani fog vagy sírni. Egyiket sem tette, helyette nekiállt levadászni a betolakodót, már majdnem sikerült agyoncsapnia a levetett cipőjével, de elbaltázta és leverte az egyik cserépedényt, ami ripityára tört, tartalma - a savanyított zöldség - pedig a döngölt földön végezte.

Ekkor sietett be édesanyja, amint megtudta, mi végre e csinnadratta, védelmébe vette a pókot. Fogta kötényének alját és finoman becsúsztatta a pók első két lábacskája alá, az pedig felmászott rá, ezután óvatos léptekkel átkelt vele a házon, kitárta az ablakot és kötényét a párkányra terítette, míg másik kezével gyengéden lefelé terelgette a pókot.

Másnapra ott függeszkedett egy kis hálóban. A fiú jó ideig állandóan szemmel tartotta, igyekezett ijesztő arcokat vágni, hátha eltűnik a pók onnan, végül azonban ő unta meg a strázsát.

Miután egyedül maradt és a tél egyre közeledett, lassan újra betette az erdőbe lábát, megint elkezdte a pókot nézegetni. Aztán egy nap határozott, kinyitotta az ablakot és anyja kötényét kifeszítve próbálta ráterelni a pókot, hogy bevigye, nem sok sikerrel, csupán annyit ért el, az abajgatott teremtmény bebújt az ablakkeret egyik résébe. Feladta, az ablak nyitva maradt, hátha mégiscsak kedve szottyan elő jönni, netán befáradni. Este, amikor vacsoráját főzte, megpillantotta, ott ügyködött serényen a kandallóhoz legközelebbi sarokban. Annyira lenyűgözte a háló készülte, majdnem leégette az ételt.

Együtt töltötték a telet, a fiú és a pók. Mivel jó nagy hóvihar kerekedett, azután pedig kemény fagyok jöttek, a fiú két hétig el sem hagyta a házikót, szerencséjére elég jó szimata volt, ami az időjárást illeti, így elég sok fát felhalmozott a kamrában és a fedett előtérben. A magánnyal és a bezárva töltött idejével viszont már nem boldogult ilyen jól, kevés volt a tennivaló, kint se lehetett... Úgy tűnt, még a pók se túl elégedett e semmittevéssel, ami igen furcsa volt, azok után, hogy odakint szinte mindig a hálójában ült. Elkezdtek mindenütt megjelenni a legkülönfélébb formájú, méretű hálók, a fiú nem kis bosszúságára. Eleinte rázta a pók felé öklét, és fenyegette: Ha nem viselkedsz, kiraklak a hóra! A pók fütyült rá.

Egyik reggel, amikor fáradtan, félálomban - éjjel többször is felriadt rémálmaiból - kitámolygott a szobából, hogy felélessze a kandallóban a tüzet, belenyúlt a kandalló elé kifeszített hálóba. Az anyag érintésétől rögvest felpattantak álmos szemei, amelyeknek aztán nem akart hinni. Nem a kunyhóban volt, hanem egy napsütötte helyen, ahol alig voltak fák, és sok-sok ház állt, méghozzá kőből, és rengeteg ember járt-kelt. Fogalma sem volt hová került és mi történik itt, mígnem ahogy az eseményeket szemlélte, lassan derengeni kezdett, hiszen ez az egyik mese, amit édesanyja mondott neki esténként! Ám a történet valahol félúton hirtelen véget ért és ő megint a házikóban volt a kandalló előtt, kezén a háló foszlányaival. Elképedve nézte először a finom szálakat, aztán a kandalló párkányon őrjáratozó pókot.

- Te csináltad ezt? És mégis hogyan? - kérdezte izgatottan, most még hangjának idegensége, reszelőssége sem zavarta.

Bár a pók valóban nem szokványos pók volt, hanem egy mesepók, mely az emberek álmaival táplálkozik, s addig él, míg van a közelében ember, akinek álmaiból eleget ehet, beszélni továbbra sem tudott. Épp ezért szőtte olyan szorgalmasan hálóit a fiúnak, a fonálban ugyanis megmaradt az álmok egy része, és aki hozzáért, valamint még értett az álmok nyelvén, láthatta őket. Erre nemsokára a fiú is rájött, miként arra is, olykor éppen rémálmainak képeit eleveníti meg a pókfonál, sőt annak is meglelte módját, hogy a fonalakat kisebb egységekre szedje, aztán megfelelő helyeken ismét egyesítse.

Mire kitavaszodott egy egész gombolyagot készítettek a mesepók fonalából, a fiú pedig a kerti munkák és egyéb teendői mellett elkezdte szőni az első szőnyeget. Az évtizedek alatt, amit a fiú és a pók együtt megélt, annyi szőnyeg lett, hogy az egész házikó minden felületét elborították, még odakintre is kerültek, de azok előbb-utóbb foszlani kezdtek.

Az idők során akadt egy pár eltévedt kiránduló, megfáradt vándor vagy szerzetes, aki a fiúnál vendégeskedett, mind csodálták a szőnyegeket, melyeket megérintve más és más világokba utazhattak, más és másféle kalandok részesei lehettek. Volt, aki úgy vélekedett, szép summa ütné a fiú markát, ha eladná őket a városban, ő azonban nem akarta sem eladni szőnyegeit, sem elhagyni a házikót vagy a mesepókot, jól érezte magát úgy, ahogy volt, ott, ahol volt.

Azóta, hogy a fiú élt és szőtte rendületlenül a maga világait a mesepók fonalából, sok-sok év telt el, annyi, hogy a házikó elkorhadt, összedőlt, semmi se maradt belőle, az idő és a természet a szőnyegeket is szétszaggatta, darabjait elhordta...

- Papi! - szólalt meg a mesét hallgató fiú, már nem bírta tovább, mindenképp meg akarta osztani felfedezését. - Akkor a fiú egy isten volt, és lehet, hogy a mi világunkat is ő szőtte?

A nagypapa helyett a fiú unatkozó nővére felelt:

- A mi világunk szörnyű, szóval kizárt, vagy a borzasztó rémálmait gyúrta itt össze. Különben meg se istenek, se fura mesepókok nem léteznek, egy tízéves kisfiú pedig éhen hal egyedül az erdőben...

- Szerintem úgy áll a dolog - szakította félbe nagypapa a gonoszkodót. - Talán a fiú, csak egy fiú volt, akinek az alkotása már nem egész, de biztos vagyok benne, hogy nem tűnt el nyom nélkül a világból, sok helyre szétvitte a szél mindazt a szépséget, nekünk csak meg kell látnunk, fel kell ismernünk.