A fiúról legtöbben semmi jót se gondoltak, már aki gondolt róla bármit egyáltalán. Sokan igyekeztek úgy tenni, mintha észre sem vennék, de amint valaki szóba hozta vagy csak utalt rá, ezek az emberek voltak a leghangosabbak, akik a legvehemensebben kritizálták: olyan csodabogár, állandóan el van magában, ráadásul mogorva; mint egy sündisznó, zárkózott, és csak a tüskéit mutatja be. Nem mintha nem lett volna benne némi igazság, de Az igazság több volt ennél. Csupán egyikük sem akart és/vagy tudott jó szívvel közeledni felé.

Való igaz, neki sem volt könnyű dolga, míg eljutott eddig a pontig, többen ellene is fordultak, amiért megszegte a kimondatlan szabályt: nem barátkozunk különcökkel, főleg nem vele. Ezt azonban nem is igen bánta, inkább megkönnyebbült, hiszen bár jól titkolta - könnyen barátkozott, kis túlzással mindenki kedvelte - ő is "különc" volt.

Az már jobban bántotta, hogy a fiú állandóan tartotta a távolságot, aztán ez is megszűnt, amint hozzászokott, megtanulta az ő nyelvét és már egész jól olvasott benne. Ugyan tényleg elég szokatlan ember volt, ám lassan ráébredt, a zordság nem elutasítás, hogy a fiú önmagával szemben a legszigorúbb, nem akarja felesleges fecsegésekre és felszínes dolgokra pazarolni idejét és erejét, viszont ha figyelmesen nézed, igenis törődik másokkal, csak szinte észrevétlenül teszi, nem nagyon mutatja ki érzelmeit.

Ritkán látta tisztán szemeit, szerette kerülni az efféle kontaktust (is). Most azonban, ahogy leültek itt a folyó mentén és ő belefeledkezett a hulló, széllel utazó virágszirmok szemlélésébe, meglátta a világ legszebb tükrét, immár másodjára.

Először akkor pillantotta meg, amikor a vonatállomásról együtt sétáltak a könyvtár felé. Hogy lerövidítsék az utat, átvágtak egy elhagyatott, félkész építkezési területen, pontosabban a fiú nekiindult, ő meg követte.

Aznap aztán nem jutottak el a könyvtárba. Út közben ugyanis panaszos, cérnavékony nyávogás ütötte meg fülüket. A fiú se szó, se beszéd keresni kezdte a hangforrását. Amikor meglelték a cicát, a fiú elővette szendvicsét, kiszedte belőle a húst és nagy gonddal megetette. Akkor látta először ilyen hosszan és ilyen tisztán szemeit. Akkor nézett a fiú az ő szemébe először, miután felhívott valakit - mint később kiderült egy állatmentő szervezetnél dolgozó bátyját - és felé fordult, kicsit megemelte fejét és közölte: Ha erről bárkinek is beszélsz, halott vagy. Ő meg elnevette magát, mire a fiú a macskával karjaiban elfordult, és elindult amerre jöttek.

Édesanyja mondta neki egyszer: A szem az ember legkülönösebb és legőszintébb része, ha minden mást igyekszel is kontrollálni, a szemed elárulja, hogy valójában mi van épp odabent. Elárulja azt is, mit gondolsz a világról, ha tudni akarod, mi fontos egy embernek, csak kövesd a tekintetét, egy idő után már egyértelmű lesz minden. A szemünk tükör, különleges tükör, ami nemcsak azt mutatja meg, ami odabent van, de azt is tükrözi, ami kint van. Mindkét irányban működik.

Most arra eszmél gondolataiból, hogy a fiú őt nézi, a tükörben - rejtett mosolya mellett - őt mutatja, méghozzá egészen közelről.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375098680/