Az emberek többségének van valahol a lakásban, házban egy tér, legyen az padlás, pince, szoba vagy csak egy szekrény, amit igen ritkán használ, akkor is arra, hogy magába fogadja mindazt, aminek máshol nem akad hely, de még nem akarja kidobni, elvinni. Általában a dolgok többségének csupán ideiglenesen kellene ott pihenni, azonban legtöbbször hónapokig, évekig csak gyűlnek és gyűlnek, mígnem jön valami külső vagy belső indíttatás, melynek hatására a tulajdonos már időt szakít a leltárra és eltávolításra. Ám ez igen idő- és némileg térigényes vállalkozás, aminek során előbb káosz keletkezik s csak azt követően jön el a rend.

Ennek megfelelően ő most egy kisebb méretű káosz közepén ült a folyosó közepén.

Az elején a beépített szekrény tartalma betöltötte az egész teret, még arra sem maradt helye, hogy lábát rendesen megvesse, jobbára lábujjhegyen billegve manőverezett, néha felszisszenve, amint minden óvatossága ellenére rálépett valamire.

Az óta eltelt vagy két óra, a kezdeti kupac jelentősen megcsappant, a legtöbb dolgot elintézte még melegében, a doboznyi könyvet is, ami épp azért került a szekrénybe, mert majd meglátja. Azokat, amik már rongyosak voltak, levitte a papírba, a nagyobb részét pedig dobozostól átvitte könyvtáros szomszédjának, akivel valamikor évezredekkel ezelőtt már megbeszélte, hogy a könyvtár szívesen veszi a könyvadományt.

Mikor már látszott az alagút vége, de legalábbis a folyosó járólapja, felsóhajtott:

- Szép kis szombati program!

Úgy döntött, mielőtt folytatja, ideje kicsit lazítani, kiment a konyhába és magához ölelte a tegnap felbontott vörös bort és egy poharat. Azzal együtt ült le a megmaradt papírokból, kisebb dobozokból és egyéb apróságokból kirakott kör közepére, mintha csak egy meglehetősen szokatlan fészekben gubbasztanék - gondolta.

Kitöltötte a megmaradt, alig egy pohárnyi bort, és nekiállt a szortírozásnak.

Újabb nagyjából fél órával később már csak a két cipős doboz maradt. Az egyikben régi telefon, töltők és különböző kábelek voltak, nagyrészük tartalék volt vagy olyasmi, amire még szükség lehet, azok visszakerültek. A régi telefont és két töltőt félrerakta, majd megkérdi lakótársát, hol is van az a hely, ahol átveszik, amiről néhány hete lelkesen számolt be, ami nem csoda tekintve lehetetlen mennyiségű technikai kütyüit, van jó néhány leselejtezett darabja is.

A másik doboz tartalma őszintén meglepte, holott az is hozzátartozott, mégis inkább tűnt egy elfeledett kor időkapszulájának, ami egy másik élet emlékeit őrzi. Végül is az tényleg egy merőben másféle élet volt, igaz, mindössze egy évtized telt el az óta, hogy utoljára kilépett a középiskola kapuján.

A különféle méretűre hajtogatott lapok, fecnik, képeslapok között megtalálta a listát is, amelyet az első év vége felé, az osztálykiránduláson írtak össze egykori társai róla. Nem, nem azért, mert különleges lett volna, mindenkinek lett egy ilyen listája. Ez volt a nagy közös esti program, leültek körben és mindenki kapott egy lapot, amire felírta nevét, aztán a lapok körbejártak, hogy mindenki ráírhassa, a fejlécen szereplő névvel rendelkező személynek mi a pozitív s mi a negatív tulajdonsága az illető szerint.

Széthajtogatta a már kissé megsárgult, kissé megviselt lapot, beleolvasott, de rosszul érezte magát tőle, nem mintha ez nagy meglepetésként érte volna, a középiskola négy éve alatt egyre csak rosszabbul volt, persze, erre később lelt magyarázatot, később tudta megfogalmazni, később látott rá igazán.

Olyan nevetséges tűnt ez a papír, főleg a tartalma, lerítt róla, ezek az emberek mennyire nem ismerték, mennyire más világban mozogtak. Mégse tette félre, mégis csak meredt rá még akkor is, amikor lakótársa megérkezett.

Amikor az ajtó bezárult, mintha csak most ébredne, felkapta a poharat, ami még félig volt és egy hajtásra kiitta.

- Ejha! - füttyentette lakótársa. - Mi húzott fel ennyire?

- Semmi. Hülyeség.

Lakótársa felvette a földre ejtett lapot.

- Tyű! Azt tudod, hogy ezt normálisabb helyeken rég betiltották?

- Nem. Fogalmam sem volt róla. Az biztos, hogy nevetséges és szörnyen szánalmas.

- Basszus! Én menten megfulladok a röhögéstől. Milyen kritika az, hogy keresd Istent? És mit tettél te, hogy bunkó vagy néha, és - tényleg behalok - akaratlanul megbántasz másokat, ki nem teszi? De az adu, mi az, hogy legyen jobb kedved és ne fordulj magadba? Pont te, aki introvertált és nem mellesleg visszatérő, ismétlődő depressziós...

- Mondjuk, a depressziómról akkoriban senki se tudott, még én se. Az introvertáltság meg sehol, soha nem jelent jót, nem ad plusz pontot. Amúgy a legröhejesebb emellett szerintem az, hogy rengetegen írták a pozitív tulajdonságomnak, hogy mindenkit meghallgatok és segítek, pedig az kevésbé a részem, mint az introvertáltság, szerintem csak azért csináltam, hogy szeretetet kuncsorogjak... Logikus, változtassak olyasmin, ami a saját természetem, és egekig magasztalnak egy magatartást, amit valójában érdekből öltöttem magamra. És tessék, eltelt tizennégy év és most is rosszul érzem magam tőle.

- Pont ezért tiltották be. Plusz hozzáteszem, hogy 1. szerintem meg nem csak azért voltál kedves, mert szeretetet akartál, az is vagy, maximum már nem akarsz mindenkinek megfelelni 2. most már értem honnan jön neked, amikor utálod magad, mert jobban szeretsz magadban lenni és nem ragyogsz az optimizmustól.

- Jaj! Ez olyan... tudod, amire azt mondják, mást okolsz a magad bajaiért.

- Lófütyülőt! Az egy dolog, hogy anyád is a mérgező szülő mintapéldánya, de a kortársak épp annyit tudnak ártani, mint a szülők, pláne, ha a kettő összeadódik. És most - ezzel a felkiáltással lakótársa megragadta a lista két szélét és miszlikbe szaggatta, miközben közölte: - Ezt eltüntetjük, neked meg a fejedbe verem, ha kell: jó vagy, ahogy vagy és pont.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/80642649563587955/ (Ideális világban mindig lelnék ideális képet, de mint tudjuk a világ messze van az ideálistól, szóval... azért igyekeztem.)