- Mi ez? Önarckép? - kérdezi a csoporttársa. Ugyan próbál nem tudomást venni róla, de érzi a szavak tónusában, a hangban bujkáló gúnyt.

- Igen, úgyis mondhatjuk - feleli halkan, bár számára ez a kép sokkal több dimenziós.

Épp ezért, címként nem azt írja: Önarckép, hanem azt: Egy képen minden. Ezt csak azután teszi, hogy csoporttársa odébbáll, tudja, hogyan reagálna, ismeri azt a fajta nevetést, ami olyan, mint egy nehezen induló jármű göcögése.

Valóban, a fotó önarckép is, most először szerepel a saját fotóján, ott ül rajta az a jól szituált, átlagos lány, akinek látják, aki a külcsín.

A gép a kezében nem az övé, a nagybátyjáé, akinél kiskorában egy egész évet töltött, amikor szülei külföldön voltak. Nem szeretett óvodába járni, ezért nagybátyja gondolt egyet és magával vitte inkább fotózni. Egy egész hétig vele volt, a legkülönfélébb helyeken jártak, sokféle témát, tárgyat és embert kaptak lencsevégre, és imádta.

Az a gép a legféltettebb kincse és az öröksége, szó szerint akként kapta meg két éve.

A háttérben álló, rozsdás roncs az, amit mások nem látnak: a saját lelkét oxidáló haragja a csoporttársainak többsége iránt, szomorúsága; a családja aránylag jómódú, rendezett fényezése alatt megbúvó rohadása, az anyja erőszakossága, az apja mentális betegsége és függése. Minden, amit egy sorsára hagyott tárggyal ellentétben az emberek leplezni igyekszenek, ki több, ki kevesebb sikerrel. Minden, ami miatt sokan hibás darabnak vélik őt, mert ezt ábrázolja, mert ez érdekli, pedig nem illik hozzá, nem illik ilyet egyáltalán reflektorba állítani, mert a jóra kell fókuszálni, mert ez elmúlik vagy már el is múlt. Ő viszont azért csinálja, hogy lássák, hisz ez is az élet része, hogy lássák, nincsenek egyedül.

Most is megkapja a magas, hosszú hajú fiútól, akinek egyszer hallotta a nevét, akkor se értette, hogy: - Te tényleg elcseszett vagy. A két lánytól, akik a környékükön laknak, így majd mindennap összefutott velük a szünet alatt, hogy: - Te tényleg azért jártál egész héten a szeméttelepre, hogy fotózz? Beteg vagy!

Igaz, tényleg sokáig tartott, öt napig járt ki. Merthogy a legelején még nem egészen ez a kép élt benne. Csak a második nap jött rá, hogy kell az épp felbukkanó napfény, amit nem volt olyan egyszerű pont elkapni, kell mint a leleplező, amiben minden megmutatkozik és kell mint a jó, a remény minden mögött.

A szeles idő is megnehezítette dolgát, ám egyrészt nem bánta, adott egy kis mozgást hozzá, amitől nem lesz annyira steril, annyira művi, másrészt mivel ez a feladat a szünetre volt, nem is lett volna esélye kivárni a szélcsendet, maximum, ha magát a képet átalakítja.

A madarak, mint minden véletlen az életben, váratlanul kerültek a képre, valami megriasztotta őket és pont az ő és a roncs irányába repültek fel, mégis nagyon tetszett neki, mert rengeteget adott hozzá: még mozgást, újabb vonalakat, a madarak iránya és övé közti ellentétet, a bennük és a szemében tükröződő hasonlóságot, a meglepetés okozta ijedtséget, ezzel tovább tágította, kinyújtotta a kép határait...

Itt és most mégse tud ennek igazán örülni. Az öröm, amit akkor érzett, amikor először megpillantotta ezt a fotót, aztán tér vissza, hogy legnagyobb meglepetésére a magas, hosszú hajú fiú mellé lép és közli: - Látom, sosem sikerül felfognod, ha nem mondom ki: elcseszett vagy, mert nem veszed észre, mennyire elképesztő, amit csinálsz, vagy ha észre is veszed, nem tulajdonítod igazán magadnak, nem aszerint viselkedsz.

Ezzel a perccel, ezzel a jelenettel ismét új, csak számukra látható dimenzió adódik a képhez, ami minden.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375391184/