Felsóhajtott, ahogy kilépett a kávézóból és kinyitotta ernyőjét. Nem tudta, miért hagyta, hogy barátnője magával citálja ide, egyáltalán nem volt ünnepi hangulatban. Egyenesen lelombozta a tudat, hogy holnap karácsony lesz.

Valahogy sosem nyűgözte le ez az ünnep, vagy bármelyik másik, ami azt illeti. Az idei évben aztán eljutott arra a pontra, amikor reggel feldíszítette apró fáját az albérletben, legszívesebben kivágta volna az egészet; semmi másért nem teszi ezt, csak azért, mert mindenki más is ezt teszi, mert minden évben ezt tették a szüleivel is. Akik idén év elején bejelentették válásukat, mire május elején lezárult a procedúra, addigra úgy érezte, fogalma sincs, kik ezek az emberek vagy miért voltak házasok húsz évig. A házuk, az addigi otthon katasztrófa sújtotta területté vált, sőt háborús övezetté, előbb a szülei közt, aztán nyáron közte és anyja közt.

Utóbbi konfliktust az okozta, hogy nem helyben akart egyetemre menni, anyja pedig sértésnek vette, hogy ő is elhagyja, még a fiúját is előcitálta, miért nem marad vele itt. Lényegében ugyanazokat vágta hozzá, mint exbarátja, hogy önző, amiért a saját álmait helyezi előtérbe, holott a középiskola eleje óta tudta, állatorvos szeretne lenni, helyben ami volt képzés, megszűnt és amúgy sem volt túl színvonalas. Mivel ragaszkodott ahhoz, amiért évekig dolgozott, úgy az iskolában, mint azon kívül - apja ugyan támogatta, ám a legtöbb dolgot maga fizette, ma is dolgozott háromig, utána futott össze barátnőjével -, anyja többé nem áll szóba vele, barátjával szakítottak. Apja külföldre költözött, macskáját alig egy hónapja altatták el, egy újabb kezelés már csak a szenvedéseit nyújtotta volna tovább, számottevő javulás nélkül. 

- És még az eső sem akar elállni - motyogta.

Reggel óta ez az ólmos szürkeség, ez a hol erősen doboló, hol csendesen pötyögő eső sem dobta fel hangulatát. Idősebb kollégája a sokadik vásárló, a sokadik kötelességszerűen elharsogott boldog karácsonyt után felmordult, amikor pakolás közben az egyik zacskó tészta kiszakadt és szétszóródott a padlón: még, hogy boldog karácsony! Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint egy átkozott papagáj, ami csak ezt a két szót képes ismételgetni - tette hozzá kicsit később.

Annyira elmerült gondolataiban, majdnem elsétált az albérlet ajtaja előtt. A járdán megpillantott egy fiatal, maximum egyéves cicát, szájában egy szál vörös rózsával. Leguggolt elé.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte halkan.

Ekkor az épület sarka mögül előlépett a srác, aki már két hónapja próbálja megtörni nála a jeget, amit nyári szakítása vont szíve köré. Persze, ki más lenne? - gondolta.

- Még mindig ne mondjam, hogy boldog karácsonyt? - köszöntötte a fiú.

- Már kimondtad - felelte.

- Mit szólsz? - kérdezett újra, fejével a cica felé intve.

Megsimogatta a cica fejét, megvakarta állát, majd óvatosan kivette szájából a rózsát, csak utána válaszolt:

- Kicsit fanyar, kicsit édes; és ha azt mondod, pont, mint én, soha többé nem állok szóba veled.

- Nem is gondoltam erre - hárított a srác. - Az jutott eszembe, pont, mint az élet.

Elnevette magát.

- Még el is hinném, ha nem egy alig húszévestől hallanám.

- Apám is mindig ilyeneket mond, szerinte szarul áll nekem ez a koravénség - hirtelen csend állt be köztük. - Gondolom, akkor nem jössz át holnap - folytatta csalódottan a fiú.

Felállt a cica mellől.

- Nem, az egy kicsit gyors lenne - elhallgatott, magában mérlegelt, próbált elhatározásra jutni, miközben előhalászta zsebéből kulcscsomóját, végül hozzátette: - Pocsékul főzök, és nem ígérem, hogy szórakoztató leszek, de ha gondolod, gyere át holnapután.

Elindult vissza az ajtó felé, érezte, hogy ég az arca. Aztán mégis visszafordult, a srác arcán hatalmas mosoly ült.

- És boldog karácsonyt! - köszönt el tőle gyorsan.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118374514232/