Egymaga volt ezen a helyen, amiről azt sem tudta, mi lenne: valamiféle bizarr valóság, látomás, álom vagy egy másik dimenzió? Sehogy se tudta eldönteni. Csupán két dologban volt biztos: 1. ilyesmire semmiképp sem számított, mikor azon az éjjelen álomra hajtotta fejét a megszokott szobájában, a jól ismert valóságban 2. Az a világ eltűnt, de hogy az amiben most van, amibe másnap reggel felébredve csöppent, egy már szilárd alapokkal rendelkező másik világ lenne, abban  erősen kételkedett. Vázlatnak tűnt, skiccnek, átmeneti állapotnak, valami képlékenynek, bár így most közel egy hónap távlatából az is felmerült benne, talán rosszul ismerte a világot, és csupán azért tetszett szilárd építménynek, képződménynek, mert annak látta, annak akarta látni.

Amikor felébredt, még nem gyanakodott, elvégre egyedül élt, a nap is felkelt, az ég is kéklett, a házak álltak, igaz, csend volt, azt még élvezte is. Aztán rádöbbent, már jócskán benne járnak a délelőttben, hétköznap, és még senki nem kereste a munkahelyéről. A telefon nem működött, sem a tévé, sem az internet. Kiment, úgy nyitott köpenyben, egy alsóban és egy trikóban az utcára. Egyre jobban szédült, valami nőtt benne és magába akarta szippantani, mint egy fekete lyuk; csak később ébredt rá, a félelem az.

Senkit és semmit se lelt, nem voltak romok, nyitva felejtett, elhagyott autók, hullák, zombik, madarak, kutyák, rovarok... semmi. Sütött a nap, enyhe szellő járt-kelt, a házak álltak, az autók többé-kevésbé rendben parkoltak. Fázott mégis.

Órákig sétált fel-alá az utcákon, majd különféle épületekben, de mindösszesen egy unottan bámészkodó macskát, és egy öregurat lelt. Utóbbival annyira jutott, mintha a macskával próbált volna szóba elegyedni, időnként ugyan motyogott valami érthetetlen nyelven, ám úgy festett, az, ami a többi élőlény eltűnéséért felelős, az öreget sem kímélte, elvitte az eszét, a lelkét, s csak a vegetatív funkciókat meg a porhüvelyt hagyta hátra.

Végül hazament, pár napig ki sem mozdult, várta, hogy felébredjen ebből a rémálomból, hogy vége legyen ennek a hátborzongató, értelmetlen látomásnak.

Csak nem ébredt fel, csak nem lett vége, hát egy hét után úgy döntött, jobb, ha megbarátkozik ezzel az új valósággal, és kezd magával valamit.

Bár a legtöbb kommunikációs csatorna nem működött, víz és áram volt, a hűtő viszont kongott az ürességtől. Így az első dolga az volt, hogy bemenjen a boltba, legnagyobb meglepetésére, nem kellett betörnie, az önműködő ajtó magától kitárult előtte. A polcok tele voltak, ahogy elnézte, még a romlandó élelmiszerek is jók lesznek egy darabig, ettől függetlenül tudta, a végtelenségig nem számíthat arra, hogy ekképp éljen túl; igaz, megfordult a fejében, mi végre éljen tovább, ezt a problémát elhessegette, még korai lenne feladni.

Ahogy a hatalmas bolt polcai közt jött-ment, mintegy kísértet, újból kinyílt az ajtó. Az öregúr volt, ránézett, de nem köszönt, már-már robotként összeszedett néhány holmit, majd távozott. Hiába szólongatta, hiába kérdezte, hol morgott, hol pedig valami kuruttyolásra emlékeztető hangot hallatott, ettől kirázta a hideg, és inkább annyiban hagyta.

Éjjel képtelen volt aludni. Állandóan a vízen és főleg az áramon kattogott, mit jelent, hogy ezek működnek? Vajon azt, hogy a világ többi része normálisan haladt tovább? Vagy csupán még működnek, mert még nem akadt a rendszerben semmi probléma, ami beavatkozást igényelt volna?

Másnap elkötötte a szomszédja kocsiját; igazából átment az üres lakásba és meglelte a slusszkulcsot a konyhapulton. Kiment a város szélére, ahonnan visszafordult, és ezt megismételte a szélrózsa minden irányába. Mindenütt ugyanaz volt: az útnak egyszer csak vége szakadt, egy áthatolhatatlannak tetsző, csodaszép erdőbe torkollott. Ezzel a városi kisautóval meg sem próbált továbbmenni. Végül az utolsó útról gyalog ment haza, kifogyott a benzin.

Jó időre elhagyta a kalandvágy, ráadásul még bőven el volt itt magában, valójában félt, ez itt legalább ismerős volt, még ha kicsit szokatlan is. Ha elindul innen, akkor az ismeretlenbe lép, elhagyja a múltat, a lehetőségét a régi folytatásának. Néha még reménykedett benne, ez csak valami félreértés, valami átmeneti varázslat, ami felszívódik, kimerül, ha elég sokáig, elég türelmesen vár.

A hónap végére valahogy lassan, már-már észrevétlen csak megbarátkozott a gondolattal, ideje új utat lelnie a jövőbe. Felkészült, amennyire tudott, ám mivel gyalog megy, elég szerényen.

Nekiindult arra, amerre régen a legközelebbi település volt. Hamar rájött, nem elég, hogy az erdőben semmiféle tájékozódási pont nem akad, az eget is alig látni, egyik iránytű sem működött, amit magával hozott, holott a városban még jónak tűntek. Már-már teljesen elvesztette a reményt, alig kapott levegőt a kétségbeesés ráomló súlya alatt, amikor egy magaslatra felérve, szinte csak a szeme sarkából megpillantotta. Nem mert volna rá megesküdni, de ahogy tovább fürkészte a tájat, egyre jobban hitte, azok a foltok ott távol, nagy villanyoszlopok, és vezetékek.

Már alkonyodott mire elérte őket, sőt néhány csillag lámpása is kigyúlt. A nagy fémoszlopok tövében egy sínre lelt, végre egy biztos pont, egy kissé furcsa iránytű. Talán nem viszi el messzire, talán nem követi végig, mert út közben lel valami mást vagy valami más lel rá, de ezzel most úgy érezte, visszakapta hitét. Azt a sokak szerint naiv reményt, ami egész nehéz gyerekkorán is átsegítette, hogy van tovább, hogy legyen bármilyen nehéz, fájdalmas, kilátástalan, sötét, van azon túl, és rálelhet, hogy előbb-utóbb, talán nem a legkönnyebb vagy nem a legjobb úton, de a gondok megoldódnak, megoldhatóak, csak épp a megoldás - ami lehet nehéz, kínkeserves vagy nem az, aminek, ahogy  elképzeljük - az itt és mostban még nem látszik.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118376212579/